Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-09-01 / 9. szám

1982. szeptember

«IttVAKÖkt

9. oldal

“A

KISÜGÓ” című hazai szamizdat anyagából

A magyar társadalom öntudatának fölbomlása

í.

“Magyarország nem volt, hanem lesz.”

Annak idején Széchenyi nyomós érvekkel támaszthatta alá merész kijelentésének legalábbis az első felét. Magyarország nem volt, vagy aligalig volt: birodalmak és kiskirályságok marakodtak és egyezkedtek akkor már — már akkor — századok óta azon a sokféleképpen és mindig másként szétdarabolt földterületen, melyet a hazai térképrajzolók időrőlidőre mégis azonos színűre satíroztak atlaszaikban a Kárpátoktól az Al- Dunáig — Kogutowitz Manó a megmondhatója, miért: tudja a Manó. A magyar nemzetállam megteremtésének gondolata viszont oly heves visszatetszést szült a szomszéd és társbérlő népek és birodalmak körében, hogy mire a magyarajkú lakosság magyar nemzetként kezdett gondolkodni önmagáról, addigra — illetve további küzdelmek, vereségek és megalkuvások nyomán — végülis tőle úgyszólván független tényezők szerint határoztatott meg, hogy hol, kik és milyen feltételek mellett alkothatnak magyar nemzetállamot. Amelyhez azután a magukat magyaroknak vallók mintegy fele része sohasem tartozhatott — Nagyszalontától Clevelandig. Amelynek nemzeti politikája továbbra is csak annyiban állott, hogy valamely birodalom hatalmi szféráján belül, birodalmi politikájához igazodva, kísérletezhettek ügyeskedő-ügyetlenkedő reálpolitikusaink holmi nemzeti érdekek érvényesítésével. Amiért a lakosság mindig hihetetlenül nagy árat fizetett nagy szövetségeseinek és mindig csak utólag tudta meg, mekkora volt ez az ár.

“Bizony mondom, a magyar nem lesz, mint azt többen oly gyönyörtelien álmodánk, de rövid idő múlva a négy betű: volt fogja illusztrálni valahai létét.”

Nem azt fogom itt latolgatni, hogy Széchenyi két jövendölése közül melyik teljesült: csupán előrebocsátom: nem tudom és nem tekintem magától értetődőnek, hogy miről beszélünk, amikor Magyarországról beszélünk.

Ha tárgyát nem is, jó volna legalább tűnődéseim alapját pontosabban körülhatárolni. Kinek a gondolatai ezek? S itt ismét komoly nehézségekbe ütközöm. Az itt szóló ugyan magán és magában viseli az őt szorosan — igazán szorosan — körülhatároló társadalmi viszonyokat, úgy érzi, ki sem látszik közülük, de félő, nem képes meghatározni meghatározottságait. Szívesen megkapaszkodna mindenekelőtt abban, hogy magyar, — magyarul gondolkodom, tehát magyar vagyok —, de érzi, hogy a fenti bevezető után ezzel vajmi keveset és homályosat állítana. Értelmiséginek vélné magát, ha meg tudna különböztetni — akár elméletileg, akár mindennapos tapasztalatában — egy valóságosan létező magyar értelmiséget attól a helytől, amit az uralkodó rendszer kijelöl számára az állami gondoskodás, a tudható tudás kitanult szakemberei számára az alattvaló-termelés, a gondolat-igazgatás és az államilag engedélyezett máskéntgondolkodás hivatalaiban. Úgy látszik, azok a hivatalnokok vagyunk, akik e helyeket képesek betölteni, s úgy képeznek bennünket, hogy pontosan olyan és csakis olyan tudás birtokába — kiváltságos birtokába, következésképp bizonyos kiváltságok birtokába — jussunk, amely éppen ennek a pozíciónak a betöltésére tesz alkalmassá bennünket. No persze: máskéntgondolkodók vagyunkl Másként gondolkodunk hivatalainkban, másként, amikor a fórumon bohóckodunk.

A társadalomról alkotott tudásunk olyan fogalmak halmaza, melyeket nem vagyunk képesek kiáltó ellentmondások nélkül tapasztalatainkra vonatkoztatni, vagyis nem vagyunk képesek tapasztalataink halmazát valamely, közelítőleg is egységes elméleti rendszer keretei között összeilleszteni. Úgynevezett “társadalmilag hasznosnak elismert” — magyarán: fizetett — tudásunk kamatoztatása leköti időnket és ambíciónkat, miközben a szerény díjazás szerénységre és óvatosságra int. A társadalmi öntudat hivatalból kirendelt fáklyavivői: nem vetjük fel a magyar társadalom sorskérdéseit, melyekről különbenis annyit és annyiféleképpen hazudtak már, hogy tartunk tőle, felvetésük csak gyanakvást, ha nem éppen közönyt váltana ki. Nemcsak az eszméket, úgyszólván a szótárat is sikerült devalválni néhány évtized alatt.

Kinyomtatott gondolatainkat talán csak mi magunk olvassuk; szónoklatainkat talán csak a középületek falai visszhangozzák; magántelefonjainkat talán hatalmas apparátussal dolgozó intézmények értékelik; szándékainkat talán előbb jelzik a számítógépek, mintsem bennünk, magunkban tudatossá válnának.

Azt sem tudjuk tehát, mikor, kihez beszélünk.

Közös ügyeink nyilvános vitatására, a társadalmi erők nyílt vetélkedéséből születő döntésekre az utóbbi évszázadban mind ritkábban került sor: egyszer vagy kétszer egy-egy nemzedés életében. Az efféle kivételes időszakok — megszépített — emlékét aztán egy életen át melengetjük és meghatottan meséljük unokáinknak a házitűzhelynél. Ha voltak, és netán vannak is politikai küzdelmek hazánkban, azok némán, akadozva és lihegve, többnyire öntudatlanul zajlanak; ahol viszont a politika nyilvános, ott nincs visszabeszéd. Nálunk még a “közös ügyek” fogalma is mást jelent, mint másutt. Nem “közös dolgainkat”, melyeket “rendezni végre” a mi munkánk volna: mi közös ügyek alatt épp ellenkezőleg azokat az ügyeket értjük (külügy, hadügy, pénzügy), melyek fontosabbak, semhogy valaha is magunk dönthettünk volna felőlük.

Gondolkodásunk hozzáidomult ehhez a helyzethet: tudatunkban ellenőrizhetetlen létszámú megszálló alakulatokat állomásoztatunk.

2.

A magyarság politikai öntudatának azt a részét, amelynek tartalma éppen “magyarsága” volt, részben indokolt, de mesterségesen megerősített történelmi bűntudat száműzte a kollektív tudattalanba a nacionalista politika katasztrófái nyomán, melyek szemérmetlenül lejáratták a nemzeti törekvéseket. S száműzi ma is többek között az a tény, hogy konszolidációnk és lelki béként érdekében magyarság-tudatunkból ki kell rekesztenünk a közvetlen szomszédságunkban élő, nemzetiségi jogaitól nagyrészt megfosztott, a faji megkülönböztetés durva formáit elszenvedő magyar népességet.

A közös társadalmi rend összetartó erejét eleve kérdésessé tette a magyar társadalom múltszázadvégi kettős szerkezete, mely hosszú időre szembeállította egymással az egyik oldalon az úgynevezett agrártársadalmat, mint feudális maradványt, a másikon a városi-polgári társadalmat, mint nem-magyar, úgymond szervetlen képződményt.

A nagyhatalmi keretek, az uralom mint a társadalom reprezentatív megnyilvánulása szintén nem épülhetett be közös sajátunkként a nemzet öntudatába, mert ezt látványos

és nyilvánvaló módon a belső politikai erőviszonyoktól nagyjából független külső tényezők alakították ki, és alakítják ki ma is. Az ezzel kapcsolatos traumák közül legalábbis kettő, Trianon, illetve az 1948 körül megteremtett szovjet típusú diktatúra mindenesetre lehetetlenné teszi, hogy a társadalom azonosulhasson azokkal a politikai-uralmi feltételekkel, melyek között létezik.

Az egyes társadalmi osztályok és rendek sajátos öntudata ugyancsak szükségképpen bomlott fel a legutolsó évtizedekben, egy olyan átalakulás során, amely a hagyományosan tagolódó társadalom rétegei közti különbségeket eredményesen csökkentete, s megszüntette, illetve megváltoztatta ezek társadalmi létalapját, miközben merőben újtípusú különbségeket és szakadéknyi távolságokat teremtett az új alapon elkülönülő csoportok között a hatalomhoz, az anyagi és szellemi javakhoz való viszony tekintetében. Ezekkel a különbségekkel minden bizonnyal leírhatók volnának a mai társadalom jól megkülönböztethető csoportjai, az ezeket a különbségeket tükröző újfajta csoporttudat viszont még alig létezik. Normális kialakulását gátolja, hogy az uralkodó rétegek kiváltságos helyzete, illetve az alattvalók engedelmessége jelen viszonyaink között nem utolsósorban azon alapul, hogy társadalmi helyzetüket nem tudatosítják magukban, s olyan érdekek és motívumok szerint járnak el, melyeket sem egymás, sem önmaguk előtt nem vállalnak, illetve nem vállalhatnak. Együttműködésüket ezek szerint nem valamely társadalmi rend közmegegyezés szentesítette elvei szabályozzák, hanem az ezen elvek elhallgatására kialakult közmegegyezés. A társadalmi- és csoportöntudat önkéntes elfojtása persze nem érthető meg pusztán a belső érdekés erőviszonyokból, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy e viszonyokat egy ponton túl minden vonatkozásban meghatározza az idegen megszállás ténye és a szovjet vezetés szándékaihoz való kötelező alkalmazkodás. Az ezen belül lehetséges mozgástér szűkösségéről 1956 és 1968 tapasztalatai mindenkit kellőképp meggyőzhettek.

Az utolsó harminc esztendő során minden olyan társadalmi intézmény,

— szakszervezet, egylet, szövetkezet, szövetség, helyhatósági szervezet, alapítvány, újság, színház, kiadó és egyéb kulturális vállalkozás — , mely az egyes csoportok közös megnyilatkozásának, egymás közötti érintkezésének, “mi-tudatunk” kialakulásának és közvetítésének a társadalom egészéhez való kapcsolódásunknak a kereteit biztosította — amelyek között tehát az egyén mint valamely közösséghez tartozót ismerhette meg magát egyáltalán — fokozatosan átalakult hivatalos szervvé, a társadalomirányítás központosított, hierarchikus állami apparátusának részévé. Ebben a hierarchiában pedig már csak egyféle függés létezik: a felsőbbségtől való függés; egyféle érdekképviselet: az államrezon képviselete; egyféle érintkezési mód: irányított és irányító érintkezése. A személytelen és mindent magába foglaló állami szervezettel, mint a társadalom életének egyetlen tárgyilag valóságos, közös intézményi megnyilatkozásával szemben semmiféle társadalmi szervezet nem őrizhette meg önálló létét; így csupán az elkülönült

— egymástól elkülönített — egyének állnak vele szemközt.

3.

A társadalom öntudatának felbomlása mögött tehát a társadalom felbomlása húzódik meg: államra,

illetve egyénre. S ez utóbbi, az egyén, többi lehetséges társadalmi vonatkozásának elsorvadásával párhuzamosan mindinkább az állam egyedévé, puszta alattvalóvá válik.

Egy ilyen módon szerveződő társadalom természete elvileg nemhogy kizárná, de egyenesen feltételezi valamiféle — oktrojált vagy manipulált — világnézeti konszenzus meglétét tagjai között. De függetlenül attól az elméleti problémától, hogy mennyiben tekinthetnénk a társadalmi öntudat képződményének egy ilyen hatóságilag kialakított és felülről lefelé terjesztett világnézetet, azt hiszem, kimondható, hogy ma Magyarországon a hivatalos állami ideológia, az úgynevezett tudományos szocializmus csupán negatív értelemben tölt be ideologikus funkciót, s vált a társadalmi öntudat részévé. Annyiban ugyanis, hogy bizonyos nézeteket és tevékenységeket formálisan ennek nevében tiltanak; viszont az irányítás, az irányítók eljárásainak pozitív igazolására és alátámasztására a szocialista alapelvek egyre kevésbé használhatók olyan komoly hivatkozási alapként, mint mondjuk a “jólétre és biztonságra való törekvés”, a politikai és gazdasági “realitások” korlátái, vagy akár az ország vezetőjének személyébe vetett bizalom. Hiszen ennek az eszmerendszernek az alapgondolata — akármit is tartsunk felőle — a közösség szabad rendelkezése volna a társadalmi önreprodukció összes anyagi és szellemi eszköze fölött, mindenekelőtt tehát a társadalmi egyén szabad önrendelkezése, s ez szöges ellentétben áll a megvalósuló totális állami uralommal a társadalom és annak “eszközei” fölött. Márpedig egyre kevesebb állampolgár képes önmagát államával összetéveszteni, és öntudatos farokként vallani, hogy ő csóválja ezt a kutyát.

Mint ahogy vezetőinek, a hatalom birtokosai számára sem jelent valóságos traumát ez a hatóságilag űzött tudathasadás. Az állam végülis megelégszik azzal, hogy alattvalóit törekvő és engedelmes munkáshadseregként szervezze meg, akiknek szorgos igyekezete és együttműködési készsége egy életképtelen gazdasági rendszer fönntartásában és kicselezésében, kicselezve-fenntartásában, önmaguk kicselezésében, egymás kizsákmányolásában ellensúlyozni képes a termelés parancsnokainak tudatlanságát és felelőtlenségét, és finanszírozza a hazai és összbirodalmi erőszakszervezet mértéktelen költekezését, mely által erejét és hatalmát fenntartani és kiterjeszteni igyekszik. Kiderült, hogy ehhez nem feltétlenül szükséges, talán nem is célszerű, ha megpróbálják tudatunkat átformálni, mert az ilyesmi megrázkódtatásokkal, vitákkal, egyszóval a társadalmi öntudat eleven működésével jár. Még a rendszer saját ideológiájával való, belső meggyőződésen alapuló azonosulás ösztönzésénél is biztonságosabb és ökonomikusabb eljárásnak bizonyult, ha minden effélétől eltekintenek. Ezért a közgondolkodás irányítói a társadalom bürokratikus hierarchiájaként való megszervezéséből adódó eszközeikkel, egyszerűen csak engedik felbomlani a társadalom öntudatának orgánumait, és azt a szellemi bázist, amelyen ez az öntudat eddig képes volt újratermelődni.

Épp a “tudatformálás” terén szép és épületes példája a hatalom józan és realisztikus önszemléletének, valóságos feladata és lehetőségei világos felismerésének a magyar kultuszminiszter alábbi eszmefuttatása, mely egy rádiónyilatkozatban hangzott el, majd a Kritika hasábjain is megjelent 1979 decemberében — véletlen