Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-04-01 / 4. szám

1985. április íílttVAKÖfct 7. oldal Haynalné Kesserű Zsuzsámig (Buenos Aires): MAGYARORSZÁG — MA Benyomásom 8 év után------------------------------------1984. — Orwell évében találkoztam újból Budapesttel. A Genfben székelő Lutheránus Világszövetség tartotta meg ott 7. Nagygyűlését és ez adott alkalmat odautazásomra szakmabelileg. Néhány hónap távlatából benyomásaim már le­ülepedtek, gondolataim tisztázódtak. Nyolc éve már, hogy megismerked­tem Budapesttel. Akkor, 1976-ban, mint hirtelen, nyári szerelemben hab­zsoltam, faltam a fölfedezett várost. Uj­­jongással töltött el: ott volt a város le­nyűgözően szép fekvése, a Duna, a hidak, sétányok, parkok, a történelem, a nyelv, a kultúra, a múzeumok — mind­az, amihez valami fűzött. Hogyan is mondta a Venezuelában élő Tamé Lé­­vay Pálma, aki, mint én, sohasem járt magyar iskolába? “Mi a haza? Az elme és a logika szerint a haza területi kérdés. Érzelmi világunk szerint pedig: amikor szívünk megdobban, fáj, örül. ’’Megren­dítő élmény volt akkor, az argentin ha­zámból jövet fölfedezni azt a “hazát”. De a mámorból kijózanított, amikor a Citadellához fölsétáltam és a Kisfaludy Strobl (más célra alkotott) emlékműve alatt szembe találtam magam a szovjet katona óriási, otromba kőmásával. Tal­pazatán a kőbe vésve: “a magyar nép örök hálája a hős szovjet fölszabadítok iránt”. Magyarul és oroszul is, cirill írás­sal. Magyar valóság. Megalkuvás. Túl­élés. Ha ezt a népet hagynák szabadság­ban élni, alkotni, mire lenne képes?! — sajdult föl bennem. Akkor és ott szüle­tett megama elhatározásom, hogy mert szabad földön vagyok otthon, de mégis “megdobban a szívem”, valamit, ha csekélység is, tennem kell az azért a ha­záért. És most, nyolc év után, éberen, nyitott szemmel és füllel utaztam vissza. Időközben szüntelenül arról hallottam, olvastam, milyen jó világ van ott, mi­lyen nagyszerű a fejlődés, magas az élet­­színvonal és általános a megelégedett­ség. * Ma senki sem beszél 45-ről, 56-ról, ezekről az egymásba fonódó, a magyar sorsot eldöntő dátumokról. Mintha mindaz nem lenne fontos. Az embere­ket más érdekli: a jelen. Hogy ez a jelen sokban 56-nak köszönhető, azt senki sem feszegeti. A múlt nem érdekes már. A legsötétebb Rákosi-korszakról a csen­gőfrászról, a deportálásokról burleszk filmek jelennek meg. Magyarország kirakatország lett. Nyolc év után két dolog tűnik fel azon­nal. Az első, a káprázatos árukínálat. Árubőség minden téren, nem csak élel­miszerben! Kis üzletek tömkelegé, oly­kor sorban, egymás melletti versengés a textilekben, hímzett blúzok özöne... Ez is “maszek”, látod! — mondják nekem. Hja a magánszektor, a piacgazdálkodás­nak eme mindinkább buijánzó megnyil­vánulása hűen tükrözi az egyéni vállal­kozás sokoldalú szellemét. Megannyi jele a magyar tehetségnek, szorgalom­nak, leleményességnek. A vendéglátó­­ipar sem kivétel. A kiszolgálás előzé­keny, helyenként kifogástalan. Ellen­tétben az állami vállalkozásokéhoz, ahol rendületlenül kelletlenek. A másik feltűnő jelenség a rengeteg turista. Lengyel, cseh és keletnémet rend­számú gépkocsik, de zöme mégis nyu­gati, főleg osztrák, aztán meg nyugatné­met, francia, olasz. Ellepik Budapestet és az országot. Esznek-isznak, vásárol­nak. A “szocialista testvérországokból” jövőknek az az érzésük, hogy Nyugaton vannak, kapitalista világban. A nyuga­tiak pedig inkább elnéznek a helyen­ként uralkodó piszok, rendetlenség és kopottság fölött és élvezik a valutájukért élvezett olcsóságot és minőséget. Igen, a devizákat hozó nyugatinak minden olcsó. Azonban a lakosság ke­servesen megszenvedi ezt a “magyar cso­dát”. Magyarország látszólag maga mö­gött hagyta Kelet-Európát, az elmara­dottságot, a szegénységet. Az egyéni jó­lét fejlesztése megengedett tény. Elérhe­tő? Igen, de itt jön a buktató. A kapita­lista rendszerben használatos, ám a “szocialista” táborban “kizsákmányoló­­nak” kikiáltott túlórarendszer a jobblét alapja. Csakhogy “önkizsákmányoló” alapon. T.i. csakis dupla erőfeszítés árán, a ledolgozott heti 42 órai munka­idő utáni második műszakban lehet fej­leszteni az egyéni jólétet. Aki nem akar lemaradni, kénytelen “privát” második foglalkozásnak áldozni szabad idejét. A hivatalos munkaidőn belül takarékos­kodik a privát erőfeszítésre. Megszület­tek a kisvállalkozói munkaközösségek: öntevékeny csoportosulások, a “szocia­lista” tervgazdálkodásban kiegészítő te­vékenységet végző kisüzemek országos hálózata. A midennapi megélhetés ára is folyamatosan emelkedett az utolsó években. Most különösképpen. A laká­soké kereken 30%-kal! A nyugdíjak — lemaradtak. Pedig a nyugdíjasok száma meghaladja a két milliót, vagyis az össz­lakosságnak kb. egy ötödét! Mind nagyobb szakadék keletkezik a jólkeresők és a megélhetés határán tengődő többség között. Érzelmi vonalon ez irigységet, meg nem ér­tést szül. Mi, akik “kijöttünk”, szemük­ben kétségtelenül a könnyebb utat vá­lasztottuk ... Ki gondol itt már politiká­ra? A külföldinek jól megy, hozza a devizát. Hogy mit jelenthetett szüléink számára az emigrálás? Kit érdekel az? A fiatalok gigászi küzdelem előtt állnak. Nem csak fizikailag, de erkölcsi­leg is. “Fusizás nélkül nem megy” — hallottam többször, még nyilvános TV- vitákban is. Vagyis: aki tisztességes, aki nem megy bele az általánosan elterjedt korrupcióba, nem lop, nem csal, az nem is prosperál. Fiatal házaspárok nem jutnak lakáshoz, évekig a szülőkkel ösz­­szezsúfolva laknak. Döbbenetes a válások száma: euró­pai rekord. Valamint azok száma, akik idő előtt szívinfarktusban meghalnak, vagy megrokkannak a könyörtelen, jó­létért való küzdelemben. Pihenésre nincs idő! S nincs kegyelem: csak a legrészegebbek maradnak fölül, csak ők bírják az iramot. Szorosan függ össze ezzel az alkoholizmus és a gyá­szos öngyilkossági statisztika is. A “szocializmus építésében” és egyéb ideológiai maszlagban senki sem hisz már, viszont meglepően látogatottak a templomok. A felszíni liberalizálódás ide is kihat: sok a keresztelő, az egyházi esküvő. Sok a fiatal a templomokban. Micsoda csődje a rendszernek, hogy 40 év után sem sikerült behelyettesíteni a krisztusi hitet a “szocializmusban” való hittel! A “szocialista táboron” belül Ma­gyarország külön utakon jár. Az egész­ségtelenül fölgyorsított életnek más oka is van, mint pusztán az anyagiak után való futás. S ez a félelem. Szoron­gás, félelem, hogy megszűnik az enge­dékenység, a maszekolás lehetősége. Hogy visszaveszik a már elnyerteket. Mesterségesen szítják a félelmet a “go­nosz” amerikaiak háborúra törekvésé­től. Az agymosás sikerteljes, mégpedig azért, mert ördögien ügyes. A régi frá­zispuffogtatás helyett most már rafinál­tabb a hangszerelés. Kérdést szegeztem a középkorosz­tálybeliekhez, de az idősebbekhez is: “Nem hiányzik nektek a — szabad­ság?” Döbbent csend. Aztán tétován: “Tudod, nem érünk mi rá ezen gondol­kodni.” Majd: “Mi valóban nem élünk a vasfüggöny mögött — csak félig...” “Elég nekünk, ha háborítatlanul hagy­nak élni.” Megrázó volt számomra a felfede­zés: ami nekünk “kint” a legfontosabb, ami a magyar népnek egész történelme folyamán mindiga legelemibb követel­mény volt — a mai Magyarországon számos rétegnek nem igénye, mert nem hiányolják. A nyugati utazások lehetőségeivel az anyagi “jólét” hajszás elérhetőségével sikerült a rendszernek azt a szemfényvesztést megteremteni, hogy nem hiányzik a szabadság. — Vagy van, akinek mégis? A fiatalok másként gondolkodnak. A megnyitott zsilipek tágulnak náluk, sok minden ellen zúgolódnak, — ki tud­ja ezt föltartóztatni, vagy ellenőrizni. A szamizdatosok, az ellenzékiek, a szaka­­dárok, azok, akik a rezsimmel ellentét­ben igenis törődnek a nemzeti tudattal, az elszakított területeken kisebbségbe szorított magyarsággal és gyötrődnek problémáin, már mind a rendszer szü­löttjei, neveltjei. A még fiatalabbak, tizen- és huszonévesek pedig felállva, megrendülve, könnyezve hallgatják-ének­­lik a Himnuszt az “István, a kiráiy” rockopera szabadtéri bemutatása vé­gén. Buda keleti kapuján ez áll: “In memoriam heroum Christianorum pro urbe Buda mortuorum anno MDCLXXXVI”. 1986-ban ünnepelhe­tik a magyarok Buda várának a törö­köktől való fölszabadulása 300. évfor­dulóját. A megszállókat kiszolgáló báb­kormány 1985 áprilisában ünnepelheti majd meg a nemzettel a “fölszabadulás” 40. évfordulóját. Ezen gondolkozzanak el ama “idegenbe szakadt hazánkfiai”, akik utazásaikkor Magyarországon mindent élveznek, cigányzene kísérettel könnyűének dollárral teli zsebeiken, lel­kendezve jönnek vissza a szabad világ­ba azzal, hogy Magyarországon min­den rendben van és hangosan hirdetik, hogy akik idekünn másképpen látják, azok “hőbörgők”! Tudom, nemcsak ilyenek vannak! Van, akit a honvágy visz haza, vagy a népéhez fűző mély és őszinte szeretet, vagy aki a történelmet, kultúrát akarja “kint” született gyerme­keinek megmutatni és ilyen módon átad­ni nekik az immár érthetőbbé vált ha­gyatékot. Sajnos azonban, az előbbiek­ből van több. Vagy csak ők hangoskod­nak jobban? És mi, akik ezen “hőbörgők” közé tartozunk, ne lankadjunk. Magyaror­szágon nincs minden elveszve. Az a ma­roknyi fiatal értelmiségi, akik az ellenzé­ket képviselik, minden zaklatás, üldözés ellenére is élnek és nem adják fel a harcot. Nekünk, kiknek “szíve megdob­ban” azért a hazáért, noha másod, vagy harmadgenerációsok vagyunk és itt “kint” élünk a szabad világban, felada­tunk, sőt: kötelességünk, hogy figyeljük és ahol, amikor, ahogyan csak lehet, támogassuk őket — a nemzet javára. Mert velük együtt hiszünk Magyaror­szág feltámadásában! Május 26-án leplezzük le A krónban a II. világháború hősi emlékművét Ezúton közöljük az amerikai magyarsággal, hogy a második világháború magyar hősei és mártírjai emlékére felállításra kerülő szobor leleplezése május 26-án, hősök vasárnapján, délután négy órakor törté­nik meg Akronban. Mindazok a magyar test­vérek, egyházak és egyesü­letek, akik és amelyek ado­mányt küldtek a hősi em­lékműre, külön névre szóló meghívót is kapnak majd az ünnepségekre. A magyar hősök és magyar katonai egységek neveit megörökí­tő bronz emléktáblák fel­avatására az 1956-os sza­badságharcra való megem­lékező ünnepségek során kerül majd sor. Már eddig nagyszámú magyar hős emlékére és több mint száz katonai egy­ség megörökítésére kap­tunk adományokat. Egy-egy név, vagy kato­nai egység megörökítése egy száz dolláros adomány által lehetséges. További adományokat a szoborra hőseink neveinek, vagy ma­gyar katonai egységek megörökítésére hálásan vesz a Szobor Bizottság. Adományainkat küldjük be a következő címre: Lorántffy Otthon Hősi Emlékmű 2631 Copley Road, Akron, Ohio 44321 Telefonon is érdeklődhetünk a következő számokon: (216) 666-2631, vagy (216) 666-1313. Minden egyes adomány levonható az állami jövedelmi adóból. Hl Mindent Isten dicsőségére és a magyarság javára! Főt. Dömötör Tibor püspök - elnök MMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMM ELŐFIZETŐINK SZÍVES FIGYELMÉBE Lapunk postázása alkalmával előfizetőnk neve és lakcíme felett \ rendszeresen közöljük a Szittyakürt előfizetési meghosszabbításának \ határidejét. Tisztelettel kérjük előfizetőinket, hogy a jövőben szíveskedjenek erre a határidőre előfizetésüket rendezni. A z előfizetés nyugtázása a befizetést \ követő hónapban történik kiadóhivatalunk részéről. —a szerkesztő—

Next

/
Oldalképek
Tartalom