Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
8. oldal $*ITTVAKÖ*T 1982. április hó de a Fierlinger által javasolt időpontokat elvetette. Harriman viszont a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítését utasította el a fegyverszüneti megállapodással kapcsolatban. Ugyanakkor Csehszlovákia ígéretet kapott arra, hogy elküldheti megbízottját a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz és azokban a kérdésekben, amelyek a csehszlovák kormányt érintik, meghallgatják a megbízottját. A fegyverszüneti megállapodás aláírása után, amely nem hatalmazta fel tehát Csehszlovákiát a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésére, a csehszlovák kormány és az SZNT megpróbálta kész helyzet elé állítani a szövetséges nagyhatalmakat. Benes elnök 1945. február 16-i rádió beszédében bejelentette, hogy “elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz”. Ezt követte február 27-én az SZNT 4/1945. sz. rendelete, amely a németek, magyarok és a szlovák árulók 50 hanál nagyobb földbirtokainak az elkobzását írta elő. A felszabadított területeken ezzel párhuzamosan mind erőteljesebbé vált a nacionalizmus által befolyásolt szlovák közvéleménynek az a követelése, hogy a magyarokat el kell távolítani az újjászülető Csehszlovákiából. 1945. március 22—29-én a londoni kormány képviselői, a CSPK vezetői, valamint az SZIKP és az SZNT megbízottai Moszkvában — Benes elnök részvételével — együttesen kidolgozták, illetőleg véglegesítették a Nemzeti Front programját. Aprilis 4-én Benes — elnöki dekrétummal — a szociáldemokrata Zdenek Frierlingert nevezte ki az új, koalíciós kormány elnökének, amely programját 1945. április 5-én Kassán hozta nyilvánosságra. A kassai kormányprogramnak elsősorban a VIII. fejezete érintette a legérzékenyebben a magyar nemzetiségű lakosságot. A VIII. fejezet a következőket helyezte kilátásba a magyar nemzetiséggel kapcsolatosan: “1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felújításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért; 2. a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást; minden ilyen irányú kérelmet külön vizsgálnak meg; 3. azok a magyar nemzetiségű személyek, akik bűntényt követtek el a köztársasággal vagy más nemzetekkel szemben, főképp a Szovjetunió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják őket csehszlovák állampolgárságuktól és örökre kitiltják őket a köztársaság területéről”. A kassai kormányprogram, ha a szó betű szerinti értelmében valamelyest “lazított” is a kollektív felelősség elvén, a valóságban annak a szelleme hatotta át, hiszen a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többségét hontalanságra szándékozott ítélni, és ezzel a jog sáncain kívülre helyezte őket. Az SZNT belügyi megbízottja már 1945. április 7-én elrendelte, hogy a magyarok által lakott településeken nem lehet nemzeti bizottságokat alakítani, s ha netán ilyenek mégis létrejöttek, fel kell oszlatni azokat. A nemzeti bizottságoknak ugyanis csak csehszlovák állampolgárok lehetnek a tagjai. Ahol a szlovák lakosság csekély létszáma miatt nem lehetett a — magyarok nélkül — nemzeti bizottságokat létrehozni, oda szlovák közigazgatási megbízottakat küldtek vagy neveztek ki, akik azután tanácsadókat állíthattak maguk mellé a helyi magyar nemzetiségű lakosság köréből is. Ugyanígy a magyarok nem lehettek sem a politikai pártoknak, sem a tömegszervezeteknek tagjai, pontosabban felvételükről kizárólag az illetékes központi titkárságok dönthettek. Április—május folyamán az SZNT elbocsátotta állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd őket nem sokkal később a magánalkalmazottak menesztése is követte. A magyar nemzetiségiek tulajdonában levő kis- és középüzemek, a kisiparosok műhelyeit is beleértve, nemzeti gondnokság alá kerültek. A városokban, s különösen Pozsonyban tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségű lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. A magyar nyelvű iskolák nem nyithatták ki kapuikat a tanulóifjúság előtt, hiszen az oktatás nyelve csak a szlovák lehetett. Sőt, főleg a vegyes lakosságú településeken és a városokban a magyar nemzetiségű lakosság — családi otthonain kívül — sehol nem beszélhetett az anyanyelvén, hacsak nem akarta magát kitenni különböző sértéseknek és atrocitásoknak. A fentebbiek ellenére sem lehet azonban a magyar nemzetiségű lakosságot sújtó rendeletek maradéktalan érvényesüléséről beszélni, legalábbis 1945 nyaráig. A szovjet hadsereg jelenléte ugyanis korlátokat szabott a magyar nemzetiségű lakosság üldözésének. Jellemzően az SZNT belügyi megbízotti hivatala 1945. áprilisában a felszabadító Vörös Hadsereg parancsnokságához fordult és szorgalmazta, hogy az oszlassa fel a magyar nemzetiségű vidékeken megalakított nemzeti bizottságokat. De a helyi szlovák lakosság egy része sem mindig támogatta a hatóságokat a magyar nemzetiség elleni fellépéseiben, az olykor kilengésekben is kifejezésre jutott túlkapásokban. Benes elnök 1945. május 9-én jelentette be, hogy “a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlük mennie”. Ez a bejelentés azonban egyelőre csak azokat érintette ténylegesen, akik 1938. november 2-a után költöztek a Felvidékre. Az említetteket május közepétől kisebb-nagyobb csoportokban, ingóságaiktól is túlnyomórészt megfosztva távolították el a köztársaság területéről. Ez az akció sokezer magyar nemzetiségű személyt érintett, és a Magyarországgal aláírt 1945. január 20-i fegyverszüneti megállapodás megsértésével történt. Hiszen a fegyverszüneti megállapodás kizárólag a fegyveres testületek és az állami hivatalnokok visszavonására kötelezte az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. A pozsonyi Pravda 1945. augusztus 7-i számában közölte, hogy a németeket és magyarokat megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól, a köztársasági elnök 33/1945. sz. dekrétuma értelmében. Ennek a dekrétumnak az augusztus 2-i kibocsátási időpontja egyáltalán nem volt a véletlen műve, hanem mintegy alátámasztotta azt az elhatározást, miszerint a csehszlovák kormány a szövetséges nagyhatalmak potsdami értekezletéhez fordult a magyar nemzetiségű lakosság “népcsere” útján történő kitelepítése érdekében. A potsdami értekezlet is elutasította a szóban forgó csehszlovák kérést, de a magyarországi németekre vonatkozó döntésével valójában reményeket ébresztett a csehszlovák kormányban a magyarok kitelepítésének a majdani lehetőségét illetően. Ennek megfelelően Csehszlovákia a későbbiekben már arra is nyomatékosabban hivatkozott, hogy Magyarország a németek kitelepítése után “megüresedett” településeken helyezze el a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosságot. A 33-as elnöki dekrétum életbelépése azonban már egymagában is komolyan sújtotta a magyar nemzetiséget, mert ettől kezdve lényegében elesett az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint azoktól a szociális juttatásoktól, amelyeket nem nélkülözhetett, ha élni akart. A potsdami értekezlet elégedetlenséggel töltötte el a csehszlovák hivatalos köröket és a közvéleményt, s ez elsősorban a magyar nemzetiséggel szembeni türelmetlenség fokozódásában öltött testet. 1945. október 1-én hatályba lépett a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelynek alapján a férfiakat 16—55, a nőket pedig 18—45 éves korig közmunkára lehetett kirendelni, a lakóhelyüktől távoleső vidékekre is. A sajtó újabb rendelkezéseket sürgetett a további föld elkobzások érdekében. Ezenkívül a polgári sajtóban, a magyar nemzetiségnek a magyarországi szlovákokkal való mielőbbi kicserélése mellett, olyan hangok is felszínre kerültek, amelyek ugyanolyan rendszabályok bevezetését sürgették, mint amilyeneket a csehszlovák hatóságok a németekkel szemben alkalmaztak. * A csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság helyzetének kedvezőtlen alakulására 1945 április közepétől kezdett a hazai sajtó jobban felfigyelni. De még ezután is, egy ideig, kissé bizonytalanul reagált azokra a hírekre és híresztelésekre, amelyek Csehszlovákiából származtak és a magyar közvéleményhez eljutottak. Nemcsak melegen méltatott minden türelmet és megértést tanúsító csehszlovák megnyilatkozást ebben a kérdésben, hanem szinte sugallta is azokat. így a Kis Újság arról írt — Benes elnökhöz címezve sorait —, hogy “Ma tehát mindkét oldalon olyan férfiak állnak az élen, akik a közeledést, az őszinte baráti viszony megteremtését és a szoros gazdasági kapcsolatok kiépítését óhajtják.” A Szabad Nép “Makulátlan a demokratikus magyarság becsülete” címmel méltatta az SZNT elnökének többek között a szlovák “alibisták”, az újsütetű demokraták magyarellenes magatartását is elítélő szavait. A lap ezzel a mondanivalójával tulajdonképpen kettős célt kívánt elérni: egyfelől a magyar közvélemény megnyugtatását, másfelől pedig az éles különbségtétel szükségességét a szlovák kommunisták és demokraták, illetőleg a polgári nacionalizmus képviselői között. A kommunista sajtóban azonban a bizakodást nemsokára az aggodalom hangjai váltják fel. A Szabad Nép “Milyen lesz a magyarok helyzete a csehek és szlovákok föderatív államában?” c. cikkében már mind a két lehetőségre utalt, amikor azt írta, hogy “Kollektív felelősségre vonás — vagy együttműködés a magyar demokratákkal”. Á politikai sajtó természetesen többnyire az illető pártok véleményét tolmácsolta, amelyeknek a vezetőségei is mind többet voltak kénytelenek foglalkozni a csehszlovákiai magyar nemzetiség problémáival. A Nemzeti Parasztpárt Intéző Bizottságának 1945. május 3-i ülésén hangzott el az a vélemény, hogy Csehszlovákiában “a kisebbségi magyarság helyzete tarthatatlanná vált”. De a keserűség és borúlátás hangjai csendültek ki a Szociáldemokrata Párt pártvezetőségének a május 10-i beszámolójából is. Hasonlóan a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság sorsa feletti aggodalom tükröződött a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának május végi — nemzetközi kérdéseket tárgyaló — ülésén. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány — a koalíciós pártok állásfoglalásaival összhangban — 1945 áprilisától júliusáig nem kevesebb mint 27 alkalommal fordult a SZEB- hez a csehszlovákiai magyar nemzetiség ügyében, mindenekelőtt a köztársaságból történő nagyszámú kiutasítások miatt. Miután azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Csehszlovákia a magyar nemzetiségű lakosság egy részét a Magyarországon élő szlovákokkal kívánja “népcsere” útján kicserélni, a fennmaradó részt pedig a magyarországi németek helyére tervezik kitelepíteni, Gyöngyösi János külügyminiszter a június végi békéscsabai beszédében válaszolt “félhivatalosan” ezekre a csehszlovák elképzelésekre. A külügyminiszter kijelentette, hogy a magyar kormány népcserét vagy kitelepítést a maga részéről soha nem kezdeményezne és ahhoz csakis nemzetközi megállapodás alapján járulhat hozzá. Ugyanakkor leszögezi azt is, hogy Magyarországon az itt élő nemzetiségek számára, s ezen belül a szlovákok számára is, teljes egyenjogúságot biztosít az Ideiglenes Nemzeti Kormány politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt. Ha azonban akár a magyarországi szlovákság tömegei, akár egyesek mégis szívesebben választanák hazájukul Csehszlovákiát, ennek útjába a magyar kormány semmiféle akadályt nem gördít, sőt a kitelepülőknek a tulajdonukra megadja mindazokat a biztosítékokat, amelyeket Csehszlovákia az általa kiutasított magyaroknak megadott vagy meg fog adni. A Világ, a Polgári Demokrata Párt lapja “Angol jegyzék Csehszlovákiához a kisebbségi kérdésben” c. cikkében számolt be arról, hogy a brit kormány felhívta Csehszlovákia figyelmét, “nem járul hozzá a tömeges kitelepítés politikájához, és megítélése szerint ezt a kérdést az ellenőrző hatalmaknak együttesen kell elintéznie, nem pedig a csehszlovák kormánynak egymagában”. A brit kormány jegyzéke lényegében megegyezett az USA Külügyminisztériumának az Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz intézett 1945. június 12-i emlékiratával, amely népcsoportok nemzetiségi alapon történő felelősségre vonása és az illető országból való tömeges kiutasítása ellen foglalt állást. Az amerikai és a brit kormányt persze nem elsősorban a magyar nemzetiségű lakosság csehszlovákiai helyzete érdekelte, hanem a németek sorsa, pontosabban a kitelepítésnek a német kérdéssel való összefüggése. Ezt bizonyítja egyébként az is, hogy az előbbihez hasonló lépésre a csehszlovákiai magyarok ügyében egyelőre sem Nagy-Britannia, sem az USA nem szánta el magát. A potsdami értekezlet állásfoglalásai, legalábbis ami a csehszlovákiai magyar nemzetiség sorsát illeti, megnyugvással töltötték el mind a párt- és kormányköröket, mind a szélesebb közvéleményt Magyarországon. Ezt fejezte ki Erdei Ferencnek, az NPP egyik vezetőjének ama véleménye is, hogy “a konferencia nem támogatta a magyarok kitelepítését, a csehszlovák törekvések ellenére sem”. De ez a megnyugvás korainak bizonyult, mert Csehszlovákia magatartása a magyar nemzetiséggel kapcsolatosan nem változott, sőt bizonyos fokig keményebbé vált. A Potsdam után is folytatódó kiutasítások arra kényszerítették az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, hogy újabb jegyzékben tiltakozzék a SZEB-nél a csehszlovákiai magyarság helyzetének további romlása miatt. Az SZDP XXXIV. kongresszusa szintén erőteljesen hallatta hangját az ügyben. Az MKP PB az 1945. augusztus 15-i ülésén ugyancsak “változatlanul megoldatlannak” tekintette a csehszlovákiai magyarság sorsát. Az FKGP viszont már mindinkább belpolitikai célai, konkrétabban a nemzetgyűlési választásokon való szereplése szempontjából foglalkozott a csehszlovákiai magyar nemzetiség helyzetével, és ez abban is kifejezésre jutott, hogy a csehszlovák politika és sajtó magyarellenességére mintegy válaszul, a nacionalizmussal a nacionalizmust igyekezett szembeállítani. (Folytatás lapunk májusi számában)
