Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-03-01 / 3. szám
1985. március wtTVAKOirr 11. oldal PILISI PÁL: Magyarország és az európai integráció Marx Károly korabeli véleménye teljesen egyezik Klapkáéval. A magyar szabadságharc leverése után Marx szerint, “Oroszország 80,000 bajonettre támaszkodva nem jelent mást Keleteurópa számára, mint nyolc század civilizációban való tényleges részvételének a megsemmisítését az orosz-mongol barbarizmus javára”. Klapka volt az első, aki e tervezet és a regionális európai egység érdekében a legaktívabban résztvett a föderációs erőfeszítésekben. A francia—osztrák háború előestéjén Konstantinápolyba és Yassi-ba utazik, hogy Cuza fejedelemmel megegyezzen és megteremtse a magyar—román—szerb föderációhoz szükséges feltételeket. 1859 március 17-én Telekihez intézett levelében Klapka megerősiti, hogy a “veszély az embereket értelmesebbé és toleránsabbé formálta”. 1859 március 29-én írta alá Klapka és Cuza fejedelem a román—magyar szeződés “A” cikkelyét, amelyben a román fejedelem francia befolyás révén megengedi a magyaroknak, hogy a Szeret völgyében fegyverraktárakat létesíthetnek a Franciaországból érkező fegyverek és muníció számára, melyet kívánt időben a románok Erdély határára szállítanak. Az erdélyi hadműveleteket az osztrák származású Wetter tábornokra bízták. A szabadságharc után Londonban működött egy “Magyar Katonai Akadémia”, s ennek növendékei, és a már a világban szétszóródott honvédtisztek mérsékelt létszámmal jelentkeztek az olaszországi magyar légióba. Klapka az orvosi és mérnöki kar szervezésében is jelentős eredményeket ért el. 1859 nyarán az olaszországi magyar légió létszáma 3000—4000 fő körül mozgott. Ez a katonai erő nem jelenthetett komoly veszélyt az osztrák hadseregnek, de az akció vezetőinek magyarországi befolyása — Kossuth, Teleki, Klapka, Percei, Wetter, Nemeskéri-Kiss Miklós stb. — az akció feltétlen kiszélesedéséhez irányult. Klapka kötelezettséget vállalt Cuzával szemben, hogy a magyar egységek segítik a románokat Bukovina visszafoglalásában, amelyet az oroszok tartottak megszállva. Valamennyi román politikus és történész szemére veti Klapkának, hogy olyasvalamit ígért cserébe, amelyet “nem áll módjában garantálni”. Mindenesetre érdemes levonni azt a konklúziót, hogy Klapka sokkal gyakorlatibb politikusnak bizonyult, mint Kossuth, és sajnálatos, hogy 1848— 1849-ben nem egy “politikusabb politikus” intézte az ország külpolitikáját. Viszont Bukovina visszaszerzése magyar—román közös érdek is volt. Ezt bizonyítja az említett szerződés “B” cikkelye, amely a Párisban székelő Magyar Nemzeti Igazgatóság nevében garanciákat tartalmazott a magyarországi románságra vonatkozóan és definiálta az akció tulajdonképpeni célját. Eszerint Magyarország nemzetiségei az akció sikere és saját jövőjük érdekében kötelesek felhagyni minden pártoskodással — “esprit du parti”. A szerződés 7. pontja megerősíti a vállalkozás célját Magyarország, Szerbia és Moldva-Havaselve konföderációjában. Klapka, Kossuth ellenkezésére, belement abba, hogy Erdély sorsáról a háború után egy erdélyi nemzetgyűlés döntsön. Klapka egyik Telekihez intézett bizalmas levelében kifejti, hogy a magyar hadsereg ütőképessége és sikere kedvező feltételeket teremtene így is, hogy Erdély Magyarországhoz csatlakozzék. A Villafrancia-i békekötés tulajdonképpen berekesztett minden (Folytatás a 4. oldalról) olyan forradalmi megmozdulást, amely az előtte még kedvező európai körülmények függvényeként kivihetőnek tűnt. Az 1863—1864-es lengyel forradalom alkalmával már csak inkább szimbolikus részvételről beszélhetünk. Egyedül 1866- ban, az osztrák—porosz háború alatt tört be Klapka Magyarországra mintegy 1500 főnyi honvéddel, hogy Zsolnát elfoglalja és megteremtse az új forradalom katonai bázisát. Ausztria túlzott jelentőséget tulajdonított Bismarck fenyegetésének, aki a “magyar légió” 1848— 1849-es fegyvertényeivel ijesztgette tegnapi szövetségesét. így az osztrák hadvezetőség három hadtestet irányított Komárom egykori védője ellen. Klapkának aztán egy porosz tiszt vitte az osztrák vereség és a békekötés hírét, mire a magyar légió kivonult az országból. Egyben ez az epizód zárta le a magyar emigráció csaknem húsz éves politikai mozgalmát. A Kossuth-féle “Dunai Konföderáció”, amely a magyar föderációs törekvések közül a legismertebb, nem igényel különösebb bemutatást. Kossuth legnagyobb érdeme, hogy politikai pályafutásának levonta időtálló és teoretikusan legdemokratikusabb konklúzióját. Ez a konklúzió, vagyis a “Dunai Konföderáció” terve nem az akkori jelennek szólt, hanem a jövőnek. Ezt bizonyítja, hogy a későbbi magyar föderális elgondolások mind az ő tervezetében gyökereznek. Jászi Oszkár 1918-ban, a Tanácsköztársaság 1919-ben, a későbbi demokratikus magyar értelmiség, valamint a kommunista párt néhány illusztris képviselője, mint Nagy Imre és Rajk László 1945—1947-ben, végül az 1956-os magyar forradalom kevésbé ismert ezirányú törekvései valamennyien Kossuth föderációs terve követőjének vallották magukat. Csakhogy a Kossuth utáni évszázad politikai gyakorlata azt mutatja, hogy a hatalmon levő politikusok Közép- és Keleteurópában a kívánt és elért status quo birtokában hallani sem akartak arról a föderalizmusról, amelyért mint a hatalmon kívülállók még harcoltak. Ezt bizonyítja elsősorban Csehszlovákia és Románia XX. századi gyakorlati politikája. Kossuth, Balcescu, Masaryk és Benes az emigrációban még a legideálisabb “keleti Svájc” koncepciójának a hívei voltak — elméletben. Hogy Kossuth mennyire valósította volna meg tervét, nem tudjuk, de történelmi tények igazolják, hogy 1849-ben a magyarok között a teljhatalommal rendelkező Kossuth volt az egyetlen, aki sem Ausztriával, sem a nemzetiségekkel nem volt hajlandó egyezkedni azon az alapon, amelyre később tervében a legnagyobb hajlandóságot mutat. Kossuth, Magyarország kormányzója 1849- ben inkább a bukást választotta, mint Magyarország föderálását. Reálisabb program volt azonban Eötvös és Deák koncepciója, amely Magyarország erejéhez mérten kedvezőbb kiegyezést keresett Ausztriával. Ez a hajlandóság Ausztria részéről is fennállt. Eötvös az államfilozófiai, Deák a közjogi atyja annak az 1867-ben történt kiegyezésnek, amelyet Marxtól kezdve Leninen át a magyar marxista történészek egyöntetűen így minősítenek: a kor adott európai viszonyai között “elkerülhetetlen és reális” kompromisszum. Hanák Péter, napjaink egyik legfelkészültebb, magyar marxista történésze a következőket mondotta az 1962. évi magyar Történelemtudományi Bizottság vitájáról, amely a dualizmus korának történetét vizsgálta és elemezte: “Történészeink többsége elfogadja azt a tételt, hogy az adott nemzetközi erőviszonyok és a hazai társadalmi-politikai feltételek között a kiegyezés elkerülhetetlen, reális kompromisszum volt.” Hanák Péter hevesen kifogásolta, hogy a marxista történelemtudomány “nem fordított annyi erőt és figyelmet” az Osztrák-Magyar Monarchia európai jelentőségére, “mennyit hazai és nemzetközi jelentősége megkívánt és megokolt volna”. Hanák, Molnár Erik érveléséhez hasonlóan, Leninre hivatkozik: “Lenin is utalt arra, hogy a Monarchia 1867 körüli felbomlása esetén népei a rablóbb és erősebb szomszédok, Oroszország és Németország zsákmányává váltak volna, s ezek a Habsburgoknál is kíméletlenebből eltiporták volna nemzeti jogaikat. Mivel a Monarchia létrejötte a közös sors beteljesedésének elkerülését célozta, megítélésében nem az a mérce, hogy milyennek kellett volna lennie a dualista Monarchiának, hanem az, hogy mennyiben különbözött annak jogi helyzete, gyakorlati politikája az előbb említett két nagyhatalom és a “független nemzeti államok” politikai berendezkedésétől. Ennek megítélése pedig semmiesetre sem morális szempontok vagy teóriák, hanem a gyakorlati politikai realitás könyörtelen szembesítésétől származik. A dualista Monarchia nem érdekszövetség volt a nemzetiségek ellen, hiszen azok még osztrák segítséggel sem voltak képesek komolyan veszélyeztetni Magyarország integritását. Az Oszrák—Magyar Monarchia minden hiányossága ellenére egy nemzetek feletti érdekszövetséget alkotott népei számára Oroszország és Németország ellenében. Elsőrendű európai szempont, hogy ez az érdekszövetség egyben Európa érdeke is volt. Következésképp, az Osztrák—Magyar Monarchia nemzetközi jelentőségét is nemzetekfeletti alapon, európai szempontból kell értékelni. A magyar szabadságharc bukásától a kiegyezésig eltelt majdnem két évtizedben Ausztria drágán fizette meg, hogy 1848 őszén elutasította a magyar kéréseket. Ebben az időszakban Ausztria vereséget szenvedett Franciaországtól és Poroszországtól. 1867 csak 1848 közjogi reformját igazolta. A negyvennyolcas generáció erejéből még futotta, hogy fegyverrel, majd politikával európai művet alkosson. Báró Eötvös József, de Tocqeville és Lord Acton magyar kortársa a “XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra” c. államfilozófiai munka szérzője európai méretekben gondolkodott. Folytatjuk Szkítákról az olvasóknak Örömmel válaszolunk ezúton a szkíta, azaz a hun világgal kapcsolatos cikkek által felkeltett érdeklődésre. Rengetegen érdeklődtek, nem kis, de jogos izgalommal a Tolsztov könyv iránt. “Az ősi Chorezm” valóban létező könyv, melynek sorsa hasonló azokhoz a tudományos munkákhoz, amelyek érdemben foglalkoznak valódi eredetünkkel. Tolsztov professzor valódi hús-vér ember és a klasszikus értelemben vett tudós, régész és ami még fontosabb, nemcsak történész, hanem ethnográfus, azaz néptömbök egymással való rokoni, kultúrális, vérségi kapcsolataival foglalkozó szakember volt. Akadémikus. Az általa 1938 és 1948 évek között vezetett hatalmas méretű régészeti expedícióról “Drevnyij Chorezm”, illetve bővített formában “Po szledam drevnye — Chorezmijszkoj civilizacii” címmel írt maradandó értékű tudományos értékelést. Magyarul ez a könyv megjelent, Balázs János fordításában 1950-ben, mint a “nagy Sztálin a tanítómester útmutatásai” alapján a nagy Szovjetunió kultúrfölényének bizonyításaként. Hatalmas összegekkel támogatott komoly régészeti, tudományos munka folyt egyúttal, melynek igazi élvezői mi magyarok lehetnénk. Hiszen ugyan ki az, aki akkora szívességet tenne, hogy a miáltalunk érdekelt területen ekkora erőt fejt ki. Igaz, ők sem tudták még akkoriban, mit fognak találni. A könyv magyar változatát azonban a Rákosi kultúrpolitika öszszegyűjtette a könyvesboltokból és papírzúzdába küldette. Csak néhány példány élte túl ezt a könyvpusztító akciót és barátaimmal Pesten mintegy tíz évig vadásztunk rá, míg egy teljesen sértetlen példány a kezembe nem került. Most itt van nálam Clevelandban, kiadásra készen. A magyar történetírásból ez a terület teljesen ki van törölve a rákosista Aczél-típusú komoróczista stratégia jegyében. Ugyancsak kétharmad részben ki van szedve a Tárih-i Üngürüsz, azősgeszta változata is, melyet Budapesten tilos olvasni, bár 5 ezer példányban kiadták a közvélemény nyomására, valamint Illyés Gyula és az írószövetség hatására. Itt azonban anyagi okokból kifolyólag állunk vele. A kiadás nem a Szittyakürt és nem a Hungária Szabadságharcos Mozgalom keretében, hanem egyéni vállalkozás formájában történik. Tolsztov munkássága, iskolája nyomán időközben felnőtt szovjet régésztársadalom munkáit foglalja össze a szkíták világáról az az 1970-ben a Leiden/Kölnben, az E.J. Brill kiadónál megjelent munka, melyet Gregoire Frumkin, Archeology in Soviet Central Asia címmel a Londoni Belsőázsiai Társaság munkatársa írt a Társaság kiadásában. Képeket közöltünk még Karl Jettmar Art of the Steppes c. 1964- ben kiadott könyvéből is. Ezekkel a fontos kultúrpolitikai tényezőkkel továbbra is foglalkozni fogunk a lap hasábjain. Egyúttal kérünk mindenkit, hogy minél több részletet juttassanak be az Óhazába, mert várják ezt az anyagot, főleg a fiatal nyomkereső, történészkedő, hon- és népismerettel foglalkozó fiatal, értelmiségi, gondolkodó magyarok. Kérünk mindenkit, akinek megjegyzése, megfigyelése van az érintett területtel kapcsolatban, hozzászólását tegye meg, ezekkel szerkesztőségi üzenet keretében foglalkozni szeretnénk. (Geönczeöl Gyula) t szenterzsébeti SZAKÁTS ZOLTÁN 1892-1984 Székelyudvarhelyen hunyt el, a bikafalvai református templomból temették felesége és hősi halált halt fia mellé. A közösségi szellemet munkáló, igaz székelyt, az egykori földbirtokost, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Udvarhely megyei képviselőjét a Magyar Felsőház tagját. 1945 után 8 évig politikai fogoly börtönben, majd a Duna-delta mocsaraiban. Az oláhok minden vagyonát elkobozták, így a bikafalvai ősi Szakáts-Ugron kúriáját is. Az élete mindvégig hősi sors volt. Gyászolják a hozzátartozói Erdélyben, Budapesten, New Yorkban és überlingenben, valamint mindazok, akik őt ismerték. Legyen áldott az emléke! ELŐFIZETŐINK SZÍVES FIGYELMÉBE Lapunk postázása alkalmával előfizetőnk neve és lakcíme felett rendszeresen közöljük a Szittyakürt előfizetési meghosszabbításának határidejét. Tisztelettel kérjük előfizetőinket, hogy a jövőben szíveskedjenek erre a határidőre előfizetésüket rendezni. Az előfizetés nyugtázása a befizetést követő hónapban történik kiadóhivatalunk részéről. —a szerkesztő—
