Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
10. oldal «IfTVAKÖftT 1982. szeptember elszólásnak tehát semmiképpen sem tekinthető. “...Úgy látom, nekem legalábbis ez a véleményem, hogy azok előtt, akik szabad idejük nagyrészét az úgynevezett második gazdaságban, a háztájiban, a termelés növelésében, az ezzel kapcsolatos feladatok megszervezésében látják (?), azok előtt nem az az alternatíva áll ma még, hogy művelődésre fordítják ezt az időt vagy konkrét (?) termelési tevékenységre, hanem az az alternatíva áll előttük, hogy konkrét termelési tevékenységre fordítják-e az idejüket vagy haszontalan időtöltésre... Mai fejlettségünk, gazdasági körülményeink mérlegelése után én úgy látom, hogy ezek az emberek, akik ma gazdasági tevékenységükkel óriási hasznot hajtó munkát végeznek az egész közösség javára — most az alárendelt jelentőségű, hogy személyes hasznukat is megalálják benne (!) —, ha elvonnánk tőlük ezt a lehetőséget, az ilyenfajta tevékenység végzésének útját, akkor esetleg áltevékenységre, kocsmázásra, mert hangsúlyozom, nincs más kínálat pillanatnyilag, a jó isten tudja még miféle, nem mondanám kártékony, de legalábbis nem hasznos tevékenységre fordítanák idejüket.” Viszont ha azt hinnők, hogy a “valakik” — akik “bürokratikusán megszerveznek”, “felbomlasztanak” és életműködéseinket, időtöltéseinket sajátos szempontjaik szerint hasznosnak vagy haszontalannak minősítik — legalább rendelkeznek valamiféle szilárd és elvi alapokon nyugvó politikai öntudattal, alaposan tévednénk. Sőt, gyanús, hogy “ők” személy szerint nem is léteznek. A viszonyok adott rendszerét számunkra megszemélyesítő arctalan arcokat közülünk válogatja ki és váltogatja időről időre egy meglehetősen esetleges mechanizmus: “ők” tehát szintén mi vagyunk — másik szerepünkben. (E hatalom mibenlétére utal a pesti vicc, mely szerint a proletárdiktatúra: a dolgozók önuralma.) Mint alattvalók, egyszerűen megengedhetjük magunknak, — mindaddig, amíg megengedik nekünk —, hogy ne vegyük komolyan a belénktáplált politikai elveket, melyeken társadalmunknak épülete állítólag nyugszik. Viszont e hatalom részeseiként — márpedig minden családfő, minden munkavezető, minden tisztségviselő, mindenki, aki egy adott helyzetben éppen nem ügyfél, hanem hatósági közeg, az része és részese ennek a hatalmi szervezetnek — egyenesen rákényszerülünk, hogy ne keressünk összhangot ezen elvek és mindennapi tevékenységünk között. E hatalom szilárdságának és egyúttal belső gyöngeségének titka éppen az, hogy nem érhető tetten semmiféle értékrend és eszmerendszer következetes és tudatos érvényesítésén; hogy tudatát minden pillanatban képes és kénytelen önfenntartása praktikus szükségleteihez igazítani. Az uralom azonossága önmagával a puszta tautológia szintjén valósul meg: az, ami, és mindenáron az is akar maradni. Társadalmi szerepeink tehát szerfölött ellentmondásosak. Más motivációk szerint járunk el, mint az adott uralom fenntartói, működtetői; megint másként, mint ennek haszonélvezői, ahol egyéni hasznunk rendszerint a szervezet diszfunkcionális működéséhez fűződik, olyan diszfunkcionalitásokhoz, melyeket KAZINCZY ÉS FÁBRY. Annak elég gyakran vagyunk tanúi, hogy a bizonyítás szivárványos íve sokszor olyanokat is összeházasít, akik életükben aligha fértek volna meg egy égboltozat alatt. Fábry Zoltán, “a szlovenszkói magyarság élő lelkiismerete” (ahogy Balogh Edgár nevezte) és Kazinczy Ferenc, a magyar nyelv és műveltség “hérosza” közötti szellemi és világnézeti rokonságot nem szükséges hajuknál előráncigált tényekkel igazolni. Mindkettőjük neve már életükben mérték lett: az emberiség, a kiállás, az igényesség mértéke. Széphalom és Stósz a maga korában a nyelv és irodalom vezérlő principuma, a haladás záloga, amit nem lehetett “fölösleges tehertétellé” degradálni. A két hely erkölcsi realizmusának attitűdjei egyazon forrásból táplálkoznak: a jövőért felelősséget vállaló tiszta humánumból. A szellemi rokonsághoz a geográfiai közelség is párosul. “Itt, Abaúj csücskén van az én földem” — írja Fábry; “Széphalom Abaújnak éppen határszélében van...” — tájékoztat Kazinczy. S a kettőnek fókuszában pedig Kassa, amely mindkettőjük számára meghatározó élmény lett. Kazinczy életében a város a Magyar Museumot és az Orpheust jelenti, Fábrynak a Kassai Naplót, a Kassai Munkást, s mind a kettőnek: az indulás és az indíttatás színterét. A “stószi őrhely” és a “szélhalmi mérték” irodalomtörténetünk nagynagy fejezetcímei. A korukban — de utána is! — kristályosító pontként szereplő helységeket és ugyanígy Kazinczy t és Fábryt is sokszor illették a “remete” ködösítő legendájával. Pedig Széphalomról Kazinczy tisztábban látta korának és a magyar nyelvnek problémáit, mint sokan mások Pesten és Budán; Fábry Zoltán is Stószról többet látott Európa és a kisebbségi magyarság problémáiból, mint akik az élet sűrűjében, “testközelből” sem ismerték fel a kor heveny metasztázisait. Széphalom és Stósz nemcsak erkölcsi ereje miatt lett már mindkét alkotó életében zarándokhely, hanem közvéleményt formáló kisugárzása és irodalomszervezői gyakorlata miatt is. Az alkotó művész és a tudós egyesült mindkettőjük személyében, így amellett, hogy műveikkel gazdagították irodalmunkat, kortársaik alkotásait is számon tartották, s az első elolvasás frissességében véleményt is mondtak róluk. Levelezésük jóval meghaladja önálló műveik mennyiségét, s gyakran kulcsként szolgál a kor és életművük megértéséhez. Szerb Antal írja Kazinczyról: “Levelezésben állott mindenkivel, aki hosszú élete alatt valamelyest csak számba jött a szellemi Magyarországon, és levelezett mindenről, ami értelmes téma akkoriban felmerülhetett.” Életművük lekottázásánál szembetűnő fő motívumok — a haladás szolgálata mellett — az anyanyelvhez való viszonyulás azonos akkordjai. Számukra a hűség az anyanyelvhez a legtermészetesebb emberi megnyilvánulások egyike, nem áporodott romantika, kócsagtollas cicoma, hanem minden emberben az előbb-utóbb kinyíló felismerés az egy közösséghez tartozás éltető köldökzsinórja. A más nyelvek iránti tisztelet náluk abból a felismerésből fogan, hogy tulajdonképpen minden nyelv anyanyelv — másnak legalább annyira “édes”, mint nekünk a miénk —, és abból, amit Balogh Edgár így fogalmazott meg: “Aki anyanyelven alulmarad, más nyelven sem lesz teljes ember.” A nyelvújítás apostola írja: “A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.” A nyelvhűség krédóját pedig így fogalmazza meg: “...s mi ezt a nyelvet szeretni tartozánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a mienk.” Fábry Zoltán is sokszor idézi Kazinczy t, ha a nyelvművelés fontosságáról és a kisebbségek nyelvvédelméről beszél. “Magyarságom nem lehet akadálya a közösségi kommunikációnak. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reálisan járható útja és eredményes módja. A velem születettség: könnyítés, mert természetesség. Csak magyarul beszélhetek hitelesen emberül csak a magam legsajátosabb hozzájárulásával lehetek az emberiség része és az emberség részese: elkötelezettje. Csak a magaméból adok, lehetek megértője és megérdemeltje annak, amit mástól kapok.” — foglalja össze az anyanyelvhez való viszonylás erkölcsi kritériumait. Szinte az ő életének és gondolkodásának is mottójául szolgálhatna Kazinczynak a Musiczky Luciánhoz írt levelében kifejtett gondolata, amely már szinte szállóigévé vált: “...s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elsősegélni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy — más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem...” A szociális problémákhoz gyakran törvényszerűen érzéketlen Kazinczyt túlhaladva Fábry Zoltán már a nemzeti kisebbségek szociális és nyelvi kiszolgáltatottságáról beszél az első burzsoá köztársaság éveiben. Az éhség legendájában nemcsak a magyar kisebbség kisemmizéséről szól kárpátalja tapasztalatai alapján, hanem az ott élő ruszin lakosság tarthatatlan helyzetét is a világ elé tárja. Kazinczy Ferenc és Fábry Zoltán példamutató ereje nemcsak műveikben rejlik, hanem különleges egyéniségükben is, amelyek példamutató fároszként állnak a világban helyét kereső ember számára. Elmondhatjuk róluk, hogy koruknak erkölcsi barométerei voltak; a tiszta emberi erkölcs mindkettőjükben szeplőtlenül valósult meg. Ezért szükséges műveik mellett életük krónikáját is ismerni, mert csak így lehet teljes ennek a két életműnek a tiszta íze, különleges esszenciája. Kazinczy biztató üzenetét: “Rajtunk áll barátaim, hogy héroszai legyünk a nyelvnek” — ma talán azzal kell kiegészíteni: Rajtunk áll, hogy “héroszai” legyünk Kazinczy és Fábry örökségének. (M. L.) Erősítsük a magyar labdarúgás végvárát! Felhívjuk Cleveland és környéke magyarságának szíves figyelmét arra, hogy a Magyar Falu (Lake Plata) Labdarúgó Klubja november 12-én (péntek) este 8 óra kezdettel rendezi meg a Hegedeős-zenekar közreműködésével hagyományos LABDARÜG0-BÄUÄT, a clevelandi Nyugat-oldali Magyar Református Egyház nagytermében (15300 Puritas Avenue) Támogassuk a fiatal magyar labdarúgóinkat. — Belépőjegy: $10.00. Asztalfoglalás és belépőjegy rendelés: 248-5693 telefonszámon. Tisztelettel, a lap szerkesztője. előző szerepünkben éppen kiküszöbölni volnánk hivatottak; s megintcsak más, ellentétes indítékokat plántál belénk alattvalói helyzetünk, melyben a társadalmi rend önérvényesítésünk külső korlátainak ellentmondásai tükrözik a társadalom ellentmondásait, de ellentmondásos érdekeink tudatosítása ellentmondana érdekeinknek. Helyzetünk tudatosítása ugyanis csak olyan kritikai álláspontról tűnik lehetségesnek, mely viszonyaink tagadásával — az általunk, sőt, mindenek előtt bennünk adott viszonyok tagadásával járna. Társadalmi öntudatra tehát csakis társadalmi létünk tagadása árán tehetünk szert. Ezért fő feladata minden folyó “tudattermelésnek” éppen az, hogy megakadályozza a valóságos viszonyok tudatosítását; hogy gondolkodásunkból, ízlésünkből, a jóról és rosszról alkotott felfogásunkból, ösztöneinkből kioldja, kitörölje mindazt, ami alapjául szolgálhatna egy ilyen kritikai öntudatnak. És persze: ahol összehangolt társadalmi együttműködés folyik, ott valamiképpen meg is kell hogy fogalmazódjanak a játékszabályok: így sor kerül az elfogadott és preferált indítékok bizonyos mérvű kommunikálására. Biztosítani kell kinek-kinek a rendezett együttélésben, a közös munkálkodásban való aktív és engedelmes részvételhez elengedhetetlenül szükséges önigazolás minimumát. Ehhez pedig szakadatlanul beszélni kell, és a közfecsegés álmosító, megnyugtató monotoniájával fedni az együttműködés elhallgatott és elhallgatandó valóságos alapjaira vonatkozó tudattalan közmegegyezést. Mert nem tiltó szankciók, nem kimódolt kultúrpolitika, hanem saját vélt érdekeik késztették Magyarország lakosait arra, hogy ne tudjanak és ne akarjanak tudatosan szembenézni mindenkori helyzetükkel. Hogy elhárítsák maguktól a történelmi önismeret veszélyes adományát, vagy azt kizárólag a múlt megismerésére korlátozzák, s jelenünket a történelem folyamatától elszakítva szemléljék. Kultúránk, közgondolkodásunk így mindig csak eltorzítva tükrözi ugyan sorsproblémáinkat, viszont az is bizonyos, hogy eképpen kordában tartott közös öntudatunk sohase gátol bennünket a pillanat kínálta satnya lehetőségek megragadásában. Szerencsésebb népek akiknek több s szerencsétlenebbek, akiknek kevesebb veszítenivalójuk volt, társadalmi önismeretüket megőrizve és továbbépítve küzdötték keresztül magukat történelmük sorsfordulóin és legnyomorúságosabb szakaszain. A magyar nemzet önmagával való fiktív azonossága tudatát, fiktív önállóságát, fikciókra alapozott önbecsülését és történelmi aspirációit csak úgy volt képes fenntartani, ha újabb és újabb öncsonkítások árán mindig hozzáigazította tudatát annak a végtelenül szűkös történelmi mozgástérnek a lehetőségeihez, amelyen kvázi-létét totális vereségek és tényleges győzelmek nélkül képes volt megőrizni anélkül, hogy végleg felbomlott, vagy valóban megvalósult volna teljes és tudatos léttel bíró történelmi entitásként. Meglehet, épp ez a sem-sem a válasz arra a vagy-vagyra, amelyet a nemzeti lét dilemmáit a kétségbeesésig következetesen végiggondoló elmék, Széchenyi, Ady és mások megfogalmaztak. De alighanem az maradt fenn e fojtogató megszorítások közt mégis a magyar társadalom öntudatának megsemmisíthetetlen és megvalósulatlan szellemi alapjaként — melyben megkapaszkodni egyetlen lehetőségünk, melyre építeni választható hivatásunk —, amit ők teremtettek meg, a magányos önpusztítók, akiknek tudatát rendre szétfeszítette a nemzeti lét antinomikus ellentmondásainak együttlátása.
