Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-10-01 / 10. szám
1986. október »IftVAKÖftT 7. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: Rekviem a magyar nemességért II. RÉSZ A magyar nyelv és irodalom az ellenreformációval, kiváltképp Pázmány működésével addig nem ismert csúcsra ért. Pázmány magyarságához, írásainak tősgyökerességéhez nem fér kétség. De hitbuzgóságával és jezsuita hevével megakadályozta, hogy a “magyar vallás” mint azt azóta is hívja népünk Erdélyben, a Párciumban, a református vallást és papot, megtarthassa uralmi helyzetét. Kétségtelen, hogy az ellenreformáció akadályozta meg az egy hiten lévő nemzet kialakulását és sok szomorúság és viszály forrásává lett; majd pedig a vakbuzgó Habsburgok és megbízottaik kezében kíméletlen üldözés vesszeje. Ilyenformán a magyar nemesség sorai egyre ritkulnak. A középkor végétől a török hódoltság megszűntéig tartó évszázados hadakozásban ők jártak az élen. Nemcsak Mohács síkján, hol bűneikért vezekelt a kiváltságos osztály színe-virága; ártatlan és megátalkodott egyaránt, mert mint Reményik Sándor írta: “...e nemzedéknek nem volt kegyelem”. Helyt kellett állniok a végvárakban, csatatereken, Erdélyben, a Dunán innen és túl, vagy külországokban. Hol a Habsburgok oldalán, hol ellenük. Pázmány esztergomi érsek és Eszterházy nádor gyámfia gróf Zrínyi Miklós elveit nem tette magáévá a nemzet, hogy Magyarország és Erdély egyesült erőivel szabadítsák fel az országot a török iga alól. Talán azért, mert utána a német—spanyol katolikus Habsburgokkal kellett volna rögtön megmérkőznie? Ezért reménykedtek Zrínyi és hívei II. Rákóczi György lengyel—svéd terveiben és a francia barátságban, mely a német—római császárság erőit gátolta volna, hogy ne zúdulhassanak Magyarországra. Ám, ha sorsa vadkan képében nem végez vele, akkor talán ő is a bécsi bosszú áldozata lett volna a kissé amatőrös Wesselényi-összeesküvés áldozataként. Thököly szabadságharca zömmel a kisnemesség mozgalma és (fél) sikere volt. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy Zrínyi eltűnésével és Wesselényiék kudarca miatt, csak az erdélyi fejedelemséggel és a franciákkal barátságban, szövetségben lévő török nagyhatalomra számíthatnak az elégedetlen magyarok. A Habsburgok satrafái, fanatikusai által kiüldözött, Erdélybe menekült, birtokát vesztett nemesség kebeléből indult el a kuruc mozgalom, mely Thökölyvel az élen, mint futótűz kiterjedt egész Felső-Magyarországra. Még messze vagyunk a nemzeti eszme korától: vallási és más szabadságjogok sárba tiprása, a Habsburg-ház törvény-és alkotmánysértései ellen fog fegyvert a nemesség, az aranybulla “András-záradéka” alapján. A háború fordulataiban szembekerülnek a Habsburgok felé tájékozódó Teleky Mihály kancellárral, Erdély erős emberével, ki kezdetben támogatta a kuruc mozgalmat. A törökkel-tatárral megerősített Thököly győz az ütközetben és a csatatéren elesett Teleky hullájába belerúgva, keresetlen szavakkal szidalmazza hintapoltikája miatt. A bátor,jó katona, de sok hibával megáldott “kuruc király” végül is kénytelen a Habsburgok spanyol—német— osztrák túlerejével szemben meghátrálni. Rövid török fogság után száműzetésben él és hal meg feleségével, Zrínyi Ilonával, akit a zernyesti csatában elfogott osztrák fővezérért cseréltek ki, hogy egyesüljenek férjével. Erdélyi fejedelem címét és birtokait elveszti, az első házasságából származott Rákóczi-gyermekeket elveszik tőlük, hogy a császár rendeletére átneveljék őket távol a hazától. Buda visszavételével, melyben már Thököly volt kurucai is kitüntetik magukat (1686) és a török alóli fölszabadítás (európai, meg császári hadakkal, rettenetes pusztítások és a lakosság szenvedései árán) a bécsi uralkodó és kormányzata szerint Magyarországot meghódított tartományként kell kezelni. A délvidéki és alföldi magyarság nem mehetett szabadon vissza elvesztett földjére, birtokára. Mindenesetre a nemesség is leszűrte a kuruc mozgalom sikertelenségéből a tanulságokat és Zrínyi intelmeinek, próféciáinak beteljesedése után, kiegyezett az erőszakkal: így az András-záradék lassan kiiktatódott a magyar rendi alkotmányból. Megindult az önkényeskedés császári, német és más katonai parancsnokok rémuralma és az erőszakos katolizálás Kolonics hírhedt mottója szerint: “előbb koldussá, majd katolikussá, végül németté kell tenni Magyarországot”. Ugyanakkor az önálló erdélyi fejedelemséget is megszüntették, előbb a halleri, majd az annál is kedvezőtlenebb Leopold-diplomával (1691). A kiskorú II. Apafi Mihály bécsi gondnokság alá került, Bethlen Miklós, a tehetséges kancellár is megjárta a császár börtönét. Erdély Habsburg főhercegség lesz, tehát az osztrák imperializmus ellensúlya, az önálló magyar fejedelemség szintén császári hódoltság, nem pedig a magyar államiság és integritás keleti bástyája. A magyar nemesség sorai tovább ritkulnak e háborúk következtében és a főurak alól szintén próbálják a földet kihúzni. Emlékeztesek Eszterházy Pál nádor szavai: “ha azért a magyarokkal így fognak bánni, nem tudom, hogy ki fog ezután hinni őfelsége szavainak”. A mértéktelen, mohó, fanatikus Habsburg politika most vallási úniókkal az idegen nemzetiségeket magához édesgeti és papi vezetőkkel látja el, a magyarság ellenpólusaivá építve azokat. A Habsburgok által elkövetett nép- és nemzetirtás vezetett Rákóczi Ferenc szabadságharcához. Ez egyik legnehezebb, de dicső küzdelme az országnak, az egész nemzetnek, osztály, felekezet és anyanyelvi különbség nélkül. Bár kis- és középnemesség volt a vezetés zöme, Esze Tamás és a jobbágyok tömege fogadta Rákóczit és Bercsényit a lengyel—magyar határon, akik a “hazáért és szabadságért” feliratú zászlóikat kibontották. Más főrangúak is csatlakoztak hozzájuk rövidesen, de özönlöttek a magyar jobbágyokon kívül a ruténok, románok, szlovákok; luteránusok, katolikusok, stb. vallásfelekezeti különbség nélkül. Nagylelkű, világosfejű, krisztusi keresztény erkölcsű fejedelem volt. Korát megelőzően türelmes és felvilágosult. Sajnos környezetéből kevesen bírtak eszmei magasságáig felérni. Mégis, mint általában, mikor az idők és lelkek vemhesek a várakozástól, eljön a sorsküldötte szabadító; rövidesen a Lajtától az erdélyi Kárpátokig, hangos nevétől és mögéje áll az egész ország. De a végső siker az európai csillagjárás mostohasága, a nagypolitika útvesztői és gyenge képességű főúri hadvezetői miatt elmaradt. A váltakozó szerencsével viselt háború, az önzés, társadalmi és vallási különbségek, árulások elveszejtették a nagy ügyet. A szatmári béke (1711) a magyar nemesség kompromisszuma volt a Habsburg-házzal: Rákóczi távollétében (Lengyelországban tárgyalt) háta mögött, nélküle, sőt ellenzése dacára jött létre: ő pedig mehetett haláláig tartó száműzetésbe. A keservesen hosszú háború (kilenc év!) Bécset is óvatosságra intette. Bizonyos fokig lazítani volt kénytelen a pórázon. Aránylag békés korszak következett, melyben a nemesség és a nép is valamennyire a nép is gyarapodni bírt. Az alkotmány sáncai is állták az idegen király taposásait. A Habsburg-ház férfiágon kihalás felé haladt. A magyar országgyűlés nem volt hajlandó az egyszerű trónöröklés elvét elfogadni, hanem választást és koronázást kívánt. Ezt természetesen a bécsi udvar tanácsadói ellenezték és az örökös tartományok módjára, egyszerűen a császári család saját törvénye szerint szerették volna rendezni. Az elkövetkező idők a magyar nemesség makacs politikai küzdelmét hozták Bécs önkényes törekvései ellen. De saját kiváltságaik védelmében engedményeket is tesznek a királyi háznak; ám általában a jobbágyság viseli az alkú költségeit. Fizeti a tizedet, végzi a robotot az uraságnak; az adót az államnak és a kilencedet az egyháznak. Még szerencse, hogy szabad költözködési joga, melyet Dózsa paraszt forradalma után elvettek Verbőcziék, vissza lett állítva. Ez volt egyik védelme a parasztságnak; a másik a földesúr jól felfogott érdeke, ami a túlkapásokat valamennyire mérsékelte. Ha nyírni akarta a birkát, akkor nem nyúzhatta le veszteség nélkül a bőrét is. Persze az nemcsak kizárólagos magyarországi jelenség volt, hanem általános gyakorlat egész Európában és a nagyvilágban. (Egyik súlyos oka a kuruc szabadságharc bukásának éppen az volt, hogy az erdélyi urak kezdték jobbágyaikat visszatartani a Rákóczi táborába özönléstől.) A magyar nemesség többsége előtt világos volt, hogy a császár és király kénytelen engedményeket kínálni, hogy a Habsburg ház férfi ágának kihaltával, a női trónöröklést Magyarországon is elismerjék. Azt mondhatjuk, hogy a nemzet jó alku-helyzetbe került és a körülmények szülte alkalmat elég jól kihasználta, illetve ami akkor azonos volt szemükben, saját nemesi érdekeit megvédte. Vizsgáljuk meg röviden a Rákóczi szabadságharc utáni kor országgyűléseit, ahol a magyar politikai élet zajlott Pozsonyban. A nemesség állandóan felpanaszolta sérelmeit (grávámenek) ékes latin nyelven és küldte feliratait Bécsbe, a királynak. Hajlandók elfogadni a kétfejű sasos címer renoválását célzó Habsburg családi törvényt, a Pragmatica Sanctiót, mely fiú utód híján leányágon kívánta rendezni a császári és királyi trón betöltését. Vagyis Mária Terézia és utódjai öröklik a Habsburgok összes birtokait, tartományait és országait. így Magyarországot is, ahol azonban meg kell koronáztatnia magát és esküt kell tennie az alkotmányra, hogy az országot megvédi, törvényeit (így a nemesi kiváltságokat) tiszteletben tartja. Világraszóló, színpompás ünnepség volt Károly császár és király leányának a magyar trónra emelése, a koronázó városban, Pozsonyban (1740). A nemesi és főúri „karok és rendek”, a megyék és városok küldöttei, a katonaság és egyház a pozsonyi lakosság részvételével. Mária Terézia meghódította a magyar urakat szépségével és kedvességével, mert mint mindig, nemzetünk fiai érzékenyek voltak a női bájjal szemben. Ezt aztán fel- és kihasználták az udvar tanácsadói, egy év múlva a híres diétái jelenettel, amikor a nagy porosz király, II. Frigyes és szövetségesei, kik nem ismerték el a Pragmatica Sanctiót, fegyveres támadásukkal Bécset fenyegették. A feketébe öltözött szép, fiatal királynő könnyezve jelent meg a rendek előtt az országgyűlésen Pozsonyban (1741) és kérte a “hűséges magyar nemzetet”, hogy adjanak katonát tartományai megvédésére. Közismert, hogy fellelkesült honatyáink a könnyező fiatal anya láttán a híres “vitam et sanguinem pro reginam nostram” (életünket és vérünket királynőnkért) felkiáltással rántottak kardot és szavaztak meg katonaságot a bajba jutott uralkodóház védelmére. Anekdota meséli, hogy lehiggadva, a történelmi mondat után nemeseink hozzátették: “sed avenam non” (de zabot azt nem), jelezvén, hogy a huszárság vérét és életét szívesen, könnyen fölajánlják, de saját hasznukat, zabot, szénát, azt már meggondolás tárgyává teszik. (Ma is így van: lelkesedünk, de amikor áldozni kell pénzt, önkéntes munkát, akkor sokan visszakozni kívánnak.) Egy bizonyos, hogy a magyar nemzet fellángolása mentette meg a Habsburg ház örökségét és tette ismertté az egész világon a magyar könnyű lovasságot. Nemcsak a huszár nevet, de díszes, férfias egyenruháját is átvették, szellemét utánozták. Nem csoda, hisz olyan kimagasló személyek kerültek ki soraikból, illetve vezették őket, mint Nádasdy Ferenc, vagy Hadik András és a kis, vagy középnemesség, de a magyar parasztság kiváló egyedei is. A királynő hálásan emlékezik erre élete végéig és méltán, mert az örökösödési háború első fordulójában úgyszólva csak Magyarország maradt meg hűségében és ez II. Frigyes felszólításai dacára, ki egy generációval a kuruc háborúk után bizton remélhette, hogy a magyarok a Habsburgok ellen fognak fellépni. A nemesség azonban állta a szatmári béke kompromisszumát, s ezért Mária Terézia nemcsak kiváltságaikat, adómentességüket respektálta, hanem számos olyan intézményt létesített, melyek az uralkodó osztály hasznára voltak. Ilyenek a Thereziánum,, a Bécsújhelyi Hadmérnöki Akadémia, ahol szegény nemes ifjak ingyen tanulhattak; de különösen a magyar nemesi testőrség, mely végül is az egész nemzet hasznára vált. Történelmünk egyik csodája a testőr írók, Bessenyei és társainak nyelvújító mozgalma, mely nem is német, hanem a kor, meg az udvar divatja szerint francia irányt véve, a nemzeti ébredés előfutára lett. Viszont a jobbágy sors enyhítését célzó királynői igyekezet a nemesi önzéssel találta szembe magát, és emiatt Mária Terézia hosszú évekig nem hívott össze országgyűlést, csak rendeletekkel igyekezett a pórnépen segíteni. Már javában a felvilágosodás századában vagyunk, a rokokó divat és a francia szellem hódít a főurak és a nemesség soraiban. Könyvtáraikban Rousseau, Voltaire, Montesquieu művei találhatók eredetiben, vagy német közvetítéssel. A barokk vallásos szellemet, melyet a királynő sugárzott ki, az ésszerűség, a racionalizmus helyettesíti be, amit fia József képvisel. A trónörökös azonban, bár társuralkodó, kórégens lett, a királynő hosszú uralkodása miatt “nem rúghatott labdába” anyja halála előtt, csak kibicelhetett. Annál nagyobb hévvel és energiával vetette magát a reformok útjára, mikor anyja halála után trónra került 11. József. Példaképének Nagy Frigyest tartotta, tehát a felvilágosult abszolútizmus híve volt. Nem koronáztatta meg magát, hogy ne kösse meg kezét eskü és hitlevél, sőt a Szent Koronát is Bécsbe vitette, ahol a horvátok, csehek, olaszok klenódiumaival együtt “használaton kívül helyezték”. Ezért a nemesség és az uralkodó közti viszony, mely a hálás és szeretett Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedeiben feszültté vált, az új király jószándékú, de önkényes újításai miatt tovább folytatódott, és majdnem kenyértörésre ment. A “kalapos király”, mint Magyarországon hívták, (Ányos Pál a névadó) mindenek előtt a közigazgatás modernizálásába fogott; központosítás, illetve a latin nyelv némettel való behelyettesítésével. A régi megyerendszert megszüntette és helyette az országot tíz kerületre osztotta, általa kinevezett főtisztviselőkkel az
