Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)

1986-12-01 / 12. szám

4. oldal

«ITíVAKÖfct

1986. december

író, Barabás Gyula, a „Székely erdők alján” című könyvével Jókai díjat nyert. Fehér papi ruhájában a Felvidék költészetét ötvöző Mécs László. Kenyeres Balázs a Kolozsvárról az oláhok által kiutasított orvosprofesszor. Szakáts István törvényszéki tanácselnök, nagyenyedi öregdiák. A katonák között kisbarnaki Farkas Ferenc, 1944- ben a Tatárhágó hős védője.

A fiatalság vonalán az Erdélyi Himnusz szövegének, és zenéjének szerzői: Csanády György és Mihalik György orvostanhallgató. A műsorosztásnál ügyeskedő cserkészek. Egy földmíves ifjú a körösi Vándor megmentett üzenetéből recitál. Az emlékbeszédet mondó Ravasz László szózata, nyelvezetének ars poeticái ékessége, okfejtésének logikai élessége — amint a körösi Lángelme magasrendűségét ismerteti.

Szárnyaló énekhanggal a budapesti fiú és leányiskolák növendékei. Nyomában a kitűnő vegyeskar ajkán felhangzott — Kodály Zoltán feldolgozásában való és vezényelt feledhetetetlen népének melódiája. A Körösi Csorna elindulását, szüleitől való búcsúzását megörökített háromszékmegyei népdal: a Sirass édesanyám... A klasszikusan kiegyensúlyozott remekmű, amelyikben megszólal a pagonyban metszett vándorbottal a kezében, az ázsiai őshaza kutatására elindult üstökösünk minden álma. Szenvedélyes kutató útjának nehézségei. A jóságos édesanyai simogató kézre ráhajolt, gondolt fiú sóhajtása, époszi nagysága.

Valóságos magyar Odüsszea, a zengő, zúgó, sötét erdők hangja. Benne Kapur, Kalcutta. Benne a végnélküli puszták, ahol a hamvadó pásztortüzek mellett kalmükök, cseremiszek, nomád tatárok, a mi népünk dalaival rokon dalaikat éneklik. Benne a himalájai kolostor cellája, nyomorúsága. A csak faggyúval zsírozott és korpával sűrített tealevesen élő, a sápadt mécsvilág mellett írásai fölé hajló székely— magyar arculata. A magányos hangja, a magárahagyott nép hangja — és mégis mint egy mélységesen megbékítő, elpihentető harmónia.

* * *

S hogy Grönland fölött nemcsak az

acélmadarunk, de — közben az idő is elrepült, a fürge stewardesszek a jégkockákkal hűtött coctailt szervírozták, — gáláns professzor utitársam, szomszédom a Transylvániához fűzött elismerését megerősítetten: A Kárpátmedence, benne Erdélyünk jövőjére ürítette poharát.

Bennem még a háromszékmegyei népdal, a Székely keserves visszhangzott. A messzi havasok sziklákkal meggyűrt erdélyi térségéből, árva népemnek hangja:

Sirass édesanyám, míg előtted járok...

Szerkesztői üzenet

Végtelenül sajnáljuk, de elháríthatatlan technikai akadályok miatt a Passaic, New Jersey-i Amerikai—Magyar Múzeum tragikus sorsáról küldött helyzetjelentéssel a Szittyakürtben csak csak a januári számunkban tudunk foglalkozni.

Kérjük kedves olvasóinkat, hogy addig is hívják a 201 —836^t869 telefonszámot, vagy írásban forduljanak az Amerikai—Magyar Folklore Centrumhoz: P.O. Box 262,

Bogota, New Jersey 07603.

Magyar Nemzet — 1986. febr. 22.

; A Szittyakürt 1986. áprilisi számában, a 4. oldalon Hol éltek őseink? cím- ;

mel, a magyarországi sajtóból átvett cikk, először a budapesti Magyar Nemzetben jelent meg 1986. január 20-án. A cikket dr. Kiszely István, a nemzetközi

• hírű magyar antropológus írta, hírt adva a New York-i dr. Érdy Miklós úttörő

: kutatóútjáról Kelet-Turkesztánba, az ujgurok hazájába. Az ujgurok hazája

\ Körösi Csorna el nem ért végcélja volt, amely az első hun birodalom terü! leiére esett. Csorna Itt Dzsungáriában és a Tarim völgyében vélte megta-i lálni a magyarok mint hun leszármazottak őshazáját. Ez jelenleg Kínához

i tartozik.

\ A vidéket lakó ujgurok a kínai évkönyvek szerint a hunok távoli leszár-5 mazottai. A magyarokat mondáink, krónikáink, a honfoglalás korabeli írott

j források, s nemkevésbé ujgurok és kínaiak jelenlegi visszaemlékezései, me-I Iveket Érdy feljegyzett, a hunok leszármazottainak tartják. Ezért fontos

j számunkra az ujgurokkal való rokonság alapos vizsgálata. Kiszely a cikk-I ben Érdy adatait ismertette, megállapításait számos esetben idézte, melyek j

\ rádióelőadások szövegét képezték, és a Szittyakürtben is folytatásban meg- ?

í jelentek 1984 március és szeptember között. Továbbá írt saját terveiről, ;

j mely szerint ő is kutató útra készül az ujgurokhoz a Magyar Tudomá- j

• nyos Akadémia megbízásából. :

I A cikk igen nagy jelentőségű volt, mert először fordult elő, hogy egy

^ Nyugaton élő, őstörténettel foglalkozó, nem hivatásos kutató eredményeit

és érdemeit a magyarországi sajtó pozitív beállításban közölte. Kiszely cik- \

ke olyan váratlan és olyan nagy horderejű volt, hogy közel 400 levél érkezett i

: a Magyar Nemzet szerkesztőségébe ezt az úttörő munkát ismertető cikk i

visszhangjaként. Alább most azt a levelet olvashatjuk, amelyet a 400 közül i

egyedül közölt a Magyar Nemzet 1986. február 22-én dr. B. L. Pécs tollából. i

t

Hol éltek őseink? — kérdezte rendkívül érdekes írásában (január 20.) Kiszely István, a neves antropológus. Teljesen újszerű megállapításainak sora jócskán megbolygathatja az ősmagyarok eredetéről eddig tudott ismereteinket. A cikk a szűkebb szakma mellett a szélesebb társadalmi közvélemény érdeklődésére is joggal számíthat, hiszen kit ne érdekelne hazánkban népünk eredete?

A társadalomtudományok egyre kevésbé nélkülözhetik napjainkban a természettudományok tudáskészletét, bizonyító értékű tényanyagát. (Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a Szent Korona kormeghatározási vitájában milyen súllyal szóltak bele a műszáki tudományok képviselői.) Most ehhez hasonlóan az embertan siet a történészek, nyelvészek, régészek segítségére, s megpróbálja eloszlatni a magyarság őshazájának ősködét. A cikkíró Kiszely István is jórészt antropológiai — s másrészt érdekesen kapcsolódó népzenetörténeti — motívumok alapján készül egyedülállóan izgalmas és várhatóan nagy jelentőségű helyszíni kutatóútjára, ami túlzás nélkül hasonlítható Körösi Csorna Sándor egykorú törekvéseihez.

Gondolatébresztő írásához az alábbiak fűzhetők még hozzá, jórészt a China Reconstructs című mértékadó kínai folyóirat egyik legutóbbi száma alapján. Abban — a Kiszely-cikkben is ismételten megemlített — Du Ya-xiong kínai népzenetudós részletezi, hogy 22 éve folytatott helyszíni kutatásai során hogyan bukkant a magyar népdalok több mutató alapján is (pl. pentaton-hangsor, zenei frazeológia, dallamvezetés stb.) rokonítható nyomaira Belső Ázsiában (v. ö. Bartók Béla: „a pen taton — skála — övezet legnyugatibb pontja Magyarország, a legkeletibb pedig Kelet-Ázsia, Kína”). Az érintett helyszín a fő útvonalaktól terjedelmes sivatagokkal, tavakkal, hegyekkel elzárt völgykatlan a hazánknál többszörösen nagyobb Ganszu-tartományban. Az itt élő yugur néptörzs (kiejtése kb. jükur) nem tévesztendő össze az ismertebb és népesebb uygur nemzetiséggel, amely tőlünk nyugatabbra él. A Miagyar Nemzet hivatkozott cikke szerint az uygurok rokoni szeretettel köszöntötték a nemrég hozzájuk látogató amerikai hazánkfiát, Érdy Miklóst (az egykori kitűnő bonyhádi gimnazistát), aki számos népdalt is gyűjtött körükben. Mennyivel fontosabb lehet azonban a magyarság számára a mohamedán uyguroknál messze csekélyebb létszámú yugur tör-Yugarok, uygurok

zsecske! ők az 1982-es kínai népszámlálás szerint mindössze 10 500-an vannak, egyetlen ezrelékét teszik ki a hatalmas kínai összlakosságnak. ők a tibeti buddhizmus követői, s ami számunkra különösen izgalmas, nyelvük az altáji nyelvcsalád török (türk) csoportjához tartozik, s kivételes elzártságuk miatt mintegy 3000 yugur még beszéli nyelvének azt az ősi változatát. amely türk szavaikat is tartalmaz. (Ismert, hogy a magyarság, honkereső vándorlása során szintén mintegy 250—280 ótörök („türk”) jövevényszót olvasztott be nyelvébe.)

A keleti krónikák és hagyományok szerint a yugurok jelenlegi lakóhelyükre a IX. század közepetáján — a Tang-dinasztia korában — kerültek. Őseik — kínai feltételezések szerint — egykor a xiungnu (Európában ismert nevükkel: hun) népből váltak ki, akik Attila halála után annak egyik fia, Ernák (írnek) vezetésével „valahol keleten tűntek el” (MTA Történettudományi Intézet, 1985). ők visszaútjukban — éppúgy, mint a Kárpát-medence felé vándorolva — találkozhattak, együtt is élhettek átmenetileg a mi őseinkkel is a dél-orosz sztyeppéken. A kölcsönös egymásrahatás változatos jelei éppen mostanában kezdenek feltünedezni az eltűnt évezredek homályából. A témakör iránt érdeklődők figyelmébe szeretném ajánlani, hogy Du Ya-xiong helyszíni kutatásairól röviden már hírt adott az Élet és Tudomány is 1983 novemberében, részletesebben pedig a közeljövőben lehet majd olvasni erről az Országos Pedagógiai Intézet módszertani folyóiratában, az Ének-Zene Tanítása című lap soron következő 1986/1. számában.

Azt hiszem, az egész magyar közélet nagy érdeklődéssel várja Kiszely István helyszíni vizsgálódásait a yugurok (és uygurok) földjén, kiváltképpen az előbbi helyen, amit a kínai tudósok is — az elzártság miatt megmaradt ősi nyelv, zenekultúra és hagyományrendszer alapján — „élő múzeumnak” neveznek.

És végül mellékesen: öröm volt látni, hogy a cikkíró helyesen alkalmazta a kínai tulajdonnevek átírását a bonyolult jelírásról a latinbetűs formára. Évtizedes adóssága ez a magyar ortográfiának. A kínaiak ugyanis már megoldották, hogyan kell egységesen latinbetűsen átírni hagyományos írásmódjukat, amely amilyen rendkívül esztétikus, éppoly rendkívül nehéz is. Ráadásul az írott jelek gyakorlatilag semmilyen támpontot nem adnak a helyes kiejtésre. Köztudott, hogy Kínában gyakorlatilag az egyetlen közös nyelv az

A szerkesztő \

írott forma, amit bár eltérően ejtenek ki, de egységesen értelmeznek. A jelenleg alkalmazott fonetikus átírás így az egységesülő kiejtést is szeretné elősegíteni. A romanizált átírásról már 1958-ban döntést hozott a Kínai Tudományos Akadémia, de azt csak a „kulturális forradalom” tragikus évtizede után, 1978-ban emelték általános érvényre egy kormányhatározattal. Azóta a latinbetűs átírásnak a meghatározott rendszerét — a pinjint — alkalmazza a világsajtó is. Ez alól valami ok miatt következetesen távoltartja magát a magyar gyakorlat.

A jelenlegi magyar gyakorlat szemléltetéséhez csak a legszembetűnőbb példákat:

Zhou Enlai (az éppen 10 éve elhunyt jeles miniszterelnök) és Qian Qichen (a jelenlegi külügyminiszter-helyettes) nevét mi is általában Csou Enlai-nak (újabban Csou En-lai-nak), illetve Csian Csi-csen-nek írjuk; azaz egyformán „CS”-enk mindhárom betűt (hangot), amit maguk a kínaiak hivatalosan „zh”, „q” és „eh” átírással jelölnek. A háromféle eltérő írást indokolja az, hogy ők valóban háromféle hangot ejtenek ott, ahol mi egységesen mindig „cs”-t írunk és hallatunk.

Hasonlóképpen a nem magyarnyelvű világsajtóban rendszerint Deng Xiaoping-et, Mao Zedongot olvashatunk a nálunk makacs következetességgel megszokott Teng Hsziao-ping és Mao Cetung helyett. Azt hiszem, ahogyan megtanultuk, hogy saját országuk hivatalos ortográfiája szerint hogyan kell írni — és aztán hogyan kell ettől eltérően kiejteni — mondjuk Thatcher, Reagan és Ceausescu nevét, úgy illene igazodni a világ legnépesebb országának előírásaihoz is. Ebben az sem zavarhat minket, hogy van olyan baráti ország, ahol az idegen neveket nem hazai helyesírási szabályzatuk szerint, hanem fonetikusan írják. De egységesen teszik ezt minden esetben! Mi pedig hol így. hol úgy. jóllehet adott a megoldás elvi lehetősége.

(Zárásul zárójelben egy ehhez fűződő megjegyzést. A kiváló Kiszely-cikk a szakmai jelentősége mellett jól segítette a majdani frontáttörést a kínai tulajdonnevek romanizált átírásában. Érdemeit nem csökkenti egy piciny kiegészítés, amit csak azért érdemes szóvá tenni, mert éppen a nemzetnevünkre vonatkozik. A „magyar” ugyanis nem Xiung La Li, hanem Xiong Yá Lí (a kiejtése kb. hsziung já lí).

Dr. B. L.

Pécs