Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-11-01 / 11. szám
8. oldal ÍÍITfVAKÖfcT 1985. november keletkezéséről kérdezte őket. Hollós Korvin Lajos elmondta, hogy 1956 nyarán egy ismerőse meghívta őt egy pesti “Eszpresszó”-ba, hogy ott “érdekes nyugati vendégekkel találkozzék”. Az író elfogadta az invitálást és az “Eszpresszó”-ban a következő jelenet játszódott le: “...a Nyugatról jött négy férfi nem tett lakatot a szájára. Mivel Hollós Korvin elégedetlenségéről tudtak, minden további nélkül közölték vele, hogy Magyarországon egy puccs készül, amelyet kívülről fognak irányítani. Felszólították, hogy vegyen részt az előkészületekben és közölték vele a részletes akcióprogramot. Ezek szerint először: aknamunka szocialista jelszavak alatt; másodszor a többpártrendszer követelése, majd ‘szabad választások’ kikényszerítése, amely aztán a jobboldali pártok győzelmét segíteEmlítésre érdemes azonban a moszkvai Irodalmi Újság, a Literaturnaja Gazeta november 22-i száma, amelyben a szerkesztőség közölte a francia baloldali szellemű írók egy csoportjának a szovjet írókhoz intézett levelét. Ez az írócsoport, Jean-Paul Sartre vezetésével, a Kreml magyarországi fegyveres agressziójával kapcsolatban felvilágosításért fordult a szovjet írókhoz. A szovjet válasz — amelyet a Literaturnaja Gazeta ugyanebben a számában közölt — sokat mondó volt. Egyrészt beismerte, hogy a magyar események “komolyak és tragikusak” voltak, továbbá, hogy azok keletkezéséért “részben mi is hibásak voltunk”. Másrészt azonban újra az ismert szólamokat hangoztatta a “Horthy-fasisztákról”, a “kapitalizmus visszaállításáról” és a “nemzetközi reakcióról”. A szovjet irodalmi hetilap a budapesti írószövetségről is közölt riportot. A szovjet tudósíné elő; harmadszor: a régi hadsereg és csendőrség visszaállítása és végül a kapitalista rendszer teljes restaurálása. Hollós Korvin e szégyentelen ajánlatot elutasította és azon mód értesítette kommunista elvtársait e beszélgetésről...” Major Tamás a szovjet újságírónak adott nyilatkozata szerint: “...meg van győződve arról, hogy a puccs jó előre meg lett szervezve. Tényeket is tud ezzel kapcsolatban mondani. Múlt nyáron feleségével, aki festőnő, Párizsban volt. Ott találkoztak egy francia írónővel, aki közölte velük, hogy Magyarországon októberben ‘lesz valami’! Hasonlót hallott Bécsben a budapesti Nemzeti Színház főrendezője, Marton Endre is...” Talán ennyi elég is A. Kurov “igazságot kereső” publicisztikai ténykedéséről, amelyből csak azért idéztünk ilyen bőven, mivel magyarországi beszámolója nemcsak oroszul, hanem német, angol, francia, spanyol, lengyel, cseh, román és svéd nyelven is nyomdafestéket látott. A Pravdában november közepétől P. Efimov és M. Odinec budapesti különtudósítók majd minden másodnap beszámoltak a magyar főváros életéről. Ezek az írások annyira semmitmondóak, frázisaik annyira elcsépeltek, s “tényeik” oly légből kapottak, hogy nem érdemes idézni belőlük. tó próbált szót érteni magyar írókkal. “Felháborító jeleneteknek” volt tanúja — írja. Egy magyar “írókukac” szemébe vágta, hogy “az ellenforradalom veszélye nem állt fenn 1956 novemberében Magyarországon”, többen “az Egyesült Nemzetek közgyűlése által terjesztett piszkos rágalmaknak” adtak hitelt. Sőt, “egy ezek közül az írók közül, aki magát kommunistának tartotta, odáig ment, hogy a ‘marxizmus kríziséről’ mert morogni. Egy másik, egy bizonyos iijonc írókukac egész nyíltan és hangosan az ‘oroszok elleni gyűlöletéről’kezdett beszélni. A gyűlés szelleme semmiképp sem felelt meg egy barátságos beszélgetésnek. De az ordibálót elvitték (sic!), s utána már nyugodtabb körülmények között folytathattuk eszmecserénket...” Sok mindent megpróbált a szovjet sajtó, hogy újra és újra meg- és átmagyarázza a magyarországi eseményeket. Foglalkozott a gazdasági kérdésekkel (“Az amerikai imperialisták a magyar uránérc megszerzéséért pénzelték az ellenforradalmat”), s kitért többek között a magyar menekültek ügyére is. Vajon miért csábították ezeket az embereket hazájukból el az “imperialisták”? — tette fel a kérdést a Szovjet Szakszervezetek Központi Lapja, a Trud és mindjárt azt javasolta, hogy a menekültek számára gyűjtött összegeket az érdekeltek használják fel “a hazájukból lelkiismeretlenül kicsábítottak, megtévesztettek” visszaszállítására. Szószerint: “Pénzek állnak rendelkezésre... Emberek kényszer tömegdeportációjához az Óceán túlra. A cél világos: szükség van olcsó munkaerőre... Az élő árukkal kereskedő Egyesült Államok naponta 1000 embert kíván Európából a tengerentúlra szállítani. Latin-Amerika sem marad el az USA mögött. Ő is alaposan kiveszi részét e spekulációs kereskedésből. A segítőkészség álarca alatt a Nyugat, Amerika vezetésével, piszkos ügyleteit bonyolítja le; erőszakos tömegdeportációk segítségével magyarok tízezreit szakítják el hazájuktól...” S az Izvesztija odáig ment, hogy még magyarázatot is talált egyes nyugati államok “jótékonyságának” igazi okára. Szerinte Kanada azért csatlakozott oly lelkesen a magyarok Óceán túlra való “deportálásához” (!), mivel az országnak 160000 munkanélkülije van. Az újonnan jöttek tehát — a szovjet lap okoskodása szerint — kiválóan alkalmasak lesznek arra, hogy a tőkések olcsó munkaerői, illetve a sztrájktörői legyenek. A szovjet sajtó beszámolóin és kommentárjain kívül még egy egész sor brosúra, riportkönyv és napló jelent meg Moszkvában 1956 decembere és 1957 tavasza között, amelyek a “magyar elleforradalom”-ból merítették témájukat. A legtöbb “mű” szerzője nem is volt Magyarországon, s azok, akik a forradalmat követő napokban és hónapokban hazánkban jártak, előre megadott irányelvek alapján szűrték meg és adták közre tapasztalataikat. Ezenfelül fantasztikusabbnál-fantasztikusabb mesékkel tűzdelték meg azokat. Vajon mit is kezdjünk olyan “tényekkel”, mint “Donovan US-hírszerző tábornok 1956. október 23-án Budapesten termett, hogy személyesen irányítsa az ellenforradalmi lázadást. Vagy: “Az ellenforradalom ‘ideológiai vezérei’ Mindszenty hercegprímás, Lichtenstein herceg, Takács-Tolvay gróf és Esterházy herceg meg társai a rádióban a kapitalista-feudalista rendszer visszaállítására irányuló beszédeket tartottak.” S a szabad sajtóról: “November elején sorra-rendre jelentek meg Budapest utcáin az újságok, jobban mondva lapocskák, amelyekbe horthysták, volt nagybirtokosok és gyárosok írtak. Egyes szovjet “szemtanúk” írásműveit — csodálkozzunk-e? -—, még a kádárista sajtó is megsokallta, és mint pl. Mazov esetében, ha óvatosan is, de ellenvéleménnyel élt: “A kötet összeállítói és szerkesztői azonban helyenként nem fordítottak kellő gondot a szemtanúk feljegyzéseiben foglalt tények ellenőrzésére, és ezek a feljegyzések, sajnos, néhány — a valóságnak meg nem felelő adatot is tartalmaznak.” A felsorolt írások a Szovjetunió hivatalos állásfoglalását tükrözték a “magyar ügyben”. Más állásfoglalásról, legalábbis nyomtatott formában, a széles nagyközönség számára hozzáférhetően, nem tudunk. Ismerve azonban a szovjet viszonyokat, nyugodtan állítható, hogy ilyesmi nem létezett. Létezett azonban egy közvélemény, amely a magyar forradalmat rágalmazó, becsmérlő cikkek, “tanúvallomások” és pamfletek ellenére nem adott hitelt a szovjet kormány szavainak. John Gunther amerikai újságíró, aki 1956 végén Moszkvában tartózkodott, könyvében így emlékezett meg e közvéleményről: “Tény, hogy számos szovjet polgár, főleg a diákság, a magyarországi vérontásra igen izgatottan reagált. Diákoknak jó orruk van. Tudták, vagy inkább érezték, hogy valami félresikerült Magyarországon. Tüntetésük, bármilyen csekély méreteket is öltött, igen kényelmetlen volt a kormány számára... Az újságok természetesen lekicsinyelték a tiltakozó megnyilvánulásokat és úgy próbálták beállítani, mintha egy “demagóg beszédektől félrevezetett maroknyi csoportocskának’ megmozdulásáról lenne szó. Aki azonban e napokban Moszkvában volt, könynyen észlelhette, milyen makacs harcot vívtak a diákok a hivatalos álláspont elfogadása ellen. íme, egy tipikus példa, amely számos hasonló helyében állhatna: A leningrádi egyetemen egy professzor a nemzetközi helyzetről tartott előadást s ennek során a magyar eseményekre is kitért. Lengyel és magyar hallgatói szembeszegültek kijelentéseivel, félbeszakították a beszélőt és maguk kezdtek beszélni társaikhoz. Gyárakban, a faliújságokon a magyar eseményekre vonatkozó kérdésekkel teli felírások jelentek meg. A moszkvai Lenin-könyvtárban egy előadást a hallgatók megszakítottak, kijelentve, hogy nem hiszik el azt, amit az előadó nekik a magyar eseményekre vonatkozóan mond. A moszkvai egyetemről 100 hallgatót zártak ki emiatt. És mégis egy diák meg merte kérdezni a nagy nyilvánosság előtt professzorát, egy ismert nevű tudóst, hogyan lehetséges Magyarországon általános sztrájk, amikor az tudvalévőén nem a kapitalisták, fasiszták és reakciósok harci metódusa, hanem a munkásosztályé?” A Szovjetunióban milliós példányszámban jelennek meg az újságok, folyóiratok. És milliós példányszámban látnak napvilágot a könyvek és brosúrák is. A hivatalos befolyásolás ellenére pozitív visszhangja is volt forradalmunknak Szovjetunióban. Ez mindenképpen örvendetes jelenség. JEGYZETEK 1. 1956. október 25. 2. 1956. október 26. 3. 1956. október 28. 4. 1956. október 28. 5. 1956. október 29. 6. 1956. október 30. 7. 1956. november 3. 8. 1956. november 4. 9. 1956. november 5. 10. 1956. november 5. 11. A kép alatti szöveg természetesen "védtelen magyar hazafi" meggyilkolásáról beszél. 12. 1956. november 9. 13. Anélkül, hogy vitába bocsátkoznánk A.G. Kusmenko "tanúval", említést érdemel, hogy még a Kádár-féle Fehér Könyvekben sem szerepel a meggyilkoltak “listáján" egy "Pály nevű sofőr", vagy egy "borsodi párttitkár". 14. 1956. november 11. 15. 1956. november 13. 16. Pravda, 1956. november 6. 17. 1956. november 19. 18. 1956. november 22. 19. 1956. november 4. 20. Novaja Vremja, 1956. december 6., 9. p. * E sorok írójának nem célja A. Kurov állításait megcáfolni. De felháborítja az a hánya-veti, lekicsinylő hang, ahogy a szovjet újságíró a magyar munkáosztályról nyilatkozik. 1956 decemberében a magyar munkás jól tudta, kiért és miért sztrájkol! Attól függetlenül, hogy a Nagybudapesti Munkástanács — sajtó hiányában — röplapokon és sokszorosított felhívások formájában maga is lerögzítette a tiltakozó munkabeszüntetés célját. 21. Novaja Vremja, 1956. december 22., 17. p. 22. Novaja Vremja, 1957. január 1., 27. p. ** A fosztogatás tekintetében meg kell hagyni, igazat írt A. Kurov. Valóban sor került ott rablásra, fosztogatásra, mégpedig a veszprémi egyetem diákszállójában. Csakhogy, ezt nem az "ellenforradalmárok” követték el, hanem miként a budapesti “Népakarat” 1956. december 24-i száma oly ügyesen leplezve, mégis világosan megírja: Kurov elvtársai, az orosz intervenciós csapat. 23. Novaja Vremja, 1957. január 27., 21. p. (Összehasonlításul: Szolnok lakóinak száma: 47920.) 24. Novaja Vremja, 1957. február 21., 24. p. 25. Literaturnaja Gazeta, 1956. december 1. 26. 1956. december 8. 27. 1956. december 19. 28. A magyarországi eseményekről időbeli sorrendben az alábbi szovjet brosúrák jelentek meg: Mazov, V.; Puljach, A; Simakin, M.; Cernjak: "O sobytijachvVengrii. Faktyidokumenty” Moskva, Gospolizdat, 1957. (Kézirat nyomdába adva: 1956. december 15. Zacharenko, V.; Popov, Ju.; Starodub, A.; "Budapest, oktjabr’ -nojabr' 1956, g.” Moskva, "Molodaja Gvardija”, 1956. (Kézirat nyomdába adva: 1956. december 24.) Krusinskij, S.; Maevskij, V.; Efimov, P.; Odinec, M.;“Ctoproizloslov. Vengrii. Reportaz, Moskva, Izd. “Pravda” 1956. (Kézirat nyomdába adva: 1956. december 29. Prister, Éva: “Vengerskij reportaz”, Moskva, Izd. Inostrannoj Literatury, 1957. (Kézirat nyomdába adva: 1957. április 3.) Ovsjannikova, Marija: “Glazami starogo druga. Vengerskie zapiski”, Moskva, Gospolizdat, 1957. (Kézirat nyomdába adva: 1957. május 6.) Stibi, Georg: “Ja videl V engrij u. Zakulisnye priciny i istinnye celi kontrrevojjucionnogo mjateza v Vengrii”, Moskva, Izd. Innostrannoj Literatury, 1957. (Kézirat nyomdába adva: 1957. május 6.) 29. Mazov, V., etc. 30. Leonov, V.: “Die Ereignisse in Ungarn", Moskau, Verlag für Fremdsprachige Literatur, 1957, 12. p. 31. Leonov, i.m., 23. p. 32. Kulcsár: Külföldi szemtanúk a magyarorszgi ellenforradalomról, “Élet és Irodalom”, Budapest, 1957. március 15., 7. p. 33. Gunther, John: Inside Russiea Today, New York, 1958.
