Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-02-01 / 2. szám

6. oldal

«ITTVAKÖfcT

1982. február hó

hordott csontocskákon és a kenézlői és gádorosi nyakörves kutyaábrázolásokon is megfigyelhetjük. A gazdagok díszes viseletén az egyszerű csontocskák helyett a védőállatok szellemét az ötvösmű ábrázolások jelenítik meg. A fémből öntött, vagy lemezre mintázott állatalakok különösen a női sírokban gyakoriak. A totemős szellemét hordozó dísztárgyak legjellegzetesebb darabjai a fej két oldalán, a magukban is varázserejűnek tartott varkocsokon függő sólymot és más totemállatot ábrázoló díszkorongok. A közrendűek hasonló céllal hordott amulett-csontocskái figyelmeztetnek arra, hogy ezek az ékszerek sem pusztán díszítő elemek. Őseink hittek abban, hogy a megjelenített totemős alakjában tanyát ver az általa felidézett szellem, s állandó jelenlétével védelmet nyújt viselőjének.

Hasonló célzattal díszítették a női lószerszámaikon a ló pofaszíjának két oldalát nyakörves kutyát mintázó véretekkel, amelyek szerencsés útjuk őrzői, a lónak és a lovasnak kísérői és védelmezői voltak. Szerepel a vereteken szarvas, a jó útra csalogató, vezérlő totemállat is.

Világosan kitűnik ezekből az eljárásokból, hogy a medveköröm bevágása és a farkasbőr megtépése ugyanaz az eljárás, mint a kutyák összevagdalása. A vogulok éppúgy, mint hajdan a bolgár—törökök, amikor a medve vagy a farkas földi maradványai előtt esküsznek, vagy átkot mondanak, voltaképpen annak szelleméhez, helyesebben az állatfajnak élő s erdőben barangoló egyedeihez intézik szavaikat, hogy azok legyenek tanúi szavaik igazságának s büntesse meg irgalom nélkül az esküvőt, ha hamis volt esküje vagy ellenfelét, ha vádja alaptalan volt. Ilyen módon a medve vagy a farkas mint az igazság, különösen az eskü szentségének őre s mint a hamisságot szigorúan megtorló felsőbb hatalom mutatkozik a vogul nép képzeletében.

A vogulok medveesküje és farkasesküje s a vele kapcsolatos jelenségek tanulságot foglalnak magukban az ősmagyarok vallásos képzeleteire nézve is. Feltűnő ugyanis, hogy éppúgy, mint a vogulban, hiányzik a magyarban is az „ursus” állatfajnak valódi eredeti neve, a medve szó ugyanis csak újabb keletű jövevényszó a szlávságból, ahol szintén csak egy tulajdonságát nevezik meg: med-ved részeire bontva azt jelenti: „méz-evő”. Még feltűnőbbé teszi a „medve” nevének hiányát a magyarban, hogy még két másik olyan állatnév is van, amelyet a magyar nem nevez a nevén, hanem körülírja, s a két állatnak vogul neve szintén csak körülíró, jelzői. Ez a farkas, és szarvas, melyeknek északi vogul nevei: sáli purné uj „rént harapó állat” és antinuj „szarvas állat”. A régi magyarok tehát éppúgy, mint a vogulok, osztjákok és a többi rokon nép tiszteletből avagy babonás félelemből nem vették ajkaikra a medve, farkas és szarvas neveit.

A medve- és a farkaseskünek megmaradt a nyoma a ma is közismert átokmondásban: Egyen meg a fias fenel (értsd: kölykös fenevad, vagy Rágjon meg a fészkes fene! Hasonló káromkodások ismeretlenek a szomszéd német és szláv nyelvekből s az alliteráció is (fias, fene, fészkes fene) bizonyítja a magyar szólásnak régi eredetét.

Vaszil Zlatarszki azért sem tudta a bolgár kutyaeskü létezését elfogadni, mert Nikephorosz pátriárka életrajzírója, Ignatiosz diakónus szerint a bizánci császár a szövetségkötés alkalmával nem kutyát vagdaltatott össze, hanem bolgár szokás szerint egy kupa vizet öntött ki a földre, nyerget fordított föl, háromágú fonott szijjat fogott meg s marék füvet emelt föl a magasba. Ha a két tudósítás a nomád szerződéskötés rítusának csak egy-egy mozzanatát írta le, akkor a bolgár ritus, Fehér Géza és Győrffy György szerint, abból állt, hogy egy kettévágott kutya vérét V. Leó császár és Omurtág kán megízlelte, majd a császár a földre öntött egy kupa vizet, átfordított egy nyerget, megérintett egy féket és felemelt egy csomó füvet.

Győrffy György a nomád szerződéskötés egyetlen mozzanatába két teljesen eltérő rítust von össze: a vérszerződést és a szerződéskötés rítusát. Ez rögtön kiderül, ha a bolgár rítust összevetjük a kun rítussal. Joinville ugyanis pontosan leírta, hogyan kötött Konstantinápoly császára, II. Balduin 1228—1251 körül szövetséget a kunokkal.

Szent Lajos híres történetírója, Joinville királyáról írt életrajzának XCVII. fejezetében a balkáni kunok vallási szokásairól beszélve elmondja, hogy mialatt ura Cezareát erősítgette (1251), egy francia lovag, Philippe de Toucy érkezett hozzá. Ez a francia lovag adta elő, hogy Konstantinápoly francia császára, II. Balduin (1228—1261) egy ízben a görög Vatache (=Batatzes) ellen szövetséget kötött a kunokkal. „És hogy egyik a másikat hittel segítse, megegyezett abban, hogy a császár és a másik gazdag úr, aki vele volt, vért eresszenek magukból, és a vért egy nagy ezüstkupába gyűjtsék. És a kunok királya és a másik gazdag úr, aki vele volt, szintén így tettek, és összekeverték a vérüket a mi nemzetünk vérével és borral és vízzel keverték, és ittak belőle, és a mi nemzetünk is, és akkor azt mondták, hogy (vér)testvérek. Azonkívül még egy kutyát hajtottak a mi és az ő embereik között át és kardjukkal összevagdalták, és a mi embereink is; és azt mondották, hogy így vagdalják őket össze, ha hűtlenek lesznek egymáshoz.” A kunok tehát először vizet és bort öntve ezüst serlegbe, azt testükből eresztett vérrel keverték össze, s hasonlóan kellett a császárnak is tenni, aztán kölcsönösen megitták egymás vércseppjeit; a kunok ezáltal a kölcsönös testvéri barátság szövetségét megerősítettnek tartották. Ez a ritus az Anonymus említette vérszerződés közeli analógiája, szinte a hét magyar törzsfő vérszerződését ismétli meg: „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: ’A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged.’ Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért — pogány szokás szerint — saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.”

Anonymus nem említi, hogy az edénybe csurgatott vért meg is itták, pedig nyilvánvaló, hogy a szokás csak ezzel nyer teljes mágikus értelmet, csak így jön létre a vérségi kötelék a szerződő felek között.

Anonymus régi keleti hagyomány emlékét őrizte meg krónikájában. Már Sebestyén Gyula rámutatott arra, hogy pogány szokás eredeti keleti jellege kizárja azt, hogy ez a motívum a honfoglalás után megismert nyugati folklórból keveredett volna a keleti tárgyú ősmondák közé. Hiszen a keleti nomád népeknél már az ókortól kezdve szokás volt, hogy a szerződés- és szövetségkötések alkalmával a szerződő, szövetkező felek vérüket egy közös edénybe csorgatják s borral elegyítve vagy anélkül megisszák azt, jelképezve ezzel, hogy egymás vérének megivásával mintegy testvérekké váltak. Hérodotosz az i. e. V. századi szkítákról szólva említi a szokást: „(gy tesznek esküt a szkíták, akikkel tesznek; egy nagy cserép edénybe bort öntvén, abba az esküt tevők vérüket vegyítik, testüket egy kissé tőrrel megszúrván vagy késsel megvágván, azután az edénybe kardokat, nyilakat, bárdot és kopját mártván, ennek végeztével hosszasan imádkoznak, s aztán azt az esküt tevők és követőik közül a legtekintélyesebbek kiisszák.” Fél évezred múlva, i. e. 43 körül Pomponius Mela, római földrajzíró ír arról hogy akik a szkíták között szövetségre lépnek, megsebesítik magukat s a kiontott vért megízlelik. A II. századi görög Lukianosz párbeszédes művében a szkíta Toxaris így nyilatkozik: „Miután valakit barátainknak kiszemeltünk, akkor szerződést és esküt teszünk, a legnagyobbat, hogy vagy együtt élünk vagy ha szükséges, egymásért együtt halunk. És úgy is teszünk, mert attól fogvást, hogy egyszer ujjúnkat megvágván, vérünket egy edénybe csepegtettük, és kardunk hegyének bemártása után azt egyszerre és együtt ajkunkhoz emelve kiittuk, többé semmi bennünket el nem választ.” Gaius Julius Solinus római író a II. században Collectenea rerum memorabilium című földrajzi művében már azt mondja, hogy a vérivással erősített szerződés a szkíták és a médek közös szokása. Sebestyén Gyula szerint a médek alatt itt a szkíta párthusok értendők, akik ez idő tájt Média urai voltak. A párthusok királyáról írja Tacitus, a római történetírás mestere legkiválóbb művében az Annales-ben, hogy szövetségkötéskor hüvelykujjukat összekötötték, s amikor a vér összeszorult, kissé megsebezték magukat és a kicsorduló vért kölcsönösen lenyalták.

Vámbéry és Pais Dezső hívta fel a figyelmet arra a rendkívül jellemző adatra, hogy a török nyelvekben az esküt jelentő szó egyúttal ivást is jelent. Ez az egybeesés arra utal,

hogy a vérszerződés a török népeknél ősi szokás volt. Ezzel függhet össze a magyar áldomásivás szokása is. Áldomás szavunk Pais Dezső szerint az áld, áldoz, szentel ige származéka, s a jelentése tulajdonképpen áldozat, amelyet az istenség tiszteletére végzett evés-ivás kísér. Még a középkori nyelvemlékeinkben is áldozást jelentett. Anonymus is ebben az értelemben használta: „fecerunt aldumas” Anonymus a latin szövegbe itt magyar szót iktatott. Később áldozáskor való lakomát jelentett s végül általában lakomát, evést-ivást, különösen az adás-vevéskor (tehát szerződéskötéskor) a megalkudó felek áldomást ivását.

Anonymus érthető okokból ugyanúgy elhallgatja a közös edénybe kicsorgatott vér ivását, mint a pogány eskü szankciós mozzanatát, a kutya összevagdalását. Pedig a szerződéskötésnek ez a formája a kunoknál még a XIII. században is dívott. Ezt igazolja az a híradás, amely IV. Béla királynak 1247/48-ban a tatárokhoz küldött követségjárásáról számol be. „Béla király pedig hallván ezeket a híreket (ti. a tatárok új hadi készülődését), annyira megrendült és megfélemedett, hogy királlyá válisztott fiát (V. István) a kun király leányához adta és a lakodalmat nemrégiben tartották meg Magyarországon. Ezen a lakodalmon a kunok közül tízen összejőve megesküdtek szokásuk szerint karddal kettévágott kutyára, hogy a magyarok földjét mej fogják védelmezni úgy, mint a király hívei, a tatárok és barbár népek ellen.”

E szerint tehát a magyar királyi udvarban is lejátszódott ez a szerződéskötési aktus, pogány módra. A vérivást érthető okokból a forrás ugyanúgy elhallgatja, mint Anonymus. Joinville szavaiból azonban világosan kiderül, hogy a kun rítusban csak a vérszerződés után került sor arra, hogy egy kutyát vezettek a két szerződő fél közé, akik azt kardjukkal szétvagdalták, mondván: „így vagdalják őket össze, ha hűtlenek lesznek egymáshoz.”

A kun rítusban tehát, amint erre László Gyula már az 1944-ben megjelent A honfoglaló magyar nép élete című művében rámutatott, megvan a vérivás is és a kutya feldarabolása is, de nem a kutya vérét itták meg a szerződő felek, hanem egymásét.

A pogány eskünek ez két különböző mozzanata. Egymás vérének megivása a testvérré válást jelképezi, a kutya kettéhasítása pedig már a szankciós mozzanat, amely megtorló intézkedést helyez kilátásba, ha a szerződő felek valamelyike hűtlen lesz az eskü első mozzanatához, a vérszerződéshez.

A pogányság megszűnésével a szövetség- és szerződéskötésnek ez az ősi módja is kiment a divatból, mert megszűnt a közösség életét irányító és befolyásoló szerepe. A magánéletben viszont még a későbbi évszázadokban is tovább élt. Ennek egyik legérdekesebb esetét Vámbéry Ármin után Sebestyén Gyula is említi. Pecsevi, a Pécs vidékén született, jól értesült török, neves defterdár és történetíró, Ibrahim efendi néven 1660 táján megírta Törökországnak 1521—1631-ig terjedő történetét, amelyben bőven foglalkozik Magyarországgal is. Feljegyzéséből tudjuk, hogy Arszlán budai basa 1541-ben egy szegény budai napszámossal beszédbe elegyedett s miután több pohár bort megittak, a nekihevült nagy úr fölszólította társát, hogy lépjen vele testvériségre. A hülledező magyar paraszt erre „rögtön ujjába vágott és miután egymás vérét kölcsönösen megnyalták, egymás barátjaivá lettek.”

így lett az ősi pogány hivatalos aktusból egyszerű népi szokás, nemcsak a magyaroknál, hanem az oszmán törököknél is. E pogánykori szövetség- és szerződéskötés nyoma még ma is felismerhető abban a nagyon elterjedt népszokásban, hogy a szerelmes fiatal párok kezüket tűvel megszúrják s egymás kiserkedő vérét elegyítik és egymás ujjáról a kötött szövetség, baráti szerződés megpecsételéséül felszívják. Angoli Borbála, Kádár Kata és más népballadáink is az ősi szövetségkötés ismeretére és gyakorlatára mutatnak, amikor azt mondják:

Vérem a véreddel egy patakba folyjon Testem a testeddel egy sírban nyugodjon.

Vargyas Lajos hívta fel a figyelmet arra, hogy Angoli Borbála balladánknak szinte minden változata végén ez a záró formula szerepel.

— Vérem a véreddel Szívem a szíveddel

Egy patakot mosson. Egy sírba nyugodjon,

Szívem a szíveddel Lelkem a lelkeddel

Egy sírba nyugodjon. Egy istent imádjon!

Ez a formula balladáinkban ugyan a halott szerető felett öngyilkosságot elkövető vőlegény ajkára van adva, de kétségtelen, hogy az ősi szerződéskötés emlékét őrzi. Ősi keleti jellegét nemcsak az igazolja, hogy Európában magában áll (a hasonló francia, német balladákban „te meghaltál, én is szenvedek érted” formula helyettesíti), hanem a hakasz analógiák is. Az eredetileg részben nomád állattartó, részben vadász hakaszok, régi nevükön abakáni vagy minuszinszki tatárok a minuszinszki medencében élt bolgár—török ogur törzsekkel egyesült közép-ázsiai török nyelvű,de elmongolosodott gjangun nép leszármazottai, akik a török, szamojéd és más jenyeszeji elemeket egyesítő kizil, hász (kács), kojbal, szagaj, beltir és szór (Ászkiz menti sór) törzsi csoportokból a XVIII. század végétől kezdve formálódtak egységes néppé.

Nem tekinthetjük véletlennek, hogy ősi szövetség- és szerződéskötésünk emlékét épp az abakáni hősénekek őrzik a barátságkötés szertartásos formájában. Hiszen az abakánok a bolgár—törökök utódai s ma is az ogur törzsek ősi szálláshelyein élnek, a Száján hegységtől északra, a Felső-Jenyiszej bal partján, a Hakasz Autonóm Területen. Ez az a terület, ahol a magyarság a honfoglalás előtt olyan szoros kapcsolatban állott a bolgár—török törzsekkel, hogy öltözetének, fegyverzetének, művészetének egy jelentékeny része teljesen egyezik az egykori Abakán vidéki művészettel. Németh Gyula feltevése, hogy a hét honfoglaló magyar törzs közül kettő, a Kürt és Kér, valószínűleg közép-ázsiai eredetű, magyarázatot ad a közvetítők kilétére is. „Ezek közép-ázsiai törzsek nevei, s e nevek — azt hiszem — nem az illető törzsektől függetlenül kerültek a magyarokhoz” — írja Németh Gyula.

Radlov alapján először Berze Nagy, majd Vargyas Lajos mutatott rá, hogy az abakáni hősénekekben a barátságkötés szertartásos formája egyes helyeken egészen szó szerint azonos a magyar balladákban továbbélő pogánykori hősi epika megfelelő formulájával: „Halálunkkor legyenek leikeink együtt, / vérünk, ha folyik, hát folyjon egybe, / — mondván barátokká váltak.” „Mint két fül, olyan barátok akarunk lenni, / ha meghalunk, legyenek csontjaink együtt, / vérünk ha folyik, folyjon együtt”. „Ha meghalunk, csontjaink legyenek együtt, / ha folyni fog, vérünk legyen együtt. / Legyünk barátok mind a hárman.” „Gyere hozzám, ha nekem rosszul megy, / s ha neked rosszul megy, én megyek hozzád, / Csontjaink egy halmot alkossanak, / kifolyt vérünk egy folyót alkosson." „Mindig barátok akarunk lenni, / mint egy tehén két szarva, / holttetemeinket akarjuk látni, / megsemmisített telkeinknek utánamegyünk.” „Ha mi meghalnánk, képezzenek csontjaink egy hegyet, / ha vérünk folyik, képezzen egy folyót." „A halhatatlan, elpusztíthatatlan Kartüga Pergennel, ha meghal, / vérünk együtt legyen, / ha élőként jár, lelkünk együtt legyen.”

Jogosan jegyzi meg Vargyas Lajos, hogy a megfelelések biztosan még közelebb kerülnének egymáshoz, ha közvetlenül a török szöveggel hasonlítanánk össze a magyart.

A pogány szerződés- és szövetségkötés e két eltérő mozzanatának ismeretében nem látunk ellentmondást az V. Leó császár és Omurtag bolgár kán szerződéskötéséről fennmaradt két bizánci híradásban. Jóllehet a szerződéskötés néhány szimbólumának jelentése még tisztázásra vár.

Már Veszelin Besevliev is megpróbálta feloldani a két tudósításban levő látszólagos ellentmondást. Többféle lehetőséget tételezett fel:

1. a leírt szertartás két népre vonatkozik;

2. a két feljegyzés két különféle eseményre vonatkozik;

3. Ignatiosz diakónus valamilyen ok miatt megfeledkezett feljegyezni a kutya feldarabolását;

4. Theophanesz krónikájának folytatója elhagyta azt, amit Ignatiosz diakónus fel