Szittyakürt, 1984 (23. évfolyam, 2-2. szám)
1984-02-01 / 2. szám
1984.február «ITfVAKÖfcT 3. oldal KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁSOM VÁMBÉRY NYOMÁN----------------------------------------------------- DR. ÉRDY MIKLÓS ----------------------------------------------------— RÁDIÓELŐADÁS — III. Rész Szamarkand a csodálatos, “az ősi Kelet Paradicsoma”, “Kelet Rómája”, avagy a “Föld arca” — ilyen jelzőket használnak Szamarkandra a középkor költői, történészei, földrajzi írói Iránból, Bizáncból, Indiából. Vámbérynek is leghőbb vágya volt ide eljutni. Á CSODÁS SZAMÁRKAND Miután Moszkvából induló repülőnk elhagyta az Arai tó tükrét, majd a Kizil-Kum sivatag vörös homok fodrait, először csak nagy esővíz pocsolyák látszódtak, azután zöld művelt földek, majd a város madártávlati képe suhant felénk. Megérkeztünk az “aranyszóró” Zerefsán folyó táplálta oázis medencébe, nemcsak az ókori kelet, hanem a jelennek is különleges városába, Szamarkand, Timur Lenk 14. századvégi hatalmas birodalmának egykori fővárosába. Keleti irányban egy hegy emelkedik, melynek ormát azon kupolás szentély koronázza, melyben Csobán ata, a pásztorok szent patrónusa nyugszik. Szamarkand egyik legősibb emléke. A hegy alján terül el a város 400,000 lakosával. Ma legnagyobbrészt üzbégek lakják, tatárok (Vámbéry kifejezése). Alacsony termetűek, sötétes bőrűek, mosolygósak, barátságosak, vendégszeretők, olyan jó fekete alföldi kunos kinézetűek. Hányszor invitáltak ismeretlenül itallal teli asztalukhoz egy-egy vendéglőben, vagy késő esti szórakozóhelyen, ahol azonban megrökönyödésünkre, mindenütt diszkó zene szólt. Szállodánk elsőrendű, nincs sok időnk, nem egész három nap. Vezetőnk egy fiatalember, Leonid, ugyanolyan sötétbőrű, mégis európai, fehérorosz. Családját a második világháború alatt telepítették az üzbég vidékre, részben a németek, vagy magyarok elől a népességet visszavonva, részben célzatosan, a tatár tömbökbe, azok hígítására betelepítve. így most 12%-ra nőtt az orosz lakosság a nagy üzbég városban. Vezetőnk nyelvész és emellett dalénekes, teljesen kiművelt, csiszolt fiatalember, angolja hibátlan, mondhatni sziporkázó, az ősi Szamarkandnak láthatóan nagy szerelmese. Nagy szerencsénk van, hogy ő került csoportunkhoz. Rólam kérdezés nélkül meg tudja állapítani, hogy magyar vagyok, olyan kiejtéssel beszélem az angolt. Vámbéry múlt századi útját ismeri. Tőle tudom meg, hogy három héttel korábban magyar hét volt Szamarkandban. Egy héten keresztül táncolt, zenélt, énekelt a Magyar Népi Együttes. Egyetlen szóval írta le teljesítményüket: fantasztikus — mondta elragadtatva. Velejárjuk a várost Ikarusz buszunkon. Moszkvában és Leningrádban is csaknem minden busz és troli Ikarusz gyártmány. A zsibongó piacon, a bazárban kicsit ámulva nézem a fekete hajú, tarka, vibráló nemzeti selyemruhájukba, sokszor bugyogóba öltözött nőket. Cseresznyét veszek a piacon. Vizet nem ihatunk. Száraz, meleg az idő, éjjelre lehűl. Ahogy New York látképének uralkodója a felhőkarcoló, úgy Szamarkandé a dinnye alakú kupolájű mecset és mauzóleum, az oszlopos toronyalakú minaret, vagy a hasonló elemekből álló számos gyönyörű madrasza, a papnevelde. A madrasza gyakori építmény volt az izlám világban. Szamarkand ősi város, 2500 éves, régi neve, az izlám előtt: Marakanda. Legszebb és legjellegzetesebb épületei az 1300-as és 1400-as évek fordulójáról Timur Lenk idejéből — a magyar Nagy Lajos és Zsigmond király korából — maradt fenn, valamint az azt követő évszázadokból egészen az 1600-as évekig. Az építészeti stílus ezidő alatt lényegileg nem változott. Minden ami építészeti emléket látunk Szamarkandban, a mohamedán vallás jegyében született. A vidék üzbég tatár lakossága most is mohamedán, kivéve amit vallásosságából a kommunizmus visszaszorított. Egy-egy madrasza hatalmas területet fog be, egy fél football pálya nagyságot. Ezeknek általában hihetetlen gazdagsággal díszített eleje és diadalívre emlékeztető bejárata van. Aztán hosszú fal balra és jobbra, melynek sarkán karcsú tornyok, minaretek emelkednek. Belül a hatalmas udvart cellák szegélyezik a fal mentén két szintben, közbefogva dinnye-szerű, sokszor gerezdes kupolával fedett épületeket. Egy-egy nagy madrasza ezer kispapot is befogadott. Minden majolikával van burkolva, mely a kék különböző árnyalataiban tündöklik. A kék az izlám szent színe. A kupolák is csempével burkoltak, sejtelmes zöldeskék színben játszanak. Igen nagy mérvű restaurálás, újjáépítés ment végbe a szovjet uralom alatt, s bár az épületek csodálatosan helyre vannak állítva, eredeti vallási szerepüket nem kapták vissza, muzeális és idegenforgalmi célokat szolgálnak. Szamarkand szíve a Regisztán tér. Football-pálya nagyságú. Még Vámbéry korában is itt volt a bazár és itt zajlott a közélet. Most ezt arrébb telepítették. A Regisztán teret, melyen közúti forgalom nem megy keresztül, három mesébe illő, káprázatos madrasza, azaz papnevelde alkotja. A téglalap negyedik oldala nyitott, virágágyak, kertesités választja el a forgalmi úttól. Próbáljuk magunk elé képzelni a Regisztán teret: Középen helyezkedik al a Tillikari madrasza. Alig leírható gazdag, aranyozott külső- és belső díszítéséről kapta a nevét, jelentése “arany madrasza”. Egy gazdag kalmük építtette az 1600-as években, aki az izlámra tért át. Díszítése oly dús, hogy azt csak egyetlen szentnek a mecsetje múlja felül az izlám világában, Perzsiában. A tér jobb oldalán — oroszlánokkal díszített bejáratáról kapta a nevét — áll a Sherdor madrasza. Ez is nagyon gazdag díszítésű, egy-egy minaret-torony áll az épület két sarkán. A Sherdor udvarán egy üzbég népi hangszereken játszó zenekart és fátylas lányok táncbemutatóját láttuk. Ez a madrasza is az 1600-as években épült. A tér baloldalán áll a legrégebbi, az Ulugbeg madrasza, különleges, csillagokkal díszített homlokzatával, az 1400-as években épült. Ulugbeg volt Timur Lenk unokája, egyben utóda a birodalom trónján, ő Hunyadi János kortársa. Ez volt az az épület, melyet Lenin utasítására elsőként építettek újjá. Vámbéry korában romokban feküdt. Ezt írja róla Vámbéry: “Az Ulugbeg madrasza, melyet Timur Lenk unokája, a szenvedélyes csillagász építtetett, azonban már oly roncsolt állapotban volt, hogy a cellákban tanítványok helyett csak baglyok tanyáztak s az ajtókról selyemfüggönyök helyett csak pókhálók lógtak le. Ezen épületben volt a világhírű csillagvizsgáló torony . . . Megmutatták ugyan az obszervatórium helyét is, de csak csekély nyomát tudtam annak felfedezni.” Ez a megjegyzés mutatja, hogy milyen hűen adta vissza a látottakat Vámbéry. Ugyanis dehogy is volt ott a csillagvizsgáló. Az néhány kilométerre a Regisztán tértől, egy domb tetején épült, közel Csobán ata szentélyéhez. Építtetője Ulugbeg, korának legfelvilágosultabb embere volt, uralkodó, tudós, matematikus, de mindenekelőtt csillagász. Mivel a tudományt a vallás elé helyezte, végül is 55 évi utalkodás után a saját fiával összeesküvő vallási fanatikusok gyilkolták meg. A csillagvizsgálót szószerint földig rombolták, úgy, hogy helyét csak most, az 1940-es években lelték meg az ásató régészek, tehát Vámbéry korában nem tudhatták, hol volt. Egy 63 méteres sextáns, pontosan észak-déli irányozású körívnek a föld alatt lévő 16 méteres darabja maradt meg épen, a föld fölitti elpusztult. Ma szép múzeum van a kiásott földalatti sextáns mellett. Ulugbeg meghatározta a Föld napkörüli útjának hosszát, azaz az év hosszát, s ezen a mai napig csak 6 másodpercnyi javítást eszközöltek. Nagy élményt jelentett a hat közel egymáshoz épült, szintén lenyűgöző gazdagságú mauzóleum, a Shah-i Zinde komplex, ahol a legrégibb sír a szent Kuszam-ibn-Abbaszé, aki Mohammed rokona volt és egyike volt az elsőknek, akik az izlámot Szamarkandba hozták. Sírja fölé all. században építették az elsú mauzóleumot. A város másik részén, a dupla kupolás Timur Lenk mauzóleumban csaknem koporsó nagyságú drágakő, egy sötétzöld dzsék (jade) kő díszíti Bokharában, a honfoglalással egyidős Ismail SAMANI mauzóleum előtt, mely a legrégebbi ilyen síremlék. A szent a homokból csodásán vizet fakasztott. A körülötte elterülő parkban éppen érett a fehér szeder. (Érdy Miklós, 1982) sírját. Maga mellett temettette el gyermek és ifjúkori tanítóját a hálás világhódító. Láthattuk még Timur kedvenc felesége, Bibi-Hanum által saját ékszerei árából építtetett hatalmas, gyönyörű mecsetet, mely még romokban van, újjáépítését most kezdik. Érdekes legenda fűződik Bibi-Hanumhoz és a mecsethez. Hallgassuk meg: Bibi-Hanum a hadjáratban távollevő férjét, Timur Lenket akarta meglepni egy új, csodaszép mecsettel, mire hazaérkezik. Több építészt hozatott, akik azonban nem tudtak a tervekben megegyezni, civakodtak. Végül is Bibi-Hanum magához hívatta őket és megmutatta nekik ékszereit, melyeket fizetségül szánt. Az építészek rögtön megegyeztek és a munka megindult. Ahogy telt az idő, egy fiatal építész azonban olthatatlan, tiltott szerelemre gyulladt Bibi-Hanum iránt. De persze hiába ostromolta szerelmével. A reménytelenség az építész kedvét szegte, nem volt kedve dolgozni. Az idő azonban sürgetett. Timur hadjárata győzelmes volt s hazatérése közeledett. Bibi Hanum magához hívatta az építészt és megígérte neki, ha a mecset időben elkészül, megengedi, hogy az építész az arcát megcsókolja. így is történt. A csók azonban olyan forró, olyan szenvedélyes volt, hogy Bibi-Hanum arcán ottmaradt az el nem tűnő nyoma. Ahogy Timur megérkezett, felesége rögtön elmondta neki a történetet, s hogy milyen árat kellett fizetnie azért, hogy a mecset elkészüljön. Nem kellett félnie Timurtól az őszinteségért, hisz ő volt a legkedvesebb feleség. Timur természetesen megértő volt, s ráadásul elrendelte, hogy attól fogva minden nő, izlámhitű birodalmában, az arcát fátyollal takarja be. Ez lenne az eredete a mohamedán nők fátyol viselésének. Az építészt természetesen azonnal kerestették, hogy méltó büntetését, a halált elnyerje, de Timur azt a feleletet kapta, hogy az építész szárnyakat szerkesztett magának és elmenekült. Mint látjuk, ebben a gyönyörű, de más közép-ázsiai városokban is az izlám minden korábbi dolgot, épületet lerombolt, megsemmisített. Egy hely volt, ahol a régebbi múlt maradványaival találkozhattunk, ahol egy zoroasztriánus templom alapjait ásták éppen ki. Szamarkandból érdekes kirándulást tettünk autóbusszal Timur Lenk szülővárosába Shakrisabz-ba, vad szerpentin utakon, a Zerefsán hegységen keresztül. Útközben láthattuk a vidéket, a gyapotföldeket, az útmenti gyümölcsösöket, a falvak egyszerű népét kis szamárfogataikkal, népviseletes gyermekeikkel, a turbános öregjeikkel. Shakrisabz-ban ismét a forgatagos és eleven bazár, ismét monumentek, Timur Lenk nyári palotájának impozáns romjai, e vidék urának, Timur apjának síremléke, és sok más legendával átszőtt dolog várt bennünket. A“NEMES BOKHARA” Szamarkandból azután a Turáni Alföld másik ősi városába, Bokharába indultunk. A változatosság kedvéért hálókocsin tettük meg az utat. De ismét csak visszaemlékezem: Vámbéry Bokharába igyekezvén a Khaláta sivatagon keresztül volt a legközelebb a halálhoz. Kis számúra apadt karavánjának vize egy nagy hohomvihar miatt elfogyott, többen szomjanhaltak. Vámbéry nyelve is feketedni kezdett, mely a szomjhalál
