Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
1982. április hó «IffVAKÖkT 9. oldal GRANDPIERRE K. ENDRE ELŐTÖRTÉNETÜNK A TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ ŐS-CSODASZARVAS-MONDÁI TÜKRÉBEN Közel egy és negyed évszázaddal ezelőtt Vámbéry Ármin, jeles keletkutatónk egy török nyelven fennmaradt magyar történeti tárgyú kódexszel tért meg törökországi útjáról. Az őstörténetünk szempontjából felbecsülhetetlen értékű, Tárih-i Üngürüsz — Magyarok története — című kódexet a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta, s annak tartalmáról rövid tájékoztatót is adott a Magyar Akadémia Értesítőjének 1860-as évfolyamában. Egy évre rá, 1861-ben, ugyanitt közöltette Budenz József a maga terjedelmes, 55 oldalas ismertetését. A krónika tartalmi ismertetése tehát, úgy lehetne hinni, megtörtént, mégis olymódon, hogy az inkább elfedezetté vált, semmint felfedezetté. Maga a felfedező, Vámbéry Ármin is lebecsüli: „Azt hinném, hogy nehezen lehetne (a török fordító) művében összehasonlítás útján is az eredeti szövegre ráismerni. Az irány tiszta keleti, Mahmud a török olvasóvilág ábrándos regés olvasmányai iránt táplált hajlamainak hódolt, ő Kliót nem igen kímélte és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.” Budenz — noha a krónika további tanulmányozásának feladatát az MTA Történelmi Osztályára testálta — még Vámbérynál is tovább ment: a krónikát silánynál is silányabbnak minősítette. Indokai: sorra előfordulnak benne „a magyar őstörténeti mesék, Nimród, Hunor, Magógról, Sicambriáról ...” stb. Csoda-e, ha a Tárih-i Üngürüsz ismét visszasüllyedt egy évszázadnyi időre a feledésbe, ahonnan Vámbéry előkotorta. A krónika ugyanis Vámbéry által történt felfedezése (és elfedezése) előtt több mint három évszázadon át aludta csipkerózsika-álmát. Anyagát Székesfehérvár törökök által történt elfoglalásakor a székesfehérvári királyi könyvtárból előkerült különféle ősgeszták, őskódexek alapján Hódító (I.) Szulejmán szultán magyar származású tolmácsa, Terdzsümán Máhmud állította össze 1543-ban. Vagyis innen még régebbre kell visszamennünk. Meddig? Hova? A múlt micsoda mélységeibe? További századokkal? A legkülönösebb ugyanis az, hogy a Mahmud által 1543-ban feltalált ősgeszta (ősgeszták) anyagát egyetlen középkori krónikásunk sem ismerte. És erre nincs más magyarázat: az ősgesztát a királyi könyvtár titkos anyagaként őrizték és ahhoz senki sem férhetett hozzá, létezéséről sem szerezhetett tudomást. Miért? A Tárih-i Üngürüsz felel rá: az ősgeszta pogánykori anyagot őrzött, tehát tilalmas anyagot... (Az ősgeszta korának bizonyítására, pontos meghatározására egy más alkalommal térünk ki.) A lappangás időszakait együttvéve jó ezredévre tehetjük. Az ősgeszta anyagát őrző krónikát dr. Blaskovics József kiváló fordítása robbantotta be a köztudatba és e fordítás nyomán a Kortárs 1979 decemberi számában közzétett,,A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában” c. tanulmányom. (Ez utóbbira történik hivatkozás több helyütt az alábbi publikációban, s többször is érintjük annak tovább vitt anyagát. — A szerk.) Felbecsülhetetlen értékű és jelentőségű új őstörténeti forrásunk a Tárih-i Üngürüsz — miként azt már előző tanulmányrészletünkben igyekeztünk megmutatni —szerves egységbe foglalja csaknem egész őstörténetünket és olyan történeti adalékokat és egyezéseket tár fel, amelyek hiányzó mozaikkockákként illeszkednek középkori krónikáink anyagába, noha — miként ez vitathatatlanul kimutatható — középkori krónikásaink előtt ez az anyag teljesen ismeretlen volt. E két ősi eredetű csodaszarvas monda elemeinek taglalása, jelképeinek és jelképrendszerének felfejtése során mondái ihletésű, illetve mondái formában megőrződött őstörténetünk mindmáig ismeretlen struktúrája tárul szemünk elé a vízözön utáni kezdetektől Árpádék visszaköltözéséig. A maga nemében egyedülálló mondakör ez; monda, amely nem mende-monda, de szájhagyomány útján megőrződött, kristálytömörségű mondává sűrűsödött őstörténet. S e történeti jellegű mondakör alapján őstörténetünk fő mozgatóerőit, drámai cselekményének dinamikus szerkezeti struktúráját az alábbiakban pontokban foglalhatjuk össze: Őstörténetünk szerkezeti struktúrája A) A történeti-mondái cselekmény mindenkori rugója a természetfölötti erők rendíthetetlen akarata, hogy Hunor népe, illetve az üngürüsz nép költözzön vissza a Kárpát-medencébe. B) Az égiek akaratával szembefeszülő hátráltató, gátló tényezők (negatív történelmi körülmények, emberi gyatraságok; kényelmeskedés stb.) folytán a feladat végrehajtására kijelölt erők — az üngürüsz nép vezetői — (Magor és Hunor) ismételten megkésnek a rájuk ruházott hivatás teljesítésével. C) Az első és a második késésre az istenek sürgető intése, a harmadik késésre már megtorló csapása válaszol. Az első két intésre bekövetkező gyors előremozgás idővel ellanyhul, a harmadikra, a büntető csapásra végre bekövetkezik a visszaköltözés; teljesül az istenek akarata. Világos: e két ellentétes irányú erő határozza meg a történeti-mondái események dinamikáját; a késések mintegy retardálják, a sürgetések aktivizálják a cselekményt. Végtelenül zárt történeti-mondái szerkezet ez. Jól mutatja ezt, hogy még a késések és sürgetések száma is meghatározott: három késésre három sürgetés felel; három a próba, többre nincs lehetőség: „Három az Isten igaza!" „Három a magyar igazság!” A csodaszarvas-mondakör még hátralevő réskeinek ismertetését Dr. Blaskovics József, az európai hírű kiváló turkológus fordítása alapján a csodálatos vadászat zárómozzanatával folytatjuk. A szentélybe zárkózás titkai A csodálatos vad eltűnt. Magor és Hunor a monda szerint „a szomorúság és bánat tengerébe merült”. A szövegben, ha szó szerint vesszük, ez a mozzanat is érthetetlen. Mi oka lehet ekkora szomorúságnak? Valójában semmi: üldöztek egy vadat és az tovairamodott — vadászoknál az ilyesmi megszokott, mindennapos eset. Mi azonban már tudjuk: a csodálatos vad képében a természetfölötti erők rendelkeztek, s a vad felbukkanása a két fiút ráeszméltette: haladéktalanul fel kell készülniük hivatásukra, az üngürüszök népének visszavezérlésére a Kárpát-medencébe: az égiek nem hajlandók tovább várni; óriási feladatok hárulnak rájuk. Sokáig tanakodnak, mitévők legyenek, miként teljesíthetik a rájuk rótt feladatot. Ennek érdekében úgy határoznak, megkérik apjukat, Nimródot; építtessen számukra azon a helyen, ahol a csodálatos vad eltűnt, egy szentélyt, „amelyben a világról lemondva lakhatunk s a világ népeitől visszavonulva saját gondjainkkal foglalkozhatunk”. A szentély „azon a helyen” meg is épül, és a két testvér a szentélybe zárkózik. Miért kell „azon a helyen” szentélyt építtetniök? Rámutattunk már; Hunor számára a csodálatos vad eltűnése szolgáltatta a végső bizonyságot rá, hogy égi küldöttel volt dolguk. A vad eltűnésének helye tehát az őstestvérpár számára a természetfölötti erők akaratának megnyilatkozása, és ezáltal szent helynek tekinthető. Világos hát; a szentélyt éppen azért építik erre a helyre, hogy ezáltal is jelezzék: az intelmet felfogták, s alárendelik magukat a szent feladatnak. A szarvas eltűnési helyének különös jelentőségét az első monda érdekes módon azáltal hangsúlyozza ki, hogy rövid egymásutánban háromszor ismétli meg az „azon a helyen” kifejezést. Á fiúk szentélybe zárkózásának értelmét sem nehéz felfejtenünk. Ősi keleti-közelkeleti hiedelmek szerint a nagyrahivatottságot, a nagy feladatok teljesítésére való alkalmasságot odaadó felkészüléssel kell biztosítani, az alapos felkészülés pedig a világ forgatagától és örömeitől való elzárkózás révén, elmélyült tanulás, képzés, szellemi pallérozódás és gondolatkoncentráció által érhető el. Ezért vonul vissza Buddha, ezért próféta-elődei példáját követve Jézus is negyven napra a pusztába. A királyfiak szentélybe zárkózásának értelme tehát teljesen világos. Annál rejtélyesebb viszont, miként tevődött át a monda színtere a másik mondában az iráni szentélyből a meotiszi ingoványok közé? Mi a jelképes tartalma a Meotiszba való költözésnek? És egyáltalán: összehasonlítható-e ez a mondái mozzanat az őstestvérpár szentélybe zárkózásával? Más szóval: szolgálhatja-e a mocsárral körülvett meotiszi terület ugyanazt a mondái célt, mint az előbbi mondában a szentély? Magából a meotiszi mondából semmiképpen sem nyerhetünk választ ezekre a kérdésekre. Mi több, ezek a kérdések az ősgeszta felbukkanásáig fel sem vetődhettek. A meotiszi mondaképződés korában ugyanis — Sí az időszámításunk előtti I—II évezredre tehető — a mondái ősmag elhomályosulása már olyan méreteket öltött, a jelképekben való mágikus gondolkodás már annyira kiveszőben volt, hogy a jelképek egyrészének megítélésében maga a mondaképződés is bizonytalanná vált s ezért a mondái történés jelképi tartalmának, hátterének teljes felfejtése magából a meotiszi mondából már nem lehetséges. Segítségünkre jön azonban a Tárih-i Üngürüsz megőrizte ős ikermonda. Az ,,A csodaszarvas-monda ismeretlen új változatai a Tárih-i Üngürüszben” című szakaszunkban — ahol pontról-pontra egybevetettük a két mondát — megfigyelhettük, hogy az egybevetés 8. pontja a két mondában csaknem teljesen megegyezik: az első mondában „az őstestvérpár a szentélybe zárkózik”. A meotiszi mondában: „az őstestvérpár népével együtt... a meotiszi ingoványok közé vonul”. A két esemény tartalmilag fedi egymást. És ez nem lehet véletlen. A Meotiszba költözésben a szentélybe vonulás valamiféle változatát kell látnunk. De miként azonosítható ez a két merőben különböző, sőt ellentétesnek látszó cselekmény? Miképpen szolgálhatja Meotisz ugyanazt a célt, mint a szentélybe zárkózás? És egyáltalán: miképp idomulhatott a monda tökéletesen a Meotiszhoz? Mert noha alig kétséges, hogy olyan nép alakította ki az új változatot, amely Perzsiából Meotiszba költözött és Perzsiából magával hozta a mondát, ez még nem ad választ a monda módosulásának mikéntjére és jellegére. Nem vitás, hogy a magyarázatot csakis a Meotisz sajátos fekvéséből, földrajzi viszonyaiból nyerhetjük. E viszonyok legjellemzőbbje: a terület csaknem tökéletesnek mondható zártsága; Meotisz épp ennek révén vált alkalmassá a monda magához ragadására, magához idomítására. A Meotisz területének ez a zártsága ugyanis megegyezik a szentélybe húzódás egyik lényeges elemével, a világtól való elzárkózással; láttuk, éppen ez teszi lehetővé Magor és Hunor felkészülését az égből nyert hivatás teljesítésére. A színhely világtól való elzártsága tehát a monda nélkülözhetetlenül fontos eleme, alapeleme, s ennek révén cserélődött fel a szentély a mocsárral aszerint, ahogy azt a megváltozott történeti körülményekhez való igazodás szükségessé tette. A mondái színhely áttelepítése a szentélyből az ingoványok közé ily módon megtörtént, az új színhely azonban minden egyéb vonatkozásban különbözött az őstestvérpár iráni szentélyétől, s ami a legfőbb: Hunor és Magor nem magában vonult be ide, de népével együtt, vagyis ők oly módon zárkóztak el a világtól, hogy népüket is magukkal vitték az elzártságba és továbbra is népükkel éltek együtt, nem pedig az elmélyült felkészüléshez szükséges teljes személyi elszigeteltségben. A színhelyváltozás tehát óhatatlanul magával vonta a mondái cselekmény módosítását. A monda lényegi tartalma azonban nem változott, mivel a csodaszarvas által kijelölt feladatra való felkészülés nem változhatott, nem maradhatott ki anélkül, hogy az ősmonda ne alakuljon át egy merőben új mondává. Az eltérés így a felkészülés módjában következett be. A felkészülés itt már nem a személyes tudásszerzés, nem az egyéni képességek kibontakoztatása, azaz a vezéri szerepre, uralkodásra való felkészülés, hanem a nép kollektív erőgyűjtése, megerősödése, létszámának felgyarapítása. Ez a Meotiszba vonulás értelme. És Meotiszt valóban csak akkor hagyják oda, mikor már „igen erős néppé kezdtek növekedni és ez a vidék már sem befogadni, sem táplálni nem fudta őket”. Ősi jelképiség Magor és Hunor öt évig él a szentélyben. Nem tudjuk, miért éppen öt évig tartózkodnak ott: az éveknek ez az ötös száma merő esetlegességnek látszik. Fel kell azonban figyelnünk rá, hogy a később kialakuló meotiszi ikermondában is öt évi időtartamra vonulnak a Meotiszba. A két monda fentebb jelzett tartalmi egybevetésének 9. pontjában az első monda szerint: „Öt évig éltek a szentélyben”. A harmadik monda szerint: „Öt évig éltek az ingoványok között”. Feltűnő, hogy a két mondában — noha a történelmi és földrajzi körülmények eltérőek — ennyire pontos az egybeesés s mindkettőben egyaránt öt—öt év a világtól való elzárkózás időtartama. Ez semmiképpen sem magyarázható véletlennel, s aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy az elzárkózás öt évi időtartamának a mondában valamiféle különös jelentése van, amit már nem ismerünk. És hogy itt valóban a hagyományőrző erők működéséről van szó, bizonyítja, hogy a monda még az ellentmondásba keveredés árán is ragaszkodik az öt évi időtartamhoz. Az ellentmondás a megváltozott körülmények folytán átalakult feladatteljesítésből fakad. A Meotiszban, mint erre már rámutattunk, már nem az egyéni tudásszerzés és képességfejlesztés a felkészülés módja, hanem a népi erőgyarapítás és létszámgyarapodás. Ámde öt esztendő miképpen lenne elegendő arra, hogy a népesség száma megsokszorozódjék? Az öt évhez való ragaszkodás tehát képtelenségekhez vezet és komoly zavarokat okoz; ésszerű volna a megváltozott körülményeknek megfelelően módosítani az eredeti időhatárokat is, mondjuk ötven vagy éppen ötszáz évre. Ám a mondaképződés mégis hozzátapad az öt évi időtartamhoz és ezáltal számunkra akaratlanul felfedi, hogy az iráni csodaszarvas monda öt éve ősi jelentésű, megszeghetetlen hagyomány. A mondaképződés maga is észleli-érzékeli az ily módon keletkező zavart és azt a következőképpen próbálja áthidalni: miután Hunor és Magor az öt év letelte után kijönnek az ingoványok közül, rátalálnak Bereka fiainak gyermekeire és Dúl király lányaira, elragadják őket és velük együtt visszatérnek az ingoványok közé, és csak miután „hosszabb ideje" ott élnek és megsokasodnak, hagyják el ismét Meotiszt. Vagyis a szentélybe húzódás mintájára történő mocsárba zárkózás sajátos módon megkettőződik, hogy eképpen az öt esztendei mágikus keret s az öt év utáni világba viszszatérés hagyománya is megmaradjon, s mégis lehetővé váljék a nép megerősödése, jelentős létszámgyarapodása. Világossá válik ily módon, hogy az öt évi időtartam ötös száma jelképes tartalmú. A nagy kérdés azonban az: mi ez a mágikus tartalom s miért éppen öt év szükséges az égiek által meghatározott felkészülési feladat teljesítéséhez? A kérdés megfejthetetlennek látszik, kikövetkeztethető megokolása azonban eléggé kézenfekvő. A tizes számrendszerrel élő népek számára — eleink is ezt a számrendszert használták — a tíz a számok teljessége, mégpedig azért, mert az ősidőkben, a kezdet kezdetén a két kéz tíz ujja volt a számolás alapja, épp ezért alakult ki a tizes számrendszer: itt a számok betetőződését, teljességét jelző tizes számnál nincs nagyobb szám; ennél több már csak ismétléssel kifejezhető. Következésképp — átvitt értelemben — a tíz a tel
