Szittyakürt, 1989 (28. évfolyam, 8-12. szám)

1989-10-01 / 10-11. szám

12. oldal

n ITTVAkÖkT

1989. október—november hó

rú előtt két ízben is miniszterelnöke. Ezzel az elmélkedéssel a nyilaskereszteseken akar ütni, de közben elfelejti, hogy ő is felkerült az orosz megszállás alatt. Vidéki ügyvéd és 1939 előtt nem nagy jelentőségű képviselő volt. Az orosz megszállás idejében ellenben az ország második nagyfontosságú állami irányítás alatt álló pénzintézetének elnöke lett. A pártközi bizottságoknak pedig állandó résztvevője.

Ugyanilyen malom alatti logikával ítéli el a demokrata vérengzést, amelyet Tildy vezetése alatt Magyarországon rendeztek, pedig abban ő is résztvett mint népügyész Imrédy perében. Mi volt Imrédy bűne Sulyok szerint? Az, hogy a Felvidéket visszahozta és ezzel Magyarországot Hitler oldalára állította, továbbá, hogy diplomáciailag megakadályozta Anglia és Franciaország részvételét a bécsi egyezményben és így ez az egyezmény a háború után érvénytelenné vált. Blöff és hamisítás, méltó az elkövetőjéhez. A német-olasz döntőbíráskodást a szlovákok javasolták. A müncheni egyezmény értelmében az aláírók kötelezték magukat, hogy a lengyel és magyar kisebbségek problémájának megoldása után garantálni fogják Csehszlovákia megmaradt területét. A lengyel és magyar kérdést elintézték, de az aláírók a garanciát még sem adták meg. Tehát már az egyezményben foglalt ígéretnek sem tettek eleget. Azonban teljesen mindegy lett volna, hogy adnak-e garanciát, vagy sem, mert a háború után minden egyezményt, amit Németországgal kötöttek, semmisnek nyilvánítottak. Vagy azt hiszi Sulyok, hogy egy angol-francia garancia miatt a körüldédelgetett Benes és Csehszlovákia nem kapta volna vissza az 1938—1939-ben Magyarországhoz

visszacsatolt területeket? Hogy azt a „háborús-bűnös” magyarok kezén hagyták volna? Rothermere lord jobb volt magyarnak, mint Sulyok, mert nem törődve azzal, hogy az angol kormány nem garantált, Kassára sietett, hogy a lelkes bevonulási ünnepen ott lehessen. Gyerekes mentegetőzés ez, hogy tisztára próbálja mosni magát egy szörnyű és aljas bűn alól: a nagy demokrata Purim idején kivégeztette egykori politikai ellenfelét — csupán bosszúból. Ha a népügyészség állandó foglalkozása lett volna, akkor még menthetné bűnét, de hogy a Pénzintézeti Központ elnöke arra vállalkozott, hogy egy volt politikai ellenfelének népbírósági tárgyalásán ügyész legyen, ez alól nincs kimagyarázkodás, mert a tény maga beszél. Nyolcszázezer magyar testvért viszafogadni, ősi magyar városokat újra bekapcsolni a magyar állam vérrendszerébe bűn szerinte, ha mindez Hitler és Mussolini kezéből történik. Igazságot szolgáltatni ugyebár csak demokráciáknak szabad. De minthogy a demokráciák csak igazságtalanságokat követtek el (trianoni béke), tehát a náciknak és fasisztáknak sem szabad megengedni, hogy igazságot tegyenek, mert akkor ugyebár az emberek elgondolkozni kezdenek, összehasonlításokat tesznek és a végén majd valami nem demokrata dolog sül ki belőle. Az sem utolsó logikai bukfenc, amikor kijelenti, hogy Magyarország nem akart baloldali kormányt. Ő tehát mint jó demokrata váltig azon buzgólkodik, nehogy más kormánya legyen az országnak, mint baloldali. Mikor aztán kitették a szűrét a Kisgazda Pártból, egyre sikeresebben haladt a nácizálódás felé. A bolsevisták ellen nem lehet a normális jogi eszközökkel harcolni — írja többek között. Amikor a Szabadság Pártot megalakította, a kommunisták a legvadabb terrorral akadályozták a működését. Egyik párthívét egy alkalommal majdnem agyonütötték. Ha nincs orosz megszállás, akkor már 'Csak egy lépés az S.A. és az S.S. féle alakulatok megszervezéséhez. A normális jogi eszközök félretétele biztos út a diktatúra felé. Szóval: Hitler is így kezdte. Mert ne felejtsük el, Hitlernek nem a németországi demokraták voltak a legveszedelmesebb és legerősebb ellenfelei, hanem a kommunisták, akikkel szemben ő sem tudott normális jogi eszközökkel harcolni.

De nem csak a nagy főnökök voltak ilyen kiváló egyéniségek, de maguk a pártok is hasonló utakon jártak, mert fejétől bűzlik a hal. Mialatt kis nyilasokat a népbíróságok elé állítottak zsidóvagyon elrablása miatt — mert a vezetőkre nem tudtak ilyesmit rábizonyítani — mialatt a demokratikus nagyságok követték ezeknek a kis nyilasoknak példáit, a pártok sem akartak szegények maradni nagy lehetőségek idején, elvégre is beütött a kommunizmus. A mozikat, a középületeket szétosztották egymás között és a pártmamelukok olyan luxusautókon jártak, amilyeneken a munkások azelőtt sem nácit, sem nyüast nem láttak. Ezt az igazságot maga Sulyok kénytelen elismerni. A Kisgazda Párt a Nemzeti Kaszinó épületébe költözött, a Szociáldemokrata Párt a Palace Hotelbe, a Kommunista Párt csupán a József-Városban 183 helyiséget foglalt le a legnagyobb lakásínség idején, a félig romokban heverő fővárosban.

Elképzelhetjük, mivé fejlődik egy ország ilyen vezetés alatt. A demokratikus egyesületek a szabadság jeligéjével úgy lezüllesztették a közerkölcsöket, hogy egy év múlva a vörös katonáknak már nem kellett erőszakoskodniok, mert több nőt kaphattak, mint amennyire szükségük volt. Egy demokrata zsidó orvosnő, Ligeti Magda könyvet adott ki, amelyben mindkét nembeli ifjúságot az onániára tanította és buzdította. A földosztásból a pártok politikai propagandát csináltak. A Potsdam-i egyezmény értelmében a svábokat kitelepítették, de csak a vagyonosokat, akiknek a házába be lehetett ülni, a készet elfogyasztani, aztán továbbállni; a szegénye maradhatott. A nagy garral reklámozott újjáépítés orosz hadi célokat szolgált. A magyar munkásokat szó nélkül szállították jóvátételre. Húszezer építőmunkást Jugoszláviába és százezreket Oroszországba. Azok a munkásvédelmi kezdeményezések — legtöbbször nem eredetiek — amelyeket a demokrácia rendeletekbe és törvényekbe iktatott, semmivé foszlottak a Kommunista Pártnak a szakszervezetekben gyakorolt diktatúrája miatt. A munkásvédelmet egyébként sem az igazi szociális érzés szülte, hanem a tőkés osztállyal szemben érzett és állandóan szított osztály-gyűlölet. Nem a munkásokat akarták segíteni valójában, hanem a tőkéseket tönkretenni. Fényes bizonyítéka ennek az, hogy amikor a kommunisták nyíltan átvették a hatalmat, ezeket a demokratikus intézkedéseket megszüntették, mert a kommunista állam lett a munkaadó tőkés.

Magyarországon voltak nem demokraták és voltak, akik demokratáknak mondották magukat, de szintén távolálltak a demokratikus magatartástól. A szólásszabadság a Kisgazda Pártnál például aképp nyilvánult meg, hogy az értekezleteken, gyűléseken a vezérek egy-két órás beszédeket tarthattak, de hozzászólásoknak, a kritizálóknak csak öt percet engedélyeztek. Az sem igaz, hogy az állapotok lezülléséért, elfajulásáért, a bűnökért csak a kommunisták felelősek, minthogy a belügy az ő kezükben volt. Az igaz, hogy a belügyminiszter a kommunista Rajk volt, de államtitkára Kis László a Kisgazda Párthoz tartozott, Péter Gábornak a hóhér rendőrfőnöknek a helyettese Gyuris Aladár ugyancsak kisgazdapárti ember volt. A bankok irányítása szintén a Kisgazda Párt vadászterületén történt. A béketárgyalások anyagának előkészítésével a Kisgazda Párt éppen anynyit nem törődött, mint a többi Párt és a magyar államot legsúlyosabban érintő konferencián teljesen készületlenül jelent meg a küldöttség. A jobboldaliak aktív és passzív választójogát megszüntető demokratikus választási törvény előkészítését nagy részt a Kisgazda-párti Sulyok végezte, éppúgy mint a népbírósági törvényét. A kommunisták egyházellenes harcát Nagy Ferenc segítette elő. A magyar—szlovák népcserét kimondó népáruló törvényjavaslat Nagy Ferenc kormányától eredt. A néptörvényszéken minden párt képviseltette magát egy bíróval. A bolsevizmust uralomra juttató „a demokratikus állami rend és a köztársasági államforma védelmé”-ről szóló törvényjavaslatot Pfeiffer Zoltán és Nagy Ferenc hajtotta keresztül a Kisgazda Párton az elfogadásra. Ez a hóhértörvény lett a leghatalmasabb eszköz Rákosiék kezében, hogy minden útjukban álló embert akasztófára, vagy börtönbejuttassanak (á la Mardokáj).

A Kisgazda Párt képviselőinek egyéniségére, szellemi kvalitására mi sem volt jellemzőbb, mint az, hogy ha vezérük Nagy Ferenc valami fontos dologban föltétlenül meg akarta győzni őket, akkor csizmát húzott s úgy jelent meg előttük. Az egy pár csizma szebben beszélt minden érvnél, bizonyítéknál, okoskodásnál. Minek a csizma mellé még ész is, szellemi meggyőzés? Ahol a csizma, ott az igazság!

Az egypárt rendszer nem kell, mert diktatúrát jelent, halljuk szüntelen. 1945—47 között nem egy párt, hanem valamennyi uralkodott tehetségéhez mérten. De ez az időszak sem volt más, mint diktatúra és a pártok harca az egyeduralomért. A diktatúrák elpusztítják ellenségeiket. A háború utáni magyar demokráciának legfőbb feladata, amiben mind egyetértettek, az volt, hogy a politikai ellenfeleiket kiirtsák. A zsidóság szívből cselekedte, a nem zsidó politikusok politikából: a jobboldalt meg kell semmisíteni, hogy ne zavarhassa köreiket. A zsidók megszállták a politikai rendőrséget, a Kommunista Pártot, hogy bosszújukat személyesen hajthassák végre. Ez az egyetlen pont, ahol még Sulyok is elárulja a zsidóság szerepét, amikor az aktatáskával ide-oda rohangáló kommunista párttitkárokról ír mondván, hogy külsejük elárulja őket, a görbe lábak és az ugyanolyan orrok. A zsidók gyűlöletét és bosszúvágyát a New Yorkban élő magyarországi származású zsidók lapja az Ember fedte föl szép stílussal megírt cikkben, amely a zsidó francia miniszterelnöknek Mendes France-nak akkoriban a németekkel tartott tárgyalásaival foglalkozott. A cikkíró a XV. században a Spanyolországból kiűzött zsidókra emlékezik vissza. „Hogyan is csináltátok a ti időtökben a ti törvénykezéseteket, az engesztelési nem ismerő Cherem-t, a nemzedékeknek örökül hagyott, vérbe-átömlesztett emlékezést”. Sajnálkozva látja, hogy Mendes France, Donna Gracia Mendes leszármazottja alig tíz évvel a nagy németországi zsidóüldözés és irtás után már a németekkel tárgyal. „És mi irigyen gondolunk őseinkre, a száműzött donokra és szenkorokra, a csavargó koldus fejedelmekre, akik mint komor frigysátorban vitték szívükben a Cherem súlyos kőtégláit és soha sem ismertek visszatérést, megbocsátást s

normalizált diplomáciai kapcsolatokat”. Mendes France azonban nem a zsidók, hanem a franciák miniszterelnöke volt és így azt is meg kellett tennie, ami bizonyára nem volt ínyére. De a magyarországi politikai rendőrség fogdáiban, pincéiben azt tehették a zsidók, amit ők akartak. És bosszújuk nem csak a keretlegényeket és a pártszolgálatosokat sújtotta, hanem mindenkit, aki valaha csak egy szóval is megbántotta őket, nem mint zsidót, hanem mint egyént. Nem kellett irigykedve gondolni a donokra és szenkorokra, sőt azok irigykedhettek rájuk a túlvilágról. Sok magyar rejtegetett zsidót a háború utolsó fázisában, de a háború után nem akadt zsidó, aki igaztalanul, ártatlanul megvádolt, elítélt magyarok védelmére kelt volna. A zsidó hitközség dologtalan zsidósuhancokat és vénasszonyokat küldött napidíjjal megfizetve a népbírósági tárgyalótermekbe, hogy a fölséges nép nevében halált kiáltsanak a vádlottak fejére, vagy szükség esetén hamis tanúvallomást tegyenek. A náci internálótáborok üdülőtelepek voltak a kommunistákéhoz képest — írja Sulyok. Elképzelhetjük, hogy milyenek voltak a rendőrségi pincék és vallató helyek.

Az 1945—47-es úgynevezett magyar demokratikus kísérlet még csak kísérlet sem volt. Kiszolgálást, gyáva meghunyászkodást, a bolsevista népi-demokrácia, vagy másképpen a proletárdiktatúra előkészítését láthatta a nemzet, semmi egyebet. Nem csoda, ha ily népárulás mellett a Kisgazda Párt az 1947-es választáson már elvesztette mandátumainak 72%-át. A nemzet ellenállási lelkületének egyetlen kifejezője volt, a politikai életen kívül álló hercegprímás: Mindszenty József. A kálvinisták egyházi vezetői — tisztelet a kivételnek — elfeledkeztek nyakas mivoltukról, vastag nyakukról. Mindszentyt azután a Nagy Ferenc csizmáival meggyőzött Kisgazda Párt beleegyezése révén meghozott hóhértörvény alapján félreállították az útból. A nemzet teljesen magára maradt. A nemzeti öntudatot hordozó, a nemzeti ellenállás megszervezésére képes vékony intellektuel réteget már a demokrata purim idején az Ellenállási Front pártjainak segítségével likvidálták. A magára maradt munkásság és parasztság passzív rezisztenciával folytatja 1947 óta, majd a sikertelen 1956-os forradalom után azt a hősi ellenállást a bolsevizálással szemben, amelyet a szélsőjobb és jobboldal tanúsított előtte végig a háború folyamán. A hősök és mártírok áldozata nem volt hiába való. Emlékük világító fároszként ég a nemzet előtt, amelynek már minden tagja tudja, hogy mi volt a helyes út 1944 október 15-én. Gyávák, árulók soha sem voltak a nemzet ideáljai és nem lesznek ezentúl sem. A magyar demokraták már két ízben játszották el végzetes szerepüket: 1918—19-ben és 1945—47-ben. A tiszta demokrácia jobb sorsa érdemes eszméjét sikerült teljesen diszkreditálniok. Ezek a demokraták mindkét ízben a gyávaságot, a meghunyászkodást, a nemzeti erők lezüllesztését, vagy elpusztítását hozták magukkal és halálos pontossággal a bolsevizmus következett tehetetlenségük után. Még a legelemibb életszabályt sem ismerték: két rossz közül a kisebbet választani. Ők még 1944 végén is a meggyengült németet tartották a veszedelmesnek, pedig akkor Németország totális győzelméről már nem lehetett szó. De annál inkább a Szovjetéről. Annak viszont nem álltak ellen, hanem közreműködtek vele.

(Kivonat Koós Kálmán: Voltunk, vagyunk, leszünk c. könyvéből.)