Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-01-01 / 1. szám
1985. január ttltTVAKÖfcT 13. oldal Dr. Szabó István református lelkész tanulmánya. Elhangzott a Fabritzy Kovács Rádió adásán. ÉGETŐ FŐPROBLÉMÁNK: KÉTNYELVŰSÉGÜNK! Ady Endre írta 1914-ben, az első világháború előestejen. jyiOS( nézzük, kik végünket végzik, Megjósolt és Sors-küldte hóhérunkat, S fut a magyar szerte és elveszésbe! Persze a magyar jóval ezt megelőzőleg, már a múlt évszázad utolsó évtizedében, megkezdte futását szerte és elveszésbe. József Attila ezt így fejezte ki: “És kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk!" Azóta még több “tántorgott ki” és tovább “tántorgunk”. Mi valójában a szétszóródottság népe vagyunk, diaspóra nemzetség vagyunk. A zsidók népe az, melyet az egész világ diaspóra népnek nevez. Joggal. A földgolyón ma 16 millió zsidó él, és abból mindössze csak 3 és fél millió él saját hazájuk, Izrael határain belül. 12 és fél millió szerteszórtan az egész földkerekségen. Ezt mindenki tudja. De azt már nem, hogy a zsidók után mi magyarok vagyunk a második legszétszórtabb nemzet ezen a földtekén. A világon ma 20 millió magyar él. Annak pontosan egyik fel — 10 millió — Magyarország jelenlegi határain belül, és a másik 10 millió a határain kívül szétszórtságban. De ez csak az elsődleges szétszóródás. A szétszóródásban, mint az “oldott kéve”, szóródunk azóta tovább és tovább. Clevelandi Nagytemplomunkban végzett utolsó temetéseim közül egyik, a Géczi néni temetése, volt a legjellemzőbb a mi itteni, másodlagos szétszóródásunkat illetőleg. Géczi Pálné, aki csaknem százéves volt elhunyta napján, pontosan annyi leszármazottat hagyott maga után, mint éveinek száma. A templom tele volt 8 gyermeke, 34 unokája és 60 dédunokája seregével. Mind eljöttek a temetésére, mind a százan. De a száz közül egyetlen egy sem volt, aki Cleveland városából, vagy Ohio államból jött volna, ahol ő egész életét élte. Mind Amerika más államaiból jöttek vissza a temetésre, a másodlagos szétszóródottság nagy távolságaiból. Amerikai magyar református életünk nagyon közel van a százados határkőhöz. Cleveland és Pittsburgh 93, Lorain, Toledo a közelmúltban ünnepelték a 80-at, Detroit most november 11-én. De összes egyházaink még mindig — egyetlen egynek a kivételével — mindannyian kétnyelvű egyházak. Néhány helyen a magyar nyelv még mindig erősebb, legtöbb helyen az angol sokkalta erősebb, de mind a két nyelv itt van, velünk van! Sajátos problémáink közül — melyek bőséggel vannak — a legégetőbb éppen azért a kétnyelvűség! Es az is kétségtelen, hogy most érkeztünk el kétnyelvű voltunk legérzékenyebb periódusához! Soha ennyire fájóan nehéz nem volt a mi népünk nyelvi érzékenysége, mint most! Éppen azért, soha eddig nem volt annyira szükség a nyelvi érzékenység síkján tapintatos, helyzetünket megértő, bölcs vezetőkre, mint most! “Historia est Magister Vitae!”, a történelem életünk tanítómestere. Mire tanít ez a tanító mester minket, most és itt életünk mai kanyaróban? Itt az idő, hogy tanuljunk más anyanyelvű, de hitben velünk azonos testvér egyházaink életének a tapasztalataiból. Csak kettőt hadd említsek, melyek számunkra különösen kedvesek és fölötte tanulságosak: a holland református és a német református testvér közösségeink történetét. A holland református egyház Amerikában 3 és fél évszázaddal ezelőtt, a német 2 és fél évszázaddal ezelőtt alakult meg. Ami azt jelenti, hogy a hollandusok minket 2 és fél századdal, a németek pedig 1 és fél századdal előztek meg. Mindkettő régen ment át azon, amin mi most megyünk keresztül. Mindkettő csaknem egy egész évszázadig élte itteni életét a tengerentúli anya-egyház fennhatósága alatt, mielőtt itt önállóságra tett szert. A hollandusok a Holland Református Egyház alatt, és az élet furcsa játéka következtében, a németek is a Holland Egyház jóvoltából és nem a németországi anyaegyház égisze alatt. Mindkettő csaknem egy évszázadig egy nyelvű volt: a holland csak holland nyelvű, a német csak német nyelvű. Mindkettő átment viharos harcok között az anyanyelv egy-nyelvűségéről az angol nyelv egy-nyelvűségére. A kényes időszakban több egyházat bizony el is vesztettek. A németek többet, a hollandok kevesebbet. Több, mint egy és fél évszázad óta minkettő kizárólagosan csak angol nyelvű. Mi, úgy a hollandusoknál, mint a németeknél időben sokkal hamarább vezettük be egyházainkba az angol nyelv használatát és éppen azért büszkén mondhatjuk, hogy emiatt mi egyetlen egy egyházat sem veszítettünk el. Azaz mi mindkettőt megelőzően idejében lettünk két nyelvű egyházzá. De az angol nyelv bevezetése egyházainkba az első évszázados életünk közepén, úgy 40 évvel ezelőtt, nem volt bizony könnyű feladat. Sokan ezt már elfelejtették. Bizony, az is kényes időszak volt. Legkiválóbb egyháztagjaink, sőt egyházaink világi vezetőinek sorai közül egyre kaptuk a támadást: “Magyar egyház vagyunk, semmi szükség itt az angol nyelvre! Negyven évvel ezelőtt én magam vezettem be egyik minta egyházunkba, Toledóban, a minden vasárnapi angol nyelvű istentiszteletet. Öt évvel utána clevelandi első egyházunkba. Clevelandban vasárnapi iskolánk igazgatóját kénytelen voltam állásából eltávolítani, mert nem volt hajlandó az angol nyelvet bevezetni a vasárnapi iskolában. “Mi magyar egyház vagyunk és csak magyar nyelven tanítunk.” Pedig szándékom világos volt, hogy tovább is tanítunk magyarul a vasárnapi iskolában azok számára, akik azt akarják szüleikkel egyetértésben, de párhuzamosan bevezetjük az angolt azok számára, akik szüleikkel már az angolt követelik, de mi természetesen magyar egyház maradunk: kétnyelvű magyar egyház. Ugyanezt tették többi lelkipásztoraink is, helyenként könyebben és simábban ment az átmenet, helyenként bizony kellő kényszer használattal ment csupán, Sokan sehogy sem akarták vagy tudták megérteni, hogy a nyelv ebben a viszonylatban fennmaradásunk praktikus eszköze volt történelmünk kényes kanyaróban, mely nélkül bezárhattuk volna később egyházainkat és elnémultak volna annyira szeretett magyar harangjaink. Kétnyelvűségünk élet-síkján semmi sem annyira életbevágóan fontos, mint a két nyelv egyensúlyának pontos betartása. Az volt az a félszázados határkövünk előtt és az most is a százados határkövünk előtt. Ennek szemmel nem tartása bűnhődéssel jár! A nyelv nyilván életünk és fennmaradásunk mindenkori praktikus munkaeszköze. De ugyanakkor lelki síkon megszentelt, drága valóság is. Ez az, amit a félszázados határkőnél sokan nem láttak világosan és most, a százados határkőnél sokan megint nem látnak világosan. Ennek nem látása akkor is büntetéssel járt, most is büntetéssel jár. Diaspóránban élő kétnyelvű egyházak életében az anyanyelvnek szintén szentségi jellege van. Éppen azért a nyelv több, mint csak az élet praktikus munkaszerszáma. A zsidók szemében, a szörnyű diaspórában bárhol éljenek is, a héber nyelvnek szentségi jellege van. A római katolikusok számára, bárhol legyenek, a latin nyelvnek szentségi jellege van. Hiába mondotta ki nagy bölcsességgel a Második Vatikáni Zsinat, hogy a mise nemzeti nyelven mondassák, amit annak a nemzetnek népe ért és beszél, mégis húsz esztendő múltán is kemény harcok folynak a latin nyelvű miséért, amit a nép se nem ért, se nem beszél. Fényes példa a francia LaFébre bíboros konok küzdelme saját pápája ellen. Hát akkor miért ne lehetne szentségi jellege a magyar nyelvnek magyarok és azok leszármazottjai között, bárhol éljenek is?! Sajnos, vannak már egyházi vezetőink — Horribile Dictu — már gyülekezeti lelkipásztorunk is, akik elfelejtik, hogy amerikai magyar református népünk jobbjainak a szívében és szemében a mi drága magyar nyelvünknek is szentségi jellege van!! Szép fennállónkkal még mindig énekeljük: “Szent e hely! Legyenek szentek, kik e házban megjelentek.!” Szent a hely, ahol imádkozunk. Mégis hány helyen milyen könynyen bocsátják áruba a szent helyet, melyeket megépíteni még mindig imádkozunk: mégis vannak, akik ezt a szent nyelvet elhagyják, másodrendűnek, nem fontosnak nyilvánítják hivatalosan. Akik ezt cselekszik, hamarább, mint gondolják és jobban, mint szeretnék — bűnhődnek majd a jövőben. Templomainkban — a Mester szavait idézve — már ha csak ketten vagy hárman jelennek is meg a magyar nyelvű istentiszteleten, a nyelvet fel ne adjuk! Egyházi közgyűléseinken az elnöklésben a két nyelv egyensúlyát soha el ne feledjük! Közgyűlési szavazások előtt a két nyelv arányos használatát döntő sors-kérdések idején semmi szín alatt el ne mulasszuk! Ha súlyos döntések előtt mindkét nyelven részletes magyarázatot nem adunk — akarva, nem akarva is — népünket a félrevezetés labirintusába kanyarítjuk, amiért a jövőben mi is és népünk is súlyosan megbűnhődik. Ezt jómagam azért merem merészen és lelkiismeretesen mondani, mert életem hosszú tapasztalati síkján hármas minőségemben mindig gyakoroltam. Pásztori minőségemben, gyülekezeti síkon, elnök-esperesi minőségemben egyházmegyei síkon, és kerületi elnök-püspöki minőségemben egyházkerületi síkon négy terminuson keresztül a nyelvi egyensúlyt kétnyelvű életünkben mindenkor jottányi pontossággal, felelősségem teljes tudatában megőriztem és betartottam. Sajnos, azóta mindhárom síkon ez a tudat megszűnt. Clevelandi magyar költőnknek. Pólya Lászlónak versével végzem: “Ha a magyar szó elkopik az ajkon, Az emlék lükre lassan megvakul, Ha elhallgat majd Napkelet meséje, Nem ét az élet többé magyarul: A mit mi még csak Újhazának hívunk A magzatunknak szülőföldje már. Míg álmokért mi tengeren túl járunk, Ki itt virradt fel, mindent itt talál. Szívünk alatt még nóta is melegszik, De sokszor könnybelábad a szavunk. A z erkölcs, érzés lelki köntösében: Tűzön-vízen át magyarok vagyunk. Ha majd az élet minket elfelejtett, Válhat-e vízzé az ős, tiszta vér? ...Az én írásom nem gyászról, múlásról: Örökké élő magyarról beszél. ” Ezt a két utolsó sort mi clevelandi magyarok magunk helyeztük el aranyba vésve a költő Highland Park temetőben lévő sírjának kövére. A költő maga ezt előre nem is tudta. De én magam, ki szeretném, ha Isten százados határkövünkig életem megnyújtaná — aminek kegyelme egyedül az Ő kezében van — tudva és akarva, mennyire kívánnám, hogy az enyémre is majd ezek a sorok vésessenek kőbe: “...nem gyászról, múlásról: Örökké élő magyarról...!! Deo Gracia! A Szabad Magyar Református Egyház hírei A Szabad Magyar Református Egyház zsinati Tanácsok 1984. november 22.-én tartott gyűlésén a következő határozatokat hozta: Felvettük lelkész) tagjaink közé Patocs Sándort a Los Angeles-i Első Magyar Evangélikus és Református Egyház lelkészét és Dr. Nagy Gyulát, a New York-i Első Magyar Református Egyház lelkészét. Két másik lelkész testvérünk felvételét további papírok beszerzéséig elnapoltuk. Egy lelkész jelentkezését elutasítottuk. A Szabad Magyar Református Egyház 1985 januárjában zsinati gyűlést tart Miamiban, Floridában. Tovább folytatjuk új gyülekezetek szervezését az Egyesült Államokban. A Károli Gáspár Lelkész Képző Intézet keretén belül 1985. június 11.-én és 12.-én vizsgáztatja le a következő elfogadott hallgatókat: Dr. Tapolyai Mihályt, Árvay Miklóst, Molnár Attilát és Szarka Anikót. A Károli Gáspár Lelkész Képző Intézet intézetet tett arra, hogy a dél amerikai Magyar Református Egyházak fenntartására és megerősítésére dél amerikai magyar református fiatalok ingyenes tanítását biztosítja az Egyesült Államokban. A Károli Gáspár Lelkész Képző Intézet vizsgáztató tanárai közé kinevezte Nt. Füleki Sándort, Nt. Patocs Sándort, Dr. Banda Árpádot és Szedenits Jenőt. A Szabad Magyar Református Egyház negyedévenként rendszeresen megjelenteti az egyháztest lapját a Szabad Egyházat. A lap első példánya már meg is jelent az elmúlt hetekben. A Szabad Magyar Református Egyház tovább folytatja magyar menekültek kihozatását az ausztriai és olaszországi menekült táborokból. A Szabad Magyar Református Egyház 1985 tavaszán egészséges öreg magyarok számára megnyitja a közelmúltban megvett Rákóczi Házat, mely hasonló lesz a sikeresen működő Bocskai Házhoz, de valamivel mérsékeltebb áron. hogy szegényebb magyarjaink is segítséget kapjanak öreg korukban. A Szabad Magyar Református Egyház 1985- ben tovább bővíti a Lórántffy Otthont. A Szabad Magyar Református Egyház tovább bővíti rádiós istentiszteleti szolgálatát és hangszalag szolgálatát az amerikai magyar reformátusok között. A Szabad Magyar Református Egyház 1985 nyarán nyári magyar iskolát rendez az amerikai magyar fiatalok számára. A Szabad Magyar Református Egyház akroni gyülekezete 1985 őszén vendégül látja az Ohio-i Presbiteri Konferenciát. A Szabad Magyar Református Egyház gyülekezetei támogatják az Amerikai Magyar Szövetséget és mindent elkövetnek, hogy népünk fájdalmait és az elszakított magyar területek magyarjainak a sorsát az illetékes amerikai körök elé tárják. A Szabad Magyar Református Egyház amerikai missziói munkájának további szervezésére a Nyugati Államokban Nt. Patocs Sándort bízták meg “missziói szervező lelkész" címmel. Töröljék el az orosz nyelv kötelező tanítását Több, mint hétezer magyar diák tavaly év végén a következő levelet küldte el a művelődésügyi miniszternek: “Tisztelt Művelődésügyi Miniszter Elv társ! Rendkívül időszerű kéréssel fordulunk Önhöz az idegen nyelvtanítással kapcsolatban. Mivel 8—12 évi kötelező orosz nyelv tanulás után azt tapasztaljuk, hogy szinte senki nem beszéli és érti az orosz nyelvet, az jelzi, hogy az emberekből hiányzik a motiváció, nem látják hasznát ennek a nyelvnek. íly módon rengeteg energia és idő elvész. Következésképpen kérjük, hogy az orosz nyelv kötelező oktatását töröljék el! Egyidejűleg tegyék lehetővé az angol nyelv tanulását minden diák számára, mivel ez a világon leginkább használt nyelv a tudományos, gazdasági, üzleti kapcsolatok terén. Amennyiben szükségesnek tartják valamilyen nyelv kötelező oktatását, ez tegyen választható az öt világnyelv közül (angol, orosz, német, francia, spanyol). A világnyelvek oktatása elősegítené az emberek közötti kommunikációt, az információ-áramlást, a világ egységét és a béke megteremtését. ” Nagy-Szentpéteri Géza főosztályvezető-helyettes azt válaszolta a levélre: Magyarország olyan szövetségi rendszerbe tartozik, ahol az orosz az ’’elfogadott világnyelv” (sic!), tehát ezt kell tanulni.
