Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-11-01 / 11. szám

1982. november

»ITTVAKÖftT

9. oldal

VÁLASZ A NÉPSZABADSÄGNAK

HIDEG TÁRGYILAGOSSÁGGAL EGY GYŰLÖLKÖDÉSTŐL TOBZÓDÓ GÜNYIRAT MARGÓJÁRA

SZÁNTÓ JENŐ, NÉPSZABADSÁG 1982. AUGUSZTUS 20, PÉNTEK:

“Hogyan kerültünk Mezopotámiába” c. cikk megkülönböztetett figyelemmel foglalkozik lapunkkal és azokkal a kérdésekkel, amelyekről bizonyos "műhelyekben" esik szó.

Tagadva a nem éppen szükség, hanem véletlenszerű és éppen ezért elgondolkoztató véleményegyezések meglepetésszerű jelentkezését az egymástól távoleső, elszigetelt “műhelyek” között, lehetetlen meg nem állni azon HOLOCOUST-szimptómák felhánytorgatása és azon igyekezetek felett, amelyek ezen “műhelyek" törvényszerű munkáját kommentálja az ezen szimptómával visszaélő és népük hányavetett sorsát cinikusan felhasználó ingyenélők csoportja. Mindezt a saját, sok pogromot megélt népünk kijózanodott és határozott véleménye ellenére, és amikor a befogadó nép közötti szükségszerű együttélés gyakorlatának megzavarásával, a befogadó nép helyzetének rombolásával az ebből kihajszolható pillanatnyi “haszon” érdekében, a túlnyomó többség kimondott érdekeivel szemben, az így létrehozott hangulatot a saját önző érdekeik bűnös, felelőtlen szolgálatába állítják. Miért kell erre megkülönböztetett figyelmet fordítani? A fajvédelem a zsidó, a magyar vagy akárki számára jogos védelem addig, amíg az nem valamely nép kirabolását célozza.

Mert a sumér eredet magyar ügy. Szántó Jenő, akinek az ősei állítása és erőszakoltan magyarosított neve ellenére aligha Árpáddal, hanem 50—100 éve érkezhettek az oroszországi pogromok elől arra a Magyarországra, ahol a Deák Ferenc által is megfogalmazott elvek szerint, törvényekben biztosított jogok alapján szeretettel fogadták az idegeneket és menekülteket, egyéneket és egész néptöredékeket — már a korai középkor óta —, mindezt felejtve úgy sajátítja ki a magyar ősöket, hogy azok azon nyomban a “vadság felső fokára” kerülnek. Nos, a befogadóra a halálos veszedelem utáni első pihenésért cserében valóban nem kellene “halszagot” (idézet tőlük)) a nyugati népek kora középkori inkviziciós ízű, gyűlölködő értelmű “nomád” kifejezését, az ugyancsak innen táplálkozó “sátoros, gyűjtögető” és egyéb negatív értelmű mozaik szavakat szórni, mert ez valóban másokat, ezúttal a vendéglátót sérti, mint a fajgyűlölet egy nagyon alattomos módja. Engedtessék meg a vendéglátónak a jogos igény a valódi örökséghez! Vagy tán már mi vagyunk a megtűrtek saját hazánkban?

Mert ez esetben hogyan értelmezzük azt, hogy — idézzük: “...jobb nekik a suméroktól származni csak azért, mert azok régebbiek a zsidóknál.” Na, és akkor mi van? Csak a zsidó lehet a legrégebbi? Ez viszont Szántónak, Komoróczynak, Barthának miért lényegesebb? Nekik mi által több a joguk a befogadóval szemben, annak a házában, annak az örökségével szemben? Hogy 40 éve, sőt Halévy óta ez a most kifejezett irigység a jog a Népszabadság szintjéről és Aczél Györgytől kiindulóan a magyar nép igyekezetének fojtogatását célzóan —, hogy a házigazda a saját akadémiájában, intézményeiben sem képes a saját örökségét, tulajdonát kihasználni az ott okvetetlenkedő “szerencsétlen menekült” miatt?

Mert ez az alapállás. És ezért az összeférhetetlenségért nem a Szittyakürt a felelős azzal, hogy Szálasi Ferenc kivégzésének évfordulójáról gyászkeretes írásban emlékezett meg, hanem az a Népszabadság, és azon, a zsidóság súlyos múltjából cinikusan élősködő pártfunkcionáriusok és ideológusok, Lukács Györgyök, pártfőiskolai tanárok, akik még mindig nem merték sem maguk, sem a pesti zsidó közösség, sem a magyar nép széles tömegei előtt bevallani, hogy Szálasit a Tel Aviv-i főrabbi a magyarországi zsidóság megmentőjének nevezte, mert nem engedte deportálni a zsidó tömegeket, az ő parancsára a gettót őrző nyilas őrség tűzharcot vívott az oda bejutni akaró SS egységekkel, hogy az elfogott zsidó bujkálókat a Dunába lövöldöző, az aszódi fegyenctelepről származó suhancokat kivégeztette, s hogy az orosz fronton a második vonalban fegyver nélküli, de honvéd ruhában lövészárkokat és más felvonulást szolgáló műveleteket végző zsidó munkaszolgálatosok tömegei a frontáttörést követő fogságban pusztultak el, nem pedig valamiféle “keretlegények” kemény csapásai alatt, stb.

A pesti léha, semmittevő, kávéházi elpuhult emberek tragédiája ez — e sorok írója is egy volt munkaszolgálatos zsidó sportember elmondása alapján tudja ezt, aki több évi fogságot túlélve látta a német, magyar közkatonákkal pusztuló zsidó tömegeket nem a Don, hanem a Volga-parti fogolytáborokban —például vérhasban.

Persze nehéz az ószövetség sötétségéből a Washington Györgyök civilizációjára váltani. Elfogadni a népek önmegvalósításába, függetlenségébe vetett hitét, de legalább azt az alapelvet, hogy mindenki a saját házatája előtt söprögessen. A zsidóság tragédiáját a zsidóságnak saját magában kellene keresnie, az ószövetségi elfogultságban, a purin-féle gyűlölet szításában. Miért?

Amerikai nagy lapok írták a libanoni háborút kommentálva — nem a Szittyakürt, vagy más jobboldali lap, hogy amikor Hitler 1938-ban Palesztinába kiengedte a fegyveres cionista csoportokat Németországból, azok azonnal megtámadták a 600 éves török és az 1918 utáni angol megszállás borzalmait túlélő, szabadságra vágyó palesztin arab lakosságot és azóta követi el ez a teljesen elvadult csoport azon tömeggyilkosságok sorozatát, amelynek utolsó állomását a bejrúti vérfürdő néven ismerjük. Az Aczél-féle “kultúrpolitika” Beginnel, Sharonnal rokon, nem pedig Einsteinnel, Oppenheimerrel, vagy azon józanabb zsidó vezetőkkel, akik maguk is megborzadva a saját negatív ideológiájukon, valamivel józanabb megoldást keresve próbálják elhárítani a zsidó tömegekkel szemben világszerte mutatkozó egyre jogosabb elkeseredést. Mindezt azok a zsidó vezetők, akik befolyásuk révén az Európából Amerikába és máshová vándorló szegény zsidó tömegeket a zsidók hazátlanságát megoldandó, ezeket Palesztinába kényszerítették, érdekes módon csendben támogatva ezt az elvet, amelyet az európai nacionalisták is meg akartak valósítani a második világháború körüli időszakban. A jövő érdekében a Népszabadságban jó lenne mindezt átgondolni.

Mint látható, a magyar nemzeti tudat és a zsidóság nemzeti törekvései között lehet párhuzamot vonni, de nem összefüggéseket. És ha valaki képtelen ezek között különbséget tenni — civilizált módon “disztingválni”, azzal a saját műveletlenségét, vagy mást árul el. Döntse el mindenki a maga módján, de ilyen alapon ne foglalkoztassunk milliós példányszámban megjelenő lapokban olyan tollú embereket, akik igazolhatóan a saját szerencsétlen sorsú népük nehezen gyógyítható betegségében szenvednek. Mint vendéglátó nemzet, jogunk van annyira humánusnak lennünk, hogy valamiféle gyógykezelés formáját mi is keressük. Bár beismerjük, hogy a baj

akkora, hogy csak egy széleskörű gyógyítás vészmunkáit végezhetjük a jövőben, de csakis a beteg pozitív, gyógyulniakaró szándékával kísérve. Mert a múlt századbeli befogadás óta mi sokmindent megtettünk már, de látható, hogy a végeredmény így, vagy úgy, egyáltalán nem tőlünk függött mindeddig.

Tovább tallózva a cikket, ezekután szegény barátunk Horváth István tollának olyan idézetet tulajdonít, amely irodalmilag nem adatolható. II. József korában viszont alig ötezer zsidó lakott a Magyar Királyság területén, tehát a “vita mai módja” akkor ezért nem is létezett.

S ez csak bizonyíték arra nézve, hogy ez a beteges összeférhetetlenségi tünet mennyire nem a mi közösségünkben született és mennyire nem a mi sajátságunk. Akkor pedig mennyit ér ez a párhuzam?

Magyar Adorjánt ismerve, Szántót igazolja a korszellem, amely Magyar Adorjánt jellemezte. A korabeli Ethnográfia folyóirat ugyanis valóban sokoldalúan tárgyalja a magyar eredetkérdés problémáit, és aki ezzel foglalkozott, rendkívül sokoldalúan kellett hogy ismerje a témakört. Ez is baj? Megfigyelhető ez az igyekezet ma is, és a fejlődés ezt a szellemet újra magával hozza, tán egy évtizeden belül. Az említett idézet viszont jellemző módon Magyar Adorján munkájában nem fordul elő, s a darwinizmus sem az egyetlen fejlődéstani elképzelés. Ennek erőltetése a téma leszűkítését jelentené.

Arra, hogy Szántó a helyesírási hibákat kijavítsa, senki sem kérte. így ezúttal mi javítjuk ki értelemszerűen. Szántó ugyanis szedési hibákra gondol. Ezek taglalása akkor lenne érdekes, ha azokat a hibákat sorolnánk fel cserében, amelyeket a magyarországi nyomdák követnek el az angol, spanyol, vagy más nyelvű kiadványokban. Megéri? Mert ez az arány lehet, hogy 10 vagy 100 lenne az egy ellenében, a mi javunkra. Eleget szégyenkezünk miattuk itt kint.

Bartha Antalról meg kell írni, hogy ő is a fasiszta-vádlás demagógiájával védekezik a tényekkel szemben, ami egyáltalán nem “tudományos módszer”. Ö a szovjet régészeti irodalom egyfajta magyarvonatkozású irodalomgyűjtését végezte el vagy tíz éve, ő azóta sem fejlődött. Viszont az, hogy ezt a fenti módon próbálja kiegyensúlyozni — régmúlt évtizedek demagógiájának üres újraélesztésével —, bizony az ő ütem- és pályatévesztésének bizonyítéka, a módszer pedig, amivel ezt ellensúlyozni kívánja, az ő felelőtlenségét bizonyítja.

Felelősségteljesebb szakemberekre van tehát szükség a múlt kutatásában, és az a tény, hogy a mai Magyarország területén vannak, akik ezt megteszik, bizonyíték arra, hogy a kérdés lényegével sokan tisztában vannak otthon, függetlenül attól, hogy az említett demagógiával ezt a felelősségérzetet és elhivatottság tudatot akadályozzák. Mindezt mi is sokszor elmondjuk itt kint, pedig nem könnyű, mert mindannyiunk kárára ez a vita valóban nagyon el van mérgesedve. Az, hogy a hazai irodalomból a tárgyilagosan írók cikkeit közöljük, csak ezt az igyekezetei bizonyítja és azt, hogy ezeket az eredményeket a nyugaton érdeklődő tárgyilagos szemlélő bírálatának, de művelődésünk elmélyítése érdekében is közkinccsé kívánjuk tenni. Ha ez “nekidühödöttséget” jelent, ám tessék, de a tárgyilagos szemlélődőnek ez így sem jelent semmit. Túl azonban az ilyen és hasonló részleteken, a buta karikatúra szláv öltözetű határőrein, van a cikkben egy megjegyzés, amely valójában igen mélyen szántó, körültekintően alattomos gondolat. És ez Magyarország gazdasági tönkretételének problémája.

A sumérok valóban kitűnően értettek a kereskedelemhez, de így volt ez Chorezm városállamai és az állattenyésztő, mezőgazdász massagéta-hunok és szkíták esetében, akiktől a görög városállamok is tömegesen vásárolták a gabonát és egyéb mezőgazdasági termékeket. Maga Chorezm, városok ezreiből állt és bevallottan sumér-rokon lakossága volt. Az ötvenes években Tolsztov, a leningrádi egyetem régészprofesszora erről Ősi Chorezm c. munkájában ad alapos tájékoztatót. A könyv megjelent magyarul is, de gyorsan papírmalomba küldték, amikor kiderült, hogy mi van benne.

Szinte törvényszerű, hogy a szabadon kereskedő népek válnak nagyhatalommá. így volt ez a görögökkel, az arab kereskedőkkel, a régi Kínával, Bajazid szultán is a kereskedelem megvámolásával növelte nagyra hajóhadát — majd ezekkel vette be Bizáncot, így volt ez Velencével, Spanyolországgal, Portugáliával, Hollandiával, sőt Angliával és ma az USA-val.

Es mi történt velünk? Már az aranybulla kimondja, hogy tilos zsidókat a pénzügyek intézésével megbízni. II. Éndrét ugyanis ez tette tönkre. Eredmény? A közbejött tatárjárás révén majdnem kipusztultunk. Aztán a megtisztított államszerkezetből nem folyt ki a pénz sehová, és Magyarország nagyhatalommá vált. Mátyást valószínűleg a Fuggerek mérgeztették meg a felvidéki arany- és ezüstbányák miatt, amelyek az akkori Európa nemesfémtermelésének kb. 60%-át tette ki. Eredmény, a zsidó Szerencsés-Fortunátus válik a kincstárnokká a kalandos vagy udvari (főleg idegenek, vagy eladósodott főurak) párt révén. Ö sikkasztja el a Dózsa-féle kereszteshadjáratnak a pápa által kiutalt pénzét, majd ő utalja ki a szociális demagógiát fizetségül a hadseregben kitört éhínség levezetéséhez. Ezt a Werbőczi párt jól tudta, ezért tapossák el a Fuggerek által hitelezett nagyhatalmat, az általa támogatott utolsó nemzeti királyt. Hogy a gyalázatot eltakarják, beküldik a törököt, miközben Budán a lakosság nekirohan a zsidó közösségnek. (Az az Egri Csillagok-ban Gárdonyi által megénekelt, nyitvahagyott Buda-vári kapu, amit ez a közösség őrzött.) Werbőczi pedig ezért kapja a mai napig a negatív jelzőket a Bartha-féléktől, hiszen éppen ő és az általa vezetett köznemesség által fémjelzett 1526-os tavaszi országgyűlés jegyzőkönyvei, törvénycikkei tiltják zsidók részvételét a pénzügyekben. S Mohács előtt minden volna, csak pénz nincs a hadjárathoz, hiszen a király akkor még nem ismerte az általa szavatolt papír vagy értéktelen fémpénz fizetőeszközként való használatának gyakorlatát.

1867 után az osztrákellenes középnemességet ugyancsak ez a nemzetközi külső tőke teszi tönkre. A főleg Rotchild által irányított nagytőke szabotálja el a liberálisok révén a védelmi vitában a hadsereg felszerelését, ami egymillió halottunkba és az 1918-as zűrzavarban országvesztésbe, majd éhínségbe torkollott.

1939—40-ben ugyancsak ők szabotálják a fegyveripart (Weiss-Mannfred), úgyhogy pl. a csepeli fegyvergyárak alig 40—50%-os ütemmel dolgoznak, amikor mindenki mindenhol lázasan fegyverkezik. Az eredmény? — 3 hadseregből egyet fegyvereztek fel, úgy ahogy, a többit ismerjük.

Ma különböző békét kiabáló jelszavak jegyében a fiatalságot elszoktatják a fegyverek megismerésétől, úgyhogy amikor majd kell, azok legfeljebb puszta báránytekintetüket fordíthatják a szembenálló gyilokra.

De ez nem minden. Még Rákosi-Roth kimondta, hogy kereskedelemhez csak ez a fajta ért, mert az a “vérében van”. Természetesen nem ez az igazi ok, hanem az, hogy a kereskedelemben van a pénz, s mert ez nem fizikai munka. A eredmény? A mai Magyarországon a külkereskedelem az ő