Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-02-01 / 2. szám

1982. február hó «ITTVAKÖftT 5. oldal

JUHÁSZ PÉTER

A NOMÁD SZERZŐDÉSKÖTÉS

RÍTUSA AZ ÓBOLGÁROKNÁL ÉS A MAGYAROKNÁL

(II. RÉSZ)

A Csongrád megyei Eperjesen, az Ifjú Gárda Tsz. központjában elkezdett ásatásokon egy teljes kutyacsontvázat találtak. Áz állatot az elhantoláskor bal oldalára fektették. Orrát nyugat felé fordították. A honfoglaláskori lovassírokban a ló orrát is mindig nyugat felé irányították. Ugyancsak teljes kutyacsontváz került elő azalavárilX—X. századi temető 154. és 155. sírjai között. Az állat itt is bal oldalán nyugodott és orrát szintén nyugat felé fordították. Ugyanezen gödör fenekén volt egy másik kutyacsontváz is, amely szintén bal oldalán feküdt, tájolása Ny-K-i. ALetkés-Vízfogónál feltártX—XI. századi temetődéli felében három helyen kutyakoponyára bukkantak. Ajánosszállási23.sírban meg fél kutyacsontvázat találtak. Mivel egyetlen kelet-európai nép sem ette meg a kutyahúst, ezt „a kutyaeskü régészeti emlékének tarthatjuk” — írja Bálint Csaba.

A iX—X. századi magyar temetőkben egyes helyeken teljes kutyacsontvázakat találtak, máshol meg fél kutyacsontvázat, de voltak sírok, amelyekben csak kutyakoponyára bukkantak, s voltak sírok, amelyekből kutyacsontból készült talizmánok vagy kutyaábrázolások kerültek elő. Az eltérő temetési szokások mögött bizonyára különböző indítékok rejlenek, de valamennyi a totemisztikus hitben gyökerezik. Míg a fél kutyacsontvázat és a kutyakoponyát a kutyaeskü régészeti emlékének tarthatjuk (bár a kutyakoponya gazdája egészségét is védhette a másvilágon, hiszen a kutyakoponya a magyar és a kazak néphit szerint is magába fogadja a betegséget, tehát betegség elhárító ereje is van). A magyarság között és a bolgár-törökök őshazájában, a minuszinszki medencében is az a meggyőződés élt, hogy a másvilági mezőkre elköltözött halandó a koponyájában tanyázó árnyékleikében él tovább. Ügy látszik, ez a meggyőződés a segítő totemállatokra is vonatkozott, a teljes kutyacsontvázakból — Dienes István és Bálint Csanád gondolatát továbbfűzve — arra gondolunk, hogy a X—XI. századi sírokba és sírok közé elhantolt kutyákat gazdájuk halálakor azért ölték le, hogy kísérjék és védjék a lelkét a hosszú túlvilági úton rá váró bajoktól. Ezt a feltevést a keleti párhuzamok is megerősítik. Az Amur torkolata körül és Szahalin partjain élő halász és fókavadász giliakok, saját nevükön nyivhek, a haldokló mellére helyezik kedvenc kutyáját, hogy lelkét az állat vegye át. Ugyancsak a giliakokról jegyezték fel, hogy a medveünnepeken kutyákat öltek le, hogy azok a medve lelkét is magukkal vigyék az őserdő urához, majd ott cseréljenek bőrt és a következő évben medve alakjában térjenek vissza. A volgai bolgároknál, a csuvasoknál is volt egy olyan felfogás, hogy a kutya képes elűzni a tisztátalan szellemeket és képes megvédeni gazdáját a rossz szellemektől. Ezért hántolták el a kutyát a ház sarka alá. A csuvasok között az a hiedelem is élt, hogy az elhunytat a halotti toron imádkozás közben kutya képében látják. Ez a hiedelem arra enged következtetni, hogy a temetés alatt az ősi bolgár-török szokásnak megfelelően a csuvasok is kutyaáldozatot mutattak be.2' A pogány csuvasok vallásos hitvilágában az elhunyt lelke imádkozás alatt átköltözik a kutyába. Az eb — a vogul hiedelem szerint — eredetileg az égben lakott. Az egykori totemisztikus hit emlékét őrzi a magyar folklór is. Totemisztikus származásának köszönhette emberfeletti erejét a székely népmese Kőmorzsolója. Totemisztikus eredetére fényt vet a mese másik hősének, Erős Jánosnak kérdése: „Hát te ember, eb agyából estél volna, nincs neked egyéb dolgod, mint azokat a sziklaköveket morzsolgatni a vízbe?” A kutyától származás gondolatát őrzi Pálóczi Horváth Ádám gyűjteményének egyik népdala is: „Ebanyától lettél, / Kökényfán termettéi, / Táltos Lucza napján / Éjfélben termettéi. Az eb agyából való születést a magyar káromkodások is őrzik. Gunda Béla mutatott rá, hogy totemisztikus gondolat lappang az „ebadta kölyke, ebadta, kutyateremtette, ebanyájú, kutyafoganása, kutyafoganású bolondja” szólásainkban is.

Már Freud kimutatta, hogy a totemállat voltaképpen az apa, az ős képviselője.

A kettéhasított kutyákra és farkasokra való esküvés szokásának magyarázatát tehát az őstisztelettel kapcsolatos totemizmusban kell keresnünk.

A. Castrén megfigyelése szerint az északi osztjákok a kutyaesküt a szamojédoktól vették át. Castrén szerint az északi osztjákok ennél a szamojéd esküformánál egy bálványképet törtek össze s egy kutyát vágtak le, a gyanúsítottat pedig oda vezették s azt mondták neki, hogy úgy vesszen el, mint ez a kutya, ha a gyanús ügyben vétkes. A legközelebbi rokonaink, az obi-ugorok, életéből vett néprajzi adatok és hét, Pecsora menti vogul áldozati hely állatcsontanyagának elemzése azt mutatja, amint erre már Bálint Csanád is felhívta a figyelmet, hogy a medvével és a farkassal szemben a kutyának semmilyen szerep sem jutott az obi-ugorok vallási élképzeléseiben. A kutyaesküt tehát bizonyára azoktól a bolgár-török törzsektől tanultuk el, amelyekkel évszázadokig együtt éltünk.

Hogy a kutya- vagy a farkaseskü mit jelentett, azt keleti rokonaink, a vogulok és az osztjákok medve-, illetőleg farkasesküjüknél látjuk, akik belevágnak szent állataik, a medve vagy a farkas orrába, bőrébe s ezzel a szent állatnak, mint az eskü szentsége őreinek bosszúját hívják ki az esetre, ha az eskü hamis volna, vagy ha a szerződő fél az esküt megszegné.

A vogulok és az osztjákok medvetiszteletéről és a tiszteletnek az eskü szertartásaiban való megnyilvánulásáról először egy szibériai száműzött, Grigorij Novickij számolt be, aki az ezerhétszáztízes évek elején (1712—15) Lecsinszkij Filofej tobolszki metropolita kísérőjeként utazta be az Ob és mellékfolyóinak vidékét. A medvetiszteletről és az esküeljárásról többek között ezeket jegyezte fel:

„A bálványoknak különböző tiszteletén kívül az osztjákok (így nevezik az Ob-vidéki oroszok a vogulokat is) igen tisztelik a vadállatokat is, különösen a medvét. Ez utóbbival szemben tanúsított tiszteletük azon a tévelygő hiten alapszik, mintha amaz állat leterítésével bűnösökké válnának, úgy hogy, miután őt kezeikkel megölték, szükség volna őt különös tiszteletnyilvánításokkal kiengesztelni, mert egyébként megbosszulná majd gyilkosát. Ennek okáért az osztjákok, ha medvét sikerült ölniök, lenyúzva bőrét, a bálvány hajléka előtt helyezik el, kiterjesztik azt azon módra, hogy élő állatnak tűnjék. Azután az egybegyűltek nagy vigalmat és tánczot visznek körülötte végbe s kijelentik énekeikben, hogy ők nem vétkesek megöletésében, hiszen nem ők készítették a nyílnak vasát és tollát, hanem a muszka kovácsolta a vasat, a tolinak pedig a sas a nemzője. Ilyen énekekkel kurjantgatva végre közelebb jönnek s megcsókolják a kiterített bőrt s miután az efféle ördögi játékokkal bételtek, a bőrt eladja gazdája, akinek tetszik, minden további gond nélkül. Ezen vadállatnak ily különös tisztelete, úgy látszik, bizonyos fokban bálványimádás, mit az is mutat, hogy esküjöket is a bőrén erősítik meg s az ily módon tett esküt rendkívüli gonddál megtartják.

Hasonlóképpen midőn arra kerül a sor, hogy az osztják ember ő felségéhez, az uralkodó császárhoz való hűségét esküvel igazolja s nyilvánvalóvá tegye: az ő tévelygő hitük és szokásuk szerint szintén az előbb említett állat bőrét helyezik elébe s fejszét, kést s másnemű ijesztő fegyvert raknak rája. Ezután azoknak, akikkel az esküt tetetni akarják, a bőrről fölvett kés végén kenyérfalatot nyújtanak, mi közben a tolmács a következő szavakat intézi hozzájuk: ,ha ezt az esküt hamisan teszitek, nem fogtok becsületesen szolgálni s a jazak-adó lefizetéséről gondoskodni, ez az állat bosszulja meg rajtatok, kínos halált szenvedjetek általa! Ez a kenyér és kés pusztítson el benneteket, ha nem fogjátok becsületes hűséggel teljesíteni akarni azt, amit im megígértek’.”

Ugyanilyen esketési eljárásról értesít bennünket P. S. Pallas is, aki szerint, amikor

valamely új fejedelem trónralépésekor az osztjákokat hódolati esküre szólítják, kis (kör)csoportokra osztják őket, s a kör közepére medvebőrt helyeznek, vagy pedig olyan baltát, mellyel előbb medvét öltek. Azután mindegyiknek késhegyen kenyérfalatot nyújtanak, miközben az esküt tevő így szól: „Ha én életem végéig nem maradok híve az én császáromnak, ha önkényesen elpártolok tőle, adómat meg nem fizetem, a magam vidékéről magamtól eltávozom, vagy másnemű hűtlenséget követek el: akkor teljesen tépjen szét a medve, fullasszon meg ez a kenyérfalat, melyet lenyelek, vágja le ez a balta a.fejemet s ez a kés szúrjon agyon!” Az eskü után a medvebőr elé térdeltetik őket, s mindegyiküknek a medvebőrbe kell harapniok. Pallas megjegyzi, hogy hasonló esketési szertartás dívik a legtöbb szibériai népnél.

A Pallas által leírt esküszertartások, ha részleteikben a nép hitén és szokásain alapulnak is, egészükben mesterséges alkotások, amelyeket bizonyára az orosz törvénykezés állapított meg a szibériai pogány népek számára. De hogy a törvénykezés útján szabályozott hódolati eskü eljárása milyen ősi hiedelmekre és hagyományra épült, arról csak későbbi írók feljegyzéseiből tudunk meg egyet-mást. Egy Albert nevű orvos például, aki 1829-ben járt az Ob alvidékén, arról értesít bennünket, hogy a berjozovkerületi osztjákoknál háromféle eskü létezik: 1. térden állva megcsókolják a medvebőr fejét vagy megharapják a medve fogát avagy bőrét s ilyen szavakat mondanak: „tépjen széjjel ez a vad, ha hamisan esküszöm”; — 2. térden állva tüzes faszilánkot vesznek szájukba s egy kis darabkát annak üszkéből lenyelvén, így szólnak: „tűz emésszen el, ha hamisan esküszöm”; — 3. farkasbőrt tépnek meg fogaikkal s lenyelvén a szőrt, azzal átkozzák magukat, hogy a farkas ragadjad összes rénnyájaikat, ha nem igazán esküsznek. A. Castrén még egy negyedik módról is tudósít, amely szerint az átok kimondásakor a bálványképet összevagdossák vagy késsel a medveorrba vágnak.

Mindezeknél azonban világosabb és biztosabb képét nyújtják a szibériai rokon népek eskümódjának és a vele kapcsolatos fölfogásnak a vogul medveeskü-énekek.

Én az „állatszentecske” orrával szembe

nő létemre oda léptem,

hímzést vágó görbe késsel

ottan megdörgölöm (ti. a medveorrt),

hímzést vágó görbe késsel

ottan fenyegetem:

„Az esetre, ha hamis esküt esküszöm én:

a te (t. i. a medve) jobb oldali válladnál (ülő) legkisebb fia (atyámnak), a házi öregnek, a Medve-névtelen -ujja (nevű) férfi,

ki a „fogas állatot” (medvét) mulattató üreges fának (hárfának)

pengeti ott húrjait —

ezen nyuszt járó ősszel

a tőle levágott fatuskóra (ruha módra)

oltsd rá az ő alakját,

a tőle levágott fatuskóra (sapka módra)

helyezd rá a fejét! ...

De az esetre, ha igaz esküt esküszöm

»Erdő-oldal« nevű házam embere (férjem) a te baloldali válladnál ül íme ő —

ezen nyuszt járó ősszel a tőle levágott fatuskóra oltsd rá az ő alakját, a tőle levágott fatuskóra helyezd rá a fejét!”

(Részlet egy alsólozvai medveeskü-énekből)

Hogy a déli voguloknál a medveeskü a bolgár—törökök kutyaesküjéhez hasonló eljárással és képzetekkel történik, azt mutatja a következő elbeszélés is, amelyet a felső Konda vidékén, Szatigi faluban jegyzett föl Munkácsi Bernát:

„Ha két ember pörlekedik s valaki akarja kimutatni, hogy az ő szava igaz az „állatöreg”-re (medvére) esküszik. Az „állatöreg"-nek körmébe vág s így szól: 'faljon engem föl az állatöreg, ha én hamisságba keveredtem!’ Az állatöreg a vogul beszédet hallja, az esküvő embert ismeri; ha igaz szívvel esküdött, semmiképp sem bántja őt, de ha nem volt igaz az esküvőnek esküje, darabokra tépi őt széllyel s fölfalja.

Néhány évvel előtt egy Táp-jői (Tap folyó vidékén lakó) ember az állatöregre esküdött s azután vadat ment keresgélni az erdőbe. Magával vitte a hálósátrát s midőn az ég beesteledett, a folyó partján sátorernyőjét kifeszítette s alája lefeküdt. Éjjel valamiféle gallyrecsegés zaja keletkezett. Ő hallja, a sátorernyő oldalát fölemelte s szétnéz: hát az állatöreg jődögél. Csöndesen kimászott a sátor alól s a vízbe ereszkedett lefelé. Alámerült. Egy kis ideig a víz alatt úszott, azután a folyópart mellett fölbukkant. Szétnéz, hogy ugyan mit tesz az áliatöreg. Az állatöreg a sátorernyőt forgatni kezdte. Kérdi az ember: ’mit csinálsz te ottan?’ Az állatöreg amint ezt a szót meghallja, oda ugrott. Az ember ismét a vízbe merült s a folyó másik oldalára úszott. Csendesen fölbukkant, látja, hogy az állatöreg a vízbe alábukik, fölmerül, a vízben markolászik, mintha őt akarná megfogni. Ismét odaszól az ember neki: ,mit akarsz te ottan, hiszen én igaz esküt esküttem?!’ Azután a folyó túlsó partjáról ismét erre a partra úszott vissza a víz alatt. Amint így küzdött, utóvégre az állatöreg ott hagyta őt s elment. Nem kell egyáltalában az állatöregre esküdni.

Egy Kuszeng-falvi ember elment az erdőbe vadat keresni. Ebei nyusztot találtak. Egy másik ember oda ment, ahol a kutyaugatás hallható volt, a nyusztot megölte, azután elfutott más helyre. Az ebek visszajöttek a gazdájukhoz, úgy hogy ez nem tudta meg, hogy ki ölte meg (s vitte el) az ő nyusztját. Később kiderült, hogy ki volt az az ember. O állatöreg-körmöt vágott s az állatöregre megesküdött. Ettől fogva soha többé nem jár az erdőbe, nagyon fél."

Ezekben az esketési eljárásokban, amint látjuk, nem élő medvét vagy farkast daraboltak fel, hanem azok földi maradványait vagdosták, tépték, vagy harapták meg. Ez érthető, mert ezeknek a népeknek a tudatában már igen régen elvált az állat szelleme testi burkától, és ezzel a valódi totemizmus bomlásnak indult. A totemős szelleme külön életet élt maradványaiban, lenyúzott bőrében, körmeiben, fogaiban és csontjaiban, vagy olyan állat, esetleg emberalakú bábukban, amelyeket a védő, segítő totemős szellemének lakhelyéül készítettek. A totemős szellemét gyakran különleges tulajdonságokkal felruházott ongonok jelenítik meg. Tehát az állat testének valamely darabja: koponyája, csontjai, pofájának valamely része, mancsai, karmai, vagy éppen farka, bundája, szőre, tolla stb., amelyben a nép hite szerint az illető állat szelleme lakozik. Valamikor persze megvoltak a pontos szabályai annak, hogy a totemállat testének melyik része, bőrének melyik darabja és melyik csontocskája alkalmas arra, hogy a totemős lelkét, szellemét, hatalmukba juttassa, s ez teszi érthetővé, hogy a honfoglaláskori bolgár—török és magyar anyagban a totemállat lényegét kifejező jellegzetes csontdarabok vannak — így pl. a Növi Pazar-i sírgödrökben a sas karma, a nyúl és a kutya lábközépcsontja bukkan fel, amely kétségtelenül nem ételmelléklet, nem a túlvilági útravaló maradványa volt, hanem nyakukban hordták az elhunytak életükben. Nyilvánvaló, hogy az állatok szellemlényét vélték e csontokban magukkal hordani, amelyek hitük szerint haláluk után is segítették és védelmezték őket. Tehát éppen azok a darabok, amelyeket szibériai rokonaink még a közelmúltban is megvagdostak az esketési szertartás alatt.

Az előző fejezetben láttuk, hogy a sámánszertartásokon a farkas, medve, szarvas, tehén, sas és másféle totemállatok és madarak a sámán segítői. Ezért természetes, hogy amikor a sámán például gyógyít, a megidézett állatalakú segítő szellemeinek bőrével, szőrével, csontjával, szarvával, tollával jelképesen megérinti a beteg testét.

Hogy őseink tudatában a totemős szelleme elvált testi burkától, azt az amulettként