Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
10. oldal «itmKöfcT 1982. november vadászterületük 90% -ban és a résztvevők illegális külföldi bankbetéteit számba sem lehet venni. A nép pedig egyre elkeserítőbb helyzetben dolgozik, az államadósság nő, a csőd Demoklesz kardjaként lebeg a levegőben, míg a gazdasági élet fejlődésének legkomolyabb akadálya a külkereskedelem, ami gyakorlatilag egy ilyen szükkörű társaság magánérdekeit szolgálja. Hát ez a kereskedelmi zsenialitás mítosza. Pénzügyekben pl. Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank igazgatója, az uzsorakölcsönökből vesz fel, ami neki egyénileg jó jövedelem — részesedés külföldi számláján —, az a kölcsönadónak is, hiszen az uzsora révén a pénz hamar ki lesz fizetve, a kölcsön pedig megmarad és hovatovább kifizethetetlenné válik. A csőd zavarában aztán a tájékozatlan tömeg egymásban látja az okot és népünk újabb megrázó tragédiája szinte elkerülhetetlennek látszik. Ugyanakkor a nem zsidó pénz — főleg az arab pénz — elérhetetlen, hiszen “Begin rokonainak”, a Magyar Nemzeti Bank eme képviselőinek a gazdag arab pénzügynökök nem adnak 6—7%-os kamattal pénzt hosszúlejáratra, csak uzsorát, hiszen ők sem estek a fejük lágyára. Különösen nem Libanon után. Érdekes módon a Reagan kormány is próbálkozik az arab utat követni. Vajon miért nem követ a Magyar Állam olyan politikát, hogy az arab államoknak megfelelő partnerévé váljon? Ezekután csak remélni lehet, hogy azok a szegénysorsú, proletár és parasztvezetők, akik megszédülve ülnek a hatalom fényében, rájönnek, hogy végülis ez a mérhetetlen szélhámosság az ő fejükre szakad, és az ő nyakukat szegheti. Szántó fajvédelem fogalmát használva, amelyet ő nyilván a fajtavédelem fogalmával kever össze, a történelmünk utolsó évszázadaiban elhatalmasodott szociális igazságtalanságok és osztályerőszakoskodások folyamatának megtörése érdekében, és a jövőre tekintve fajtánk védelmében, ezért javasoljuk, hogy mint hatalomban levő vezetők, történelmi felelősségük tudatában tegyék lehetővé a magyar millióknak a kereskedelem révén való érvényesülést, a jövő és a nemzeti megbékélés érdekében. A tehetséges magyar fiatalok ezreinek kellene lehetővé tenni a hosszúlejáratú külföldi utazásokat, tanulmányi útakat, akár az önellátás elve alapján. Ezen gyakorlat bevezetése a nemzethez való tartozásuk alapján joguk és kötelességük, és jövőbeni cselekedeteik történelmünkben kedvezőbben határozhatják meg elfoglalandó helyüket. Bizonyíthatóan vágynak erre, de ez csak a Nagy Lajosok, Mátyás királyok, Széchenyiek normái szerint történhet. Ugyanakkor az ő pozitív bevonulásuk a nemzeti történelembe, valamennyiünk elsőrendű érdeke lenne. Szántóéknak pedig csak azt kellene végre eldönteni, hogy hova is tartoznak valójában, a vendégjoghoz, Beginhez, vagy feledve mindent, a befogadó nemzethez. De akkor aztán feltételek és az ószövetségi kibúvók nélkül! így a sumér eredet is mást jelenthetne nekik, mint meddő versenyfutást. Esze Tamás, Rákóczi, a Kassát és felvidéket 1919-ben viszszafoglaló magyar közkatonák, vagy Árpád lovasai, Baján avarjainak öröksége megéri. Ha nekik megéri. Mert közösségünk alaptörvényeit ezek a tények határozzák meg, egyfajta sajátos magyar társadalmi szerződés szokásjoga szerint. De lássák be, hogy azt nem tűrhetjük, hogy bárki is, bármire hivatkozva dúljon-fúljon nemzetünk örökségében, múltjában, jelenében vagy jövőjében. A Szerkesztőség A bibliai vízözön idejének megállapítása A “Szittyakürt” 1982 szeptemberi számában Högye Mihály a megjelent értékes írásában a bibliai vízözön idejét — M. de Morgant ezpert geológus megállapítására hivatkozva — 16.000 évre tüntette fel. Ezzel szemben Sir Woolley, aki 1924-ben a mai Al-Ubaid nevű domb alatt feltárta az özönvíz iszaprétegét és annak vastagsága és geológiai vizsgálata alapján a bibliai vízözön idejét i. e. 4000 évben állapította meg. A 700x150 km kiterjedésű iszapréteg a “Kis” szumír város területét már nem öntötte el. Sir Woolleynek a vízözön idejéül az i. e. 4000 évben való megállapítása valószínűségét alátámasztja a Nippurban fellelt “Szumír Királyok Rendjé”-t tartalmazó agyagtábla feljegyzései (Badiny Jós Ferenc “Kaldeától Ister-Gamig” 30. old. és 13. számú tábla). A Pennsylvania Múzeumban őrzött mezopotámiai eredetű “uralkodási sorrend”-et tartalmazó ékiratos táblát Poebel fejtette meg. A felsorolás szerint a bibliai vízözön után I. Kiss királysággal kezdődött az uralom éspedig 23 királyra vonatkozólag 24.510 évig. Ezt követőleg az I. Uruk dinasztia 12 királya 2.310 évig volt hatalmon. Majd az uralom I. Ur királyságával folytatódott. Ennek első királya az archeológiái bizonyíték szerint az i. e. 3.500 évtől kezdődőleg Mesanepadda volt. Az I. Ur és avval rokon dinasztiák uralkodása i. e. 3.500 évtől az időszámítás kezdetéig, sőt a pártusokkal még azon túl is tartott, de közben megszakítás történt két idegen uralommal: az i. e. 1735—1550 évek között a babiloniak és i. e. 1200 — 626 évek között meg az asszírok kerültek hatalomra. A vízözön utáni két dinasztia, éspedig az I. Kiss és az I. Uruk királyság uralmának idejét hozzáadva az I. Ur uralkodásának kezdeti évéhez, az eredmény a vízözön idejét határozza meg. Míg az egyiptomiak napkörök, addig a Tigris—Eufrates folyók vidékén holdkörökben számították az idők folyását. Az egyiptomiaknál egy zodiakus, azaz napkör 1460 esztendő volt. A mezopotámiai népeknél viszont egy nagy időütem 22.325 holdkörből állott, ami 1805 esztendővel volt egyenlő. így az egyik tényezőnek a holdkörökben való számolás az alapja, amikor is 1 év — 22.325:1805 vagyis 12.37 holdkörnek felel meg. Ha csupán a feljegyzés szerinti, illetve kiértékelt holdéveket vesszük számításba, ebben az esetben a Kiss dinasztia 23 királyának uralma 1981 év 4 hónap és 24 napot tett ki. De ez eset azt mutatja, hogy a király-lista felsorolása az idők folyamán letöredezés révén csonkává vált. Az I. Uruk dinasztia 12 királyának uralkodási ideje 2310:12.37 — 186 év 8 hónap és 27 nap. Eszerint az egyes királyok uralkodásának átlagos ideje: 186.74:12 8 15.56 év - 15 év 6 hónap és 22 nap. Összeadva a Kiss és Uruk királyság idejét az I. Ur dinasztia kezdetének idejével, úgy 1981.4 plusz 186.7 plusz 3500, azaz 5.668 évet kapunk a bibliai vízözön idejeként. Amennyiben azonban az egyes királyok uralmának átlagos idejét vesszük tekintetbe, ebben az esetben a Kiss királyságnál feltüntetett 24.510 számnál az elöl levő “2” jegy valószínűleg tévedésen értelmezett, azaz a 23 király uralma csupán 4510:12.37 — 364 év 7 hónap 2 napig terjedt. így az egyes királyok átlagos uralkodási ideje 364.59:23 — 15 év 10 hónap 2 napot kapunk, ami az Uruk dinasztiánál számított átlagos uralmi idővel közel azonos. Ebben az esetben összeadva a Kiss és Uruk dinasztiájának idejét a Ur királyság kezdeti évével: 364.6 plusz 186.7 plusz 3500 — 4051 évet kapunk a bibliai vízözön idejéül. Ez Sir Woolley megállapításával közel megegyezik. Azaz, ha a királylistáknál feltüntetett évszámokat vesszük tekintetbe, úgy i. e. 5668 évhez, ha pedig az átlagos uralkodási évet veszszük alapul, úgy i. e. 4051 évhez jutunk a bibliai özönvíz idejeként. * A számított mindkettő idő azonban Högye Mihály írásában feltüntetett 16.000 évtől nagyon messze esik. Dukai Takách Gusztáv Balkáni határváltozások (Folytatás a 8. oldalról) hogy az európai nagyhatalmak sem voltak hajlandók ezen a tájon semmiféle területi változást eltűrni. Márpedig az ő szavuk volt a döntő. Hirtelenében megváltozott a helyzet, amikor 1911-ben Olaszország háborút indított az oszmán birodalom ellen, méghozzá eredményesen. Ez arra késztette a balkáni kormányokat, hogy maguk is fegyveresen lépjenek fel a törökök ellen balkáni testvéreik felszabadításáért. A helyzet fonák voltát az szabta meg, hogy a hivatalos propagandának, amely ezt a felszabadítást hirdette, jórészt csakugyan igaza volt, hiszen azt akarták folytatni és végigvinni, amit az előző században megkezdték. Kétoldalú egyezmények jöttek létre az egyes balkáni államok között a fegyveres együttműködésről. Idejében gondoltak a felszabadítandó területek felosztására is. Világossá tették, mely területek kerülnek majd Szerbiához, Montenegróhoz, Görögországhoz és Bulgáriához. Közbül maradt egy széles sáv, a mai Macedónia nagyrésze, ezen nem tudtak megegyezni. A kérdés eldöntésére a háború befejeztével az orosz cárt kívánták felkérni. A szerb és a bolgár kormány egyaránt abban bízott, hogy a cár majd az ő javára dönt. 1912. október 18-án tört ki a háború. A szövetségesek fölényesen győztek, a területet felszabadították az oszmán fennhatóság alól. 1913. május 30-án, Londonban a szembenálló felek megkötötték a békét. Ez a területi kérdéseket is rendezte. A cár döntésére a vitás sáv ügyében már nem is volt szükség. A harci események során ugyanis a helyzet alaposan megváltozott. Először is: az albánok, akik addig zömmel a török birodalomhoz ragaszkodtak, megrökönyödve látták, hogy ez a birodalom eltűnt a fejük felől. A terület jórészt szerb és görög megszállás alá került. Nyilvánvaló volt: ha nem jelentkeznek, a szomszédok felosztják őket egymás között. Nagyobb létszámú népekkel is történt már ilyen, méghozzá Európában. Hogy ezt elkerüljék, 1912. november 28-án Vlorában kikiáltották az albán állam függetlenségét. A szerbeknek vissza kellen vonulniok, mert az Osztrák—Magyar Monarchia kormányzata háborúval fenyegetőzött, ha ott maradnak az Adria partján. A legújabb európai kisállam meg is kapta a I. A határok a 19. század második felében II. A határok az első világháború előtt és után ÜL A határok a második vUágháború előtt és után maga ügyeletes fejedelmét Wied Vilmos herceg személyében. Az albán állam határait hamarosan meg is vonták és belefoglalták a londoni békébe. Ez a mai határral azonos, igaz, a határon túl még maradt albán lakosság. Szerbia tehát az egyik helyen kudarcot vallon, ezért máshol kellett kárpótlást kapnia. Ez nem is volt olyan nehéz, hiszen Macedónia legnagyobb részét a szerb csapatok szabadították fel, s azóta is ott voltak. A bolgár csapatok a fő fronton voltak elfoglalva, még Drinápolyt is megszállták. Őket tehát errefelé kellett kielégíteni. A határokat ennek megfelelően Londonban úgy szabták meg, hogy Macedónia területének legnagyobb részét Szerbia kapta meg, de jutott belőle Montenegrónak és Görögországnak is. A bolgárok megkapták az Égeitenger északi partvidékét és az országgal szomszédos török területeket a Midia- Enosz városokat összekötő vonalig, vagyis Drinápolyt is. Törökország a félszigeten éppen csak a fővárost, Isztambult (Konstantinápolyt) tudta megtartani, némi előtereppel. A bolgár kormányzat viszont nem tudott belenyugodni abba, hogy a súlyos véráldozatok után és azok ellenére a legfőbb célt, Macedónia megszerzését nem sikerült elérnie. Alig telt el négy hét a háború lezárása után, 1913. június 29-én Bulgária megtámadta egykori szövetségeseit, hogy fegyverrel szerezzen érvényt igényeinek. A szerb, montenegrói és görög csapatokkal szemben ez már kockázatos vállalkozás volt. Csakhogy nem is csupán róluk volt szó. Törökország is belépett a háborúba, sőt az eddig semleges Románia is megindította csapatait, s ezek akadálytalanul haladhattak előre, hiszen az északi határon gyakorlatilag semmiféle bolgár katonaság sem állomásozott, amely felvehette volna velük a harcot. Ezzel a túlerővel szemben a bolgár csapatok már semmiképpen sem tudtak helytállni. Július 28-án Ferdinánd bolgár király drámai hangú táviratban kérte Károly román királytól a fegyverszünetet. Az újabb Balkán-háborút — a másodikat, ahogyan már a kortársak nevezték — augusztus 10-én a Bukarestben kötött béke zárta le. Nyugaton és délen a bolgár határ változatlan maradt. Bulgáriának azonban át kellett engednie Dél-Dobrudzsát Romániának. Egy szeptemberben kötött külön egyezmény értelmében a Midia-Enosz vonalról is vissza kellett lépnie: Törökország visszakapta Drinápolyt. Bulgária, amely 1878 elején a San-Stefanóban megkötött orosz—török békében elvben egyszer már megkapta Macedóniát, s most fegyverrel akarta azt megszerezni, újra kudarcot vallott. A kormány azonban nem mondott le végleg a terület visszaszerzéséről, s a lakosság széles körei is táplálták magukban a re-
