Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-10-01 / 10. szám
i-fc. 8. oldal tfltfVAKÖfct 1986. október élen. A közigazgatás és az oktatás nyelve pedig egy fejlett és élő irodalmi modern idióma legyen az egész birodalom területén, vagyis német... Hiába voltak szép, igazi, atyai elgondolásai, rendelkezései, mint a türelmi rendelet, mely végre a protestánsok évszázados sérelmeit, jogfosztottságát volt orvosolandó, és nem érintette a nemesség érdekeit; a császár taktikai hibát hibára halmozott a megvalósításban. Pedig Magyarország érett volt a reformokra. A franciás műveltség, mely Mária Terézia alatt az udvarból kisugárzott, hatott a főurakra, köznemességre egyaránt, s ezzel a haladó politikai és társadalmi eszmék is terjedtek az országban. Ez még fokozódott II. József alatt, akinek törekvéseit a fiatal, magyar értelmiségiek, nemes vagy nemtelen származásúak örömmel fogadták. Elég, ha Kazinczyra gondolunk, a magyar irodalom fáradhatatlan apostolára, aki állami állást is vállal gr. Török iskolaügyi igazgató mellett, aki nemcsak “illuminatus” társa, hanem apósa is volt. Az illuminatusok, vagy szabadkőművesek ekkor kezdtek szervezkedni hazánkban és jozefinisták, a császár törekvéseinek támogatói, hívei voltak. Annál is inkább, mert II. József a szerzetes rendeket feloszlatta, és a jezsuitákat kiűzte az országból. A sok és újfajta rendelet nagy közigazgatási gépezetet igényelt, mely lokálisan végrehajtja azt. Ezt a bürokrácia jó részt megint csak a kisnemességből verbuválódott; részben pedig polgári és paraszti elemekből, mivel a király behozta a nem-nemesek hivatalviselési jogát. A konzervatív nemesség késhegyig menő küzdelmét az ősi alkotmányért a magyar ezredek bevonásával a nyílt szakításig is hajlandók lettek volna folytatni. A központosítás elleni küzdelem fészke éppen a most kialakuló helyi törvényhatóságok voltak, melyeknek aztán olyan nagy szerepe lesz Kossuthék korában. Jókay nagy regénye, a Rab Ráby kitűnő korrajza a rendi nemzet és császár-király harcának. II. József fontos és ésszerű reformtörekvései, melyek pátensek, vagyis uralkodói rendeltek voltak, nem pedig a rendi országgyűlés törvényhozásán alapultak, végül is a német hivatali-, és tannyelv bevezetésén, az ősi megye-rendszer megszüntetésén, a török háborún, a császár betegségén és halálán buktak meg. Halálos ágyán visszavonta pátenseit, kettő kivételével. Türelmi rendelete, mely a protestánsok sérelmeit jórészt orvosolta és jobbágyvédő intézkedései érvényben maradtak. Végeredményben a nemesség győzött a király fölött, aki ha más módszerrel, és Mária Terézia szeretetével közeledett volna a rendekhez, talán keresztül vihette volna modernizáló elveit. Csak az ésszerűséggel számolt, nem a nemzeti érzéssel, büszkeséggel, mely akkor kezdett ébredezni, és a következő század magyar történelmének motorja, vezéreszméje lesz. Ebben szerepe lehetett a Mária Terézia alatt megindult oktatási reformnak, mely Örményi J. “Ratio Educationis” című javaslata alapján a magyar nyelv tanítását is bevezette a középiskolákba, napi egy órával. Bessenyeiék irodalmi mozgalma és a nyelvújítók tevékenysége, a Pázmány alapította nagyszombati egyetem áthelyezése Budára, és a II. József által alapított mérnöki főiskola erősen hozzájárultak az ország szellemi szintjének emeléséhez, de a nemzeti öntudat fokozásához is. Ez nem menti azonban a nemesség vak önzését, mely Mária Terézia és József hosszú uralkodása alatt a jobbágyság státuszát nem rendezte, nem változtatta meg, hanem minden terhet, áldozatot azok nyakába varrt, adóval, robottal és papi kepével. Még olyan figyelmeztetések dacára is, mint amilyen a román parasztlázadás volt Erdélyben (Hóra és társai vezetésével), vagy a francia forradalom eseményei, szintén már a József uralkodásának a végén. Ha a kiváltságosok önző és előre nem látó viselkedésére mentség nincs, de néhány magyarázat van, mely az ítéletünket némileg szelídítheti. Az egyik a Mária Terézia magyarellenes gazdaságpolitikája, mely tulajdonképpen fia alatt is folytatódott. Vagyis a magyar agrár termékek kedvezőtlen vámmal sújtása egyfelől, szemben az ipar- és gyárfejlesztés tiltásával, az osztrák iparcikkek vámmentes behozatalával. Emiatt Magyarországban az agrár-olló miatt félt a nemesség, a kis- és nagy földbirtokosság az ingyenes szolgáltatások elvesztésétől. De hogy kollektive nem ítélhetjük el őket sem, azt a közeljövő eseményei megmutatják. Lássuk csak sorjában. A “kalapos király”, halálát a Szent Korona hazahozatalát követő nagy nemzeti felszabadulás után az új király, II. Lipót által összehívott 1790 és 1791-es országgyűlés már nemcsak Montesquieu, Rousseau és az enciklopédisták, hanem a francia forradalom alkotmányozó gyűlésének elveiből is merített követeléseinek megfogalmazásában. Azonban az Itáliában kormányozni tanult új császár és király II. Lipót, aki különben sem egyezett öccsének reform-politikájával (ezért nem is volt jó viszonyban vele), machiavellista módon kihasználta a nemesség, az ország lelkesedését, hogy az még katonát is szavazott meg a francia háborúra. Valójában azonban mindent megtett, hogy visszacsinálja József, sőt anyja javításait. Lipótnak spiclijei, besúgói, titkos rendőrei, fizetett informátorai voltak az egész birodalomban, főképp Magyarországon, Pesten, Pozsonyban, akik jelentettek mindent, ami társaságban, szabadkőműves páholyokban, kávéházakban történt, vagy elhangzott. Nemcsak a rendőrség fejének, de sokszor és sokan személyesen az uralkodónak. A rövidesen hírhedtté váló Martinovics például háromszor volt audiencián. Legnagyobb félelme Lipótnak a francia eszmék terjedésétől volt. A forradalom jelszavai, az egyenlőség, szabadság, testvériség és azok szimbóluma a tricolor, a háromszínű zászló, jelentette a legnagyobb veszélyt; annál is inkább, mert személy szerint érintette a Habsburg családot húgának, Mária Antoniettenek s a francia királyi családnak tragikus sorsa. A magyarországi forradalmi lehetőségeket eltúlozták a rendészeti szervek. A nemesség zöme zöme csak magát tekintette “populusnak” (népnek), vagy “nationak” (nemzetnek), és nem akart egyenlőséget jobbágyaival; pláne nem adázni és viselni a közterheket. Ezt tudva, a császár bizton remélte, hogy miként elődje a szatmári békével (1711), ő is kompromisszumra léphet a nemességgel s ezzel kihúzhatja a forradalmi elemek alól a szőnyeget. Míg II. József alatt fegyverrel voltak kénytelenek az erdélyi román parasztlázadást leverni, addig II. Lipót rendőrségi beugratókat és elfajzott magyar mágnásokat használt föl az elégedetlenek lebuktatására, a francia eszmék kompromitálására. Bár az első áldozat a paraszt származású költő, Bacsányi János volt, aki a párizsi példát foglalta versbe, figyelmeztetve a nemességet, hogy aggódó szemüket Párizsra vessék és a szerint viselkedjenek (amit aztán börtönnel honoráltak a jó örek táblabírák) útját követik rövidesen lelkes fiatal, nemes iíjak, a szabadságeszmék és szélhámos császári beugratók áldozataiként. A Martinovics-féle összeesküvésnek nevezett mozgalom Lipót rendőri bizalmijának, a túlzott ambíciókkal megvert volt szerzetes, volt egyetemi tanár, a török elől Magyarországra bekérezkedett ipeki pátriárka, Csernovics Arzén népével bejött szerb katonacsalád tagjaként indult el a Délvidékről, nem is kétes pályafutására. Társa, a nemes származású Laczkovics János, volt huszártiszt, akit a II. József ellen szervezkedő rendi megmozdulásokban való részvétel miatt kidobtak a katonaságból, kisebb stílű ágens, talán csak a Martinoics eszköze volt. De Lipót és tanácsosainak másik, megbocsáthatatlan bűne nemzetünk ellen az ún, illír különállás elindítása és támogatása, kizárólag magyar ellenes célokkal és sajnos gróf Balassa túlbzgó, fajtáját pusztító igyekezetével és vezetésével. A király és császár nemcsak hogy nem csatoltatta vissza Erdélyt (és ott is igyekezett a románokat magyarellenes bázissá kiépíteni), a déli határövezet különállását is fenntartotta. Sőt fokozta azt közigazgatási és politikai intézkedéseivel, ígérgetéseivel. A kiépített és fejlesztett bécsi illír kancellária fejévé tett gróf Balassa mindent megtett a délvidék elszerbesítése érdekében. Ebben méltó társat talált a császár Horvátországban Skerlecben, aki magyarellenességében majdnem elérte Balassát. Del egalább nem volt magyar, mint a renegát Balassa urunk, az ősi felvidéki család sarja (igaz, hogy a hírhedt Menhértet, a hitével és mindennel kereskedő hárembasát is talán hasonló bordából szőtték az ellenreformáció korában). II. Lipótot hirtelen halála meggátolta abban, hogy intrikáinak gyümölcseit élvezhesse. Utóda, a még konzervatívabb I. Ferenc alatt lepleződött le és lett elrettentő példa minden újítási láz ellen a Vérmezőn lejátszódó epilágus. Pedig nem így indult az új uralkodó és a nemesség viszonya. De a franciaországi vérengzések és a császári rendőrségi bábáskodással megszületett furcsa összeesküvés, a magyar állami és társadalmi fejlődés végzetes kárára, minden egészséges reformnak, elsősorban a rég esedékes jobbágy felszabadításnak bevágta az útját. Az aljas, szélhámos, talmi-jakobinus “agent provocateur” (a végén már a besúgó zsold-elmaradása miatt talán tényleg anarchista forradalmár) Martinovics, hogy bőrét mentse, előkelő, értékes, művelt nemzeti-reformista főrendieket, nemeseket és plebejus értelmiségieket rágalmazott meg, mint szervezkedésének részeseit. így a fiatal nádor Szavator fhdgy. baráti körét és kívülük százakat, talán ezreket, ártatlanul. A monstre-pör bírósága végül is több ezer vádlott nagy többségét felmentette. Lefejezték az azóta Vérmezőnek nevezett budai réten Martinovicsot és Laczkovicsot, br. Orczyt társával együtt (1795). Huszonöt személyt, köztük lelkes hazafiakat, Kazinczy Ferencet, Hajnóczi Józsefet, Bacsányi Jánost vérfogságra ítélték. Ezek után úgy a nádor, mint Ferenc császár magatartása gyökeresen megváltozott. A 22 éves Szalvátor memoranduma alapján teljesen reakciós, maradi önkényuralomba fordult a kormányzat, mely aztán mint Metternich rendszere 1848-ig tartott. A fiatal nádor ugyanis elvesztette bizalmát magyar patriótákból álló baráti körében, akik haladó szelleműek lévén, a főherceget is ilyen irányba próbálták befolyásolni. A Martinovics-féle hazudozások folytán ezen urak is gyanússá váltak és lemondatták őket. Ezzel a haladás hívei és mozgalma olyan kiművelt embereket, arisztokratákat, nemeseket vesztettek el, mint U rményi József, Balogh Péter és különösen gr. Széchenyi Ferenc (István apja, a Nemzeti Múzeum alapítója). Utóbbi különösen rossz színben tűnt fel a bécsi udvar előtt, mert “titoknoka” Hajnóczi egyik fővádlottja volt a magyar jakobinus pernek, röpirata miatt, melyben jobbágyok felszabadítását követelte és a közteher viselést. A kompromittált Széchenyi Ferenc elnémult és a reform mozgalom elaltatódott harminc évre, egy új generációig, Széchenyi István felléptéig (1825). A reformkor csodája Egyelőre nem hajnalotott Magyarországon, hanem esteledett. Hogy a sok elszalasztott alkalom és reakciós elnyomás mellett a reformkor, felzárkózásunk Európához, megszületett, az a történelmünk egyik legnagyobb csodája. A bécsi udvar elnyomása ugyanis ott folytatta, ahol a napóleoni háborúk előtt abbahagyta. Most azonban már szervezett erőszak államok közti rendszere volt, Szent Szövetség! Nem hálálták meg Bécsben, hogy a magyar huszárság harcolt mellettük Európa csataterein; hogy Napoleon függetlenségi felhívására (Bacsányi János fordítása) a rendek nem mozdultak a Habsburg ház ellen. Sőt, még egyszer kihúzták az ősi fringiát és nemesi felkeléssel is bizonyították királyhűségüket, egyúttal pedig azt is, hogy ez, sok más intézményünkkel együtt, nem állja ki az idő próbáját. A nyelv, az irodalom kis- és nagy munkásai szorgoskodtak. Sok kis- és nagynemes megjárta Európát, Angliát, sőt volt, aki eljutott Amerikába is. Huszárjaink is világot láttak, de a reformkor elindítója és hajtóereje egy magyarul még gyengén beszélő, huszárőrnagyságig sem jutott (hisz a megjegyzett Ferenc volt az apja!) nagybirtokos, a bécsi előkelő szalonok arszlánja, Metternich “Stefferl” von Széchenyije útváltásának köszönhető. Igazi “one man, s show” volt. Kezdetben egyetlen színész az üres színpadon, de olyan hévvel, hogy nemcsak kovásza s élesztője, de tüzes serkentő bora is a tetszhalálban alvó nemzetnek. Vajon huszárjaink vitézsége, tánca, éneke, magatartása, vagy gyerekkori szimbolikus emléke, amikor apja kezetcsókoltat vele az ősz, öreg magyar jobbágynak; vagy gyönyörhajhászás utáni csömör, talán új szerelmi sóvárgás? Mi az ok, ne kutassuk; Széchenyi kilép a politikai porondra az Akadémia megalapításával (1825, egyben Jókai Mór születésének éve). Ettől kezdve 1848 végzetes nyaráig a tettek légiójával igyekezett átültetni az angol ipari forradalom és társadalom elveit, eredményeit a “csúnyácska hazába”. Nem volt persze előfutár nélkül ő sem; Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludyak, Felsőbüki Nagy Pál törték az ugart, de egyikük sem bírta úgy megmozdítani a nemzetet, mint ez a lelkesedés, és sötét kétségbeesés közt ingadozó, önmagával és Istenével tusakodó, szörnyű álmokkal vívódó, beteges külsejű, túlérzékeny idegrendszerű Széchenyi István. Megfordította az átkos emlékű Kolonics tételét: előbb gazdaggá, aztán szabaddá akarta tenni a hazát, de a Szent Szövetség kül- és belpolitikai kötöttségeinek, a bécsi körök és a világhelyzet ismeretében, a lassú, türelmes reformmunkában, a fontolva haladásban, gazdasági korszerűsítésben látott csak járható utat. És adinasztiával egyetértésben, az összbirodalomban. (Amint látjuk, később ez utóbbi hitében érte a legnagyobb csalódás, ami traumatikus hatással csapott lelkére.) Barátai, osztályának tagjai és mások támogatták, de a valós élet rácáfolt tételére. A reformpolitika logikája szerint forradalomba torkoll, mert általában későn jön és lassan jár ahhoz, hogy a feszültséget levezesse, mely végül is robbanással győzi le az ellennyomást. A reform olyan, mint a háború általában, nem azok fejezik be, akik elkezdik. Ez történt Magyarországon is. 1846-ig Széchenyi primátusa elvitathatatlan diétán, a főrendek között, az egész országban, de még Bécsben is. Azután az államfogságot járt Kossuth Lajosé, a megye, az országház. A karzat és az utca pedig a népé, illetve a “népieseké”: Petőfiéké, az ifjúságé. A nemes és mágnás fiatalok a koreszme hívei és velük a polgárság és parasztság soraiból feltört ifjak; a Nagy Ignácok, Vajda Péterek (János kisnemes kasznár ivadék, névrokon) és a legfőbbek: Petőfi, Jókai, Arany. A párizsi, majd bécsi forradalom hullámai átcsapnak Magyarországra is. Március 15. meghozaa a sajtószabadságot és a fiatal komáromi nemes ifjú Jókai és társai megfogalmazzák tizenként pontos kiáltványukat, hogy “Mit kíván a magyar nemzet?”
