Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
1982. szeptember JílttVAKÖHt 11. oldal HENKEY GYULA ILYENEK VAGYUNK (Adatok magyarországi népességek társadalmi néprajzához) 1956 óta végzek embertani vizsgálatokat a Duna—Tisza közén, a Palócföldön és a Tiszántúl középső részén. E vizsgálataim során lehetőségem volt olyan jelenségeket észlelni, melyek egyes rokon tudományágak, így a társadalmi néprajz, a szociológia és a pszichológia kutatási területét is érintik. E cikk keretében néprajzi egységenként elsősorban e rokon szaktudományok egyes összefüggéseivel kívánok foglalkozni nagyrészt saját benyomásaim alapján. Tudatában vagyok annak, hogy a vizsgált csoportok, közösségek közötti eltérések részben történeti-társadalmi fáziskülönbségek, ez azonban ilyen tudatosan soha nem jelentkezik a köztudatban, én pedig az embertani kutatások alkalmából észleltem ezeket a jelenségeket. KISKUNSÁGI KUNOK Első rendszeres etnikai embertani vizsgálataimat Fülöpszálláson kezdtem. Vasárnaponként házról-házra jártam a falut két éven át olyan kísérőkkel, akik minden kun származású őslakos családot jól ismertek. Itt volt módom először a gyakorlatban is jól megismerni a kun öntudatot. Ennek a kun—magyar lokálpatrióta öntudatnak a lényege: a betelepülő kunok, az ősök, vérükkel adóztak, mind ők, mind utódaik szabadok voltak, földesurak nem rendelkeztek velük, így kiváltságos helyzetüknél fogva jobban megőrizték a keleti jellegeket és hagyományokat, mint a többi magyar őslakos népességek. Ezzel a kun—magyar öntudattal függ össze — mely szerint a kunok az „igazi” magyarok —, hogy a többi kun eredetű kiskunsági őslakos népességek közül (Szabadszállás, Kunszentmiklós, Kiskunlacháza, részben Orgovány és Szánk) mindenhol adódtak önként jelentkező segítők, kísérők, sőt agitátorok is, akik az embertani vizsgálatokat saját ügyüknek, „hazafias” kun kötelességüknek tekintették. A kunok környezetében élő egyes bevándorolt értelmiségiek a kunokat a legbüszkébb, legrátartibb és legkonokabb magyar néprajzi csoportnak tartják, de én csak önzetlen barátságukat tapasztalhattam és ugyanezt érezhették azok is, akik nem próbáltak a kunokkal „lóhátról” beszélni. Olyan nagyfokú volt köztük a vágy annak megismerésére, milyen embertani jellegek jellemzők a mai kunokra és milyen mértékben maradtak fenn a mai napig köztük a kun ősök arcvonásai, hogy mé&a betegek is felkeltek az ágyból, amikor kísérőimmel felkerestem családjukat. Egyik kísérőm részéről olyan nyilvános kijelentés is elhangzott, megérdemelné, hogy kikergessék a faluból azt, aki nem fogja fel az embertani vizsgálat jelentőségét és nem egyezik bele annak elvégzésébe. Szabadszálláson, Fülöpszálláson és Kunszentmiklóson egyik rendezője és szervezője voltam a „Kunnap”-nak, mely rendezvények mindegyike nemcsak látványos, hanem tartalmas és áldozatkész kifejezője volt a kun öntudatnak. A kun napok és a kun vonatkozású embertani előadások alkalmából azonban módom volt észlelni, hogy a turanidok, valamint a turanid és a pamiri típus közötti átmeneti formákhoz tartozók e rendezvényeken nagyobb arányban vették részt, mint amilyen mértékben egy-egy községben embertani vizsgálat során kimutathatók voltak. A külterületi lakosokat csak minimális mértékben volt módom tanyájukon felkeresni, ezek túlnyomó többségét helyi szervezőim vásárok, piaci napok alkalmából kísérték be a vásártérhez legközelebb eső házba, melyben „főhadiszállásom” volt. A vásárok alkalmából megfigyelhettem, hogy ott feltűnően sokan voltak láthatók az előázsiai típusba soroltak közül, a református istentiszteletek alkalmából viszont a kiskunsági kunokra jellemző harmadik jelentős típushoz, a keleti mediterránhoz soroltak számaránya haladta meg az ezekre jellemző átlagot. A kunokra (a kiskunsági és nagykunsági kunokra egyaránt) a kiegyensúlyozott életszemlélet a jellemző, a kun öntudattal párosuló magyar hazafiság, a jó gyakorlati érzék és az igazságérzet náluk együttesen nyilvánul meg. A kunok vendéglátása közvetlen és természetes, miután a háziasszony behozta az ételeket, a családfő jó étvágyat kívánt és kérte a vendéget. érezze magát úgy, mint otthon és mindenből annyit szedjen, amennyi jól esik. A négy kiskunsági nagyközségben, amelyekben a kun eredetű őslakosság még napjainkban is többségben van, alig tapasztaltam társadalmi és szociális feszültséget. Az őslakosság többsége vizsgálataim idejében a belterületeken lakott, a bevándorolt családok elsősorban az eredetileg legelőnek meghagyott területek feltörése által teremtették meg az önálló gazdálkodás alapjait, de közöttük kisebb számban őslakos családok is éltek, teljes egyetértésben. Vizsgálatom idején még szinte külön réteget alkottak az 1945 előtti uradalmak volt gazdasági cselédei. Ilyenek voltak 1960-ban túlnyomó többségben a szabadszállási Lenin Tsz tagjai is, akik között komplett orvosi és embertani vizsgálatra került sor. A vizsgálatokra jelentkezettek között összesen két elszegényedett őslakos családból származó személy volt, a többieknek egyik őse sem volt szabadszállási, a többségre az volt jellemző, hogy mind a négy nagyszülője más vidékről származott. A kun őslakossággal szemben fenntartásokat ezek körében sem volt módom tapasztalni, mert a volt nagybirtokos és nagybérlő családok nem kun eredetűek voltak. A kun összetartás egyik legmeggyőzőbb példájaként a volt fülöpszállási termelőszövetkezeti elnök 1959-ben az egyik őslakos család vizsgálata alkalmából tett azon kun tulajdonosi nyilatkozatát kell említenem, mely szerint némely 50 holdas gazdák élete sem volt sokkal könnyebb, mint az övé, akinek csak 1 hold földje volt, mert az 50 holdasok földjének 2/3 része általában szikes legelő volt és a fennmaradó 15 hold szántó sem volt jó minőségű, így azoknak is keményen meg kellett dolgozniuk a megélhetésért. Némileg különleges helyzetet foglal el a kun nagyközségek közül a mai Kiskunlacháza népe, melynek ősi, lacházi részében nagyrészt kun származású családok élnek, a nagyközségbe 1945 után beolvadt Pereg azonban a XVIII. sz. első felében Palócföldről települt, a kun származásúak azonban a peregieket — mint általában a Duna—Tisza közi őslakosok az északról bevándoroltakat — ,,tótok”-ként emlegetik. A kunoknál a hiedelmek általában csak kismértékben maradtak fent, nevetnek még azokon is, akik hisznek a „babonákban”. Egyik kiskunlacházi kísérőm, a volt református kurátor (egyházgondnok) 1959-ben jóízű kacagás közepette emlékezett meg arról, hogy egy tájékozatlan néprajzos kutató a falu peregi részében próbált a kunokra jellemző adatokat gyűjteni és a peregi „tót” babonákat kun eredetűeknek vélte. Tapasztaltam viszont, hogy a szerelmi tárgyú hiedelmekben, szokásokban hisznek a kiskunsági kunok is, elsősorban a nők. Szokásos náluk is az ólomöntés és a keresztnevekkel ellátott papírok begyúrása gombócokba és ezek kifőzése. Gyakori volt a szeretett legény „megetetése”, amikor a szerelmes lány önmagából tett valamit a legény ételébe (pl. egy csepp vért), hogy ezáltal szerelmesével állandóan együtt legyen és az ne tudjon az ő varázsától megszabadulni. A legények szerették viszont a lányok zsebkendőjét táncmulatságok alkalmából ellopni, hogy ezáltal a kiszemelt lány szerelmét maguknak biztosítsák. Érdekes módon a lányok örültek a lopásnak, ha tetszett nekik a legény, arra gondolva, hogy a szeretett tolvaj a zsebkendővel magával viszi bőrük illatát és a bálban töltött kellemes percek emlékét. Szabadszálláson módom volt a házassággal kapcsolatos „rigmusokat” is megismerni, ezek kötött szövegét a vőfély szerepére vállalkozó férfiak ismerték pontosan. NAGYKUNSÁGI KUNOK A Nagykunságból egyelőre kevesebb megfigyelésem van, mert csak a karcagi és a túrkevei kunok vizsgálatát fejeztem be. Karcagon és Kunmadarason azonban a kiskunságitól lényegesen eltérő társadalmi rétegződés és gondolkozás igen jól észlelhető. Míg a kiskunok között a szegényebb réteget is nagyrészt református származású, kunnak tartott családok alkotják, addig a karcagi volt nagygazdák katolikus tanyásait és szolgáit nem kun, hanem palóc eredetűnek tekintették. 1945 után Karcag város vezetői nagyrészt a palócnak nevezett rétegből kerültek ki (a palóc elnevezés nem fedi a néprajzi fogalmat, az itteniek szerint minden magyar palóc, aki nem kun származású és aki katolikus vallásé). Az 1950—1953. évi adminisztratív intézkedéseknek, valamint a bevándoroltakkal és más helységbeliekkel való összeházasodásnak az lett az eredménye, hogy míg 1910-ben a református vallású, kun eredetű őslakosok a népesség 75%át tették ki, a mind a négy ágon kun származásúak aránya ma már csak kb. 20%-ra becsülhető. A református őslakosságból csak az eredetileg is szegényebb vagy elszegényedett családok maradtak az ötvenes évek elején Karcagon, és mikor 1956 után egyes módosabb családok visszakapták házukat, vagy annak egyvrészét, általában csak az idősebbek tértek haza. Karcagon a szerelmi házassági szokások közül arról hallottam, ha a lányos háznál olyan kérő jelentkezett, aki a lánynak is tetszett, az anyja almát hozott be. Karcaggal és Kunmadarassal szemben Túrkevén nem volt társadalmi feszültség. Egyrészt lényegesen kisebb volt a bevándoroltak száma, másrészt a bevándoroltak jelentős része is a szomszéd községek területéhez tartozó pusztákról, így például a Törökszentmiklóshoz tartozott Pusztatenyőről, Pusztakengyelről és a Mezőtúrhoz tartozott Pusztapóról érkezett, jelentős részben reformátusok voltak, nem tartoztak a magyarság másik néprajzi egységéhez, mint a palócnak nevezettek Karcagon. Az 1828. évi összeírás szerint már a Túrkevén élő családok nagyrészt magukévá tették a kun öntudatot és csak az különbözteti meg őket az őslakosoktól, hogy nevük nem szerepel a kun redemptusok listáján. — Eddig hazánk 88 helységében végeztem vizsgálatokat, ezek közül 9-ben — köztük Túrkevén is — feltűnően nagy volt a közepesnél magasabb és magas termetű, vállas, igen erős alkatúak száma, vastag, izmos nyakkal — mely utóbbit az Alföldön „kálvinista nyaknak” neveznek — és az átlagnál hoszszabb karokkal, s mely alkat a sportok közül elsősorban a birkózáshoz, kézilabdához, vízilabdához és részben az atlétika dobószámaihoz alkalmas. Lehetséges, hogy ennek az igen erős alkatnak is szerepe van abban, hogy a Nagykunságban a túrkevei férfiakat a „szerelem atlétáiként” emlegetik. A Túrkevén is igen gyakori robusztus alkat az általam vizsgált területeken túlnyomóan a magyarság közép-ázsiai eredetű rétegéhez kapcsolódó turanid típusra, illetve ennek más típusokkal — elsősorban a szintén közép-ázsiai eredetű pamirival és az illírekkel kapcsolatba hozható dinárival — kevert átmeneti formáira jellemző. Túrkevén a sportélet irányítói igen jól felismerték a lakosságnak a birkózáshoz elsősorban alkalmas alkati adottságait és ott igen jól működő birkózó-szakosztály is van. Egyes idősebb túrkeveiek nagy szeretettel és büszkeséggel emlékeztek meg a nagykun eredetűnek elismert városok és nagyközségek atlétái részére a két világháború között megrendezett „nagykun bajnokság”-ról, melyet néhány lelkes testnevelő tanár szervezett és rendezett társadalmi segítséggel. Ezeken a versenyeken a nagykun helységek minden lakosa és az azokból elszármazottak vehettek részt. Véletlen folytán módom volt találkozi az egyik nagykun bajnokság két helyezettjével, egy a Jászságból Túrkevére költözött család 190 cm magas, testnevelő tanár fiával, a súlylökés győztesével, aki 1946-ban a Testnevelési Főiskolán tanított és egy kunmadarasi 182 cm magas, robusztus alkatú agronómussal, akit a testnevelő tanár utolsó dobásával 1 cm-rel túldobott. Karcagon alaposan tanulmányoztam az 1914-es háborúba az első „transzporttal” bevonuló karcagi őslakos katonák csoportképét. A képen látható fiatal férfiak között legalább annyi volt a robusztus alkatúak aránya, mint a mai túrkevei őslakosok között. Annak, hogy ez az alkat a mai karcagi kun származásúak között kisebb számban észlelhető, három lehetséges okát említem: 1. az első világháború kitörésekor az átlagosnál gyengébb fizikumúak egy részét még nem sorozták be, 2. az erős alkatú karcagiak közül aránylag többen estek el és valószínűleg utódok nélkül, 3. az erős alkatúak jelentős része az 1950 és 1954 közötti adminisztratív intézkedések folytán elköltözött Karcagról. Az embertani jellegek, az alkat és az egészségügyi állapot összefüggéseit a Szolnok megyei nagykörűiek komplex vizsgálata alapján lehet alaposabban tanulmányozni, akik között szintén feltűnően nagy az igen erős alkatú férfiak és nők száma. JÁSZOK A jászsági jászok is büszkék őseikre és szabad paraszti mivoltukra, de a kunokhoz hasonló kisnemesi öntudat inkább egyes jász paraszt családokból származó értelmiségiekre jellemző. Többen említették ugyan, hogy a legősibb jász családok közé tartoznak és nevük is szerepel a redemptusok listáján, de társadalmi feszültségnek nyomát nem észleltem, a módosabbakat és a szegényebbeket a jász tudat köti össze, bevándoroltak pedig alig találhatók a jásznak tartott helységekben. A vizsgált községek közül a legerőteljesebb jász öntudatot a jászboldogháziaknál észleltem. Boldogháza 1945 után alakult önálló községgé Jászberény város külterületének egyik legtermékenyebb, déli részéből. A Jászboldogházán vizsgált őslakos férfiak és nők egyaránt hazánk legmagasabb termetű lakói közé tartoznak, akikre egyben az igen erős, robusztus alkat is jellemző. Nemcsak alkati, hanem tipológiai összetételük is közel áll a túrkevei kunokhoz. Eléggé erős a jász öntudat a Jászberényből kitelepült lajosmizseieknél és az eredetileg Jászárokszállás legelőterületét képező jászszentandráson is. Jászdózsán a jászok magyar-besenyő eredetű Árpád-kori őslakosságra telepedtek rá, egyes irredemptus jász férfiak pedig déli palóc falvakból hoztak feleséget. Vizsgálataim alkalmából Jászdózsán ismeretlen idős és fiatal férfiak, nők előre köszöntek, amit a legnagyobb mértékben palóc falvakban tapasztaltam. Értesültem arról, hogy ez mindenkivel szemben megnyilvánuló, általános helyi szokás. Szabó László némi palóc hatást mutatott ki egyes jászdózsai szokásokban és a hiedelemvilágban, aminek okát ő elsősorban a Palócföld közelségében látja. A török korban elnéptelenedett kiskunsági községek jász betelepítői között Lajosmizse kivételével lényegesen kisebb a jász származás tudata. Fodor Ferenc tanulmányában említi, hogy a Kiskunságba kitelepülő jászok maguk közé fogadták azokat a palócokat, akik a redempció (megváltás) költségeihez hozzá tudtak járulni. Vizsgálati eredményeim a településtörténeti adatokat támasztják alá, a volt kiskunsági puszták jásznak tartott lakossága embertani szempontból a jászok és a déli palócok között áll, a többség inkább az utóbbiakhoz közelebb. Jászszentlászló községben már a jász származás tudata is annyira feledésbe merült, hogy kb. 10 évvel ezelőtt a község kérte nevét Kiskunlászlóra változtatni, amit azonban a megyei tanács településtörténeti okokra utalva, visszautasított. KALOCSA KÖRNYÉKIEK Az embertani vizsgálatokra mind Kalocsán, mind a volt kalocsai járás minden községében sor került. E cikk keretében elsősorban Kalocsa és volt szállásai népességével foglalkozom, akik mint a kalocsai magyar néprajzi egység jól ismertek, sőt a két világháború között „gyöngyösbokrétás” csoportjaik fél Európát is bejárták. E néprajzi csoport elsősorban színpompás népviselete, díszes hímzései és népi táncai által szerzett magának hírnevet, de a néprajz és a folklór kutatói sokat foglalkoznak szokásaik és hiedelmeik leírásával is. Én itt a kalocsai néprajzi egység néhány olyan társadalmi, személyiségi és embertani tulajdonságáról szeretnék írni, melyek a köztudatban kevésbé ismertek. A településtörténeti adatok szerint e vidéken az Árpád-kori magyarság leszármazottai a török korban is jelentős részben helyben maradtak, ami aszakmári szájhagyomány szerint nagyrészt az akkor mocsarakkal teli táj védelmének köszönhető. Ismert a dalmátokkal való kisfokú keveredés is, ilyen jellegű családnevek Homokmégyen 10%-ot, Szakmáron 3%-ot tesznek ki, de ezen nevek 80%-át a Romsics családnév adja, mellyel e néprajzi egységen kívül nem találkoztam. Kalocsa környékén, Géderlakon a Szulimán, Homokmégyen a Habaz és esetleg a Cselik, Bátyán a Haszán és valószínűleg a Tupcsia családnevek is az őslakossághoz szökött törökök emlékét őrzik.
