Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-02-01 / 2. szám
2. oldal «imAKönf 1982. február hó Emlékezés “Véreim, Híveim Vitéz barátaim Jót kívánok nektek, Már Isten veletek.” vitéz czófalvi Csia Istvánra Megemlékezéssel a Vitézre, aki életének 82. esztendejében, 1981. október 28-án — egy budapesti öregotthonban fejezte be földi életét. Az ő alakját idézem, a jó barátét, az arany vitézség! éremmel dekorált orosz és olasz harctereken járt kiváló katonáét, aki az életével példázta: Az igazságért nagyigényű embernek éppen a nehéz, látszólag megoldhatatlan dolgokért kötelessége és érdemes küzdeni. Látom őt, életének mindenik szakaszában, az igaz magyart. Látom a Rákosi-Rótb Mátyás börtönében véresen földretiportat, a hitével, szellemével a legínségesebb időkben is sokakat gazdagított embert. Hallom a verssorain átkopogó fajdalmát, amint a mártírhalált halt testvérére, Sándorra, s börtöntársaira emlékezik: "Most üresen áll a helyed, szemem a ködlő novemberbe néz, egy szálat húzok ki a nyirkos szalmazsákból, s szívem olyan nehéz.” És látom a háromszéki bélyeget viselő székelyt, akinek számára a meghitt horizont — Erdély! A fenyvesek, a kéklő havasok mint élő, üzenő arcok, egy ablakon át. Tudom, a budai aggmenházban a sorsát zokszó nélkül viselőt. Ez a csendnek, a meditációnak az ideje s ő éppen ezekben az időkben írja a legszebb verseit, megbizonyítván, hogy a külsőleg eseménytelennek látszó életnek felszíne alatt, mekkora emberi élmény feszül. De csillan a régi derű, ha olyan látogató toppan be hozzá, aki az iQúi időkre emlékezik. S ő mint, aki nagyon messzi néz, meséli: Igen, amikor 18—20 évesek voltunk, a többi baráttal együtt szüntelenül és nyakig szerelmesen, felnőtt nagyképűséggel a halálról beszélgettünk s éjjelenként csakis azt a nótát húzattuk a cigánnyal: "Azt mondják tavasz van, én nem tudok róla...” Pedig ugyancsak tudtunk róla, hiszen azért voltunk olyan fékezhetetleniil vidámak, a szó szoros értelmében fékezhetetlenül, mert amikor másnak hajnalt harangoztak, akkor nekünk hajnalt hegedültek. Istenem millen idők, miilen idők! Megannyi állomása a fénnyel, sikerekkel és mélységes szenvedéssel teli emberi életnek! Lelkének centrumában a mindenkori istenhit: Krisztus. Erre a jellemző történet. Amikor az öregotthon többágyas szobája után, az épületnek alagsorában, picinyke helyiséget, szobácskát kap és a látogató jóbarát csodálkozva kérdezi: Lehet-e az, hogy Te most egyedül laksz? A felelete: Nem, mert ketten! Krisztus és én... Emlékezéssel ma a Vitézre, aki megfutotta a magyari útját, aki nem váltott köpenyeget és gondolatot, a "haladó" időkkel. SZAKÄTS ISTVÁNNÉ “Egy lépés a megmaradás felé...” (Folytatás az 1. oldalról) miatt, hanem mert a betegségek 50, az öngyilkosságok 80, a balesetek és mérgezések 86 százalékkal több embert visznek el, mint húsz évvel ezelőtt, s ezek közt lényegesen megnőtt a 60 éven aluliak aránya, kivált a 40 és 50 közötti férfiaké. Az orvosok szerint ez főleg a hajszoltabb, feszültebb életnek tulajdonítható, s nem utolsósorban az ezek ‘ellenszereként’ fogyasztott növekvő mennyiségű alkoholnak. 1970-ben például hatmillió, 1980-ban már huszonhárommillió liter égetett szeszes ital fogyott (iabszolút alkoholtartalomban kifejezve), s ehhez járult még mintegy tizenegymillió liter gyümölcspálinka. ” “Az ország lélekszáma ma már csökkenőben van — folytatódik a cikk —, a népesség átlagos biológiai állapota, életereje hanyatlófélben. De még az is kérdéses, hogy az átlagos szellemi színvonal tekintetében lépést tudunk-e tartani a nemzetközi mezőnnyel? Ma ugyanis a legalacsonyabb iskolai végzettségű — az analfabétizmus határán mozgó — népesség reprodukciója többszöröse a középiskolát és az egyetemet végzetteknek. Az utóbbiak kereken 10 százalékban gyermektelenek, további 40- 40 százalékuk pedig egy-, illetve kétgyermekes. A nagyobb művelődési igényeket tehát viszonylag kevesen viszik tovább, a művelődési igénytelenséget viszont jóval többen. Ezáltal évről-évre óriási szellemi tőkét veszít az ország. ” Az író nem mondja ki, de nyilvánvaló, hogy mire, azaz kikre céloz: ha a párszázezres magyarországi cigányságnál nem születne még ma is családonként 8—10 gyerek, a hazai népesedési statisztika görbéje már sokkal előbb negatív irányba fordult volna. És egyedül a cigányoknak köszönhetői?), hogy egyelőre csak évi párezerrel csökken a trianoni határokon belül élő lakosság száma. De ezért — mint Varga Domokos rámutat: nagy árat kell fizetni! A cigányság szaporodása ugyanis a népesség általános szellemi színvonalának rovására megy — állítja az író és nyilván nem alaptalanul. (És milyen szokatlan ilyen véleményt olvasni kommunista rendszer sajtójában! Mert ez — a cigányokon túl, szélesebb körre kivetítve — végeredményben annak elismerését jelenti, hogy az ország kultúrájának hordozója az értelmiség, vagy ha úgy tetszik: a középosztály. A szétvert, megalázott, leköpdösött középosztály, mely lassan újra jogaiba kerül, de mely — úgy tűnik — közben elveszítette életerejét, biológiai regenerálóképességét. Mikor megtaposta a rendszer és elvitatott tőle mindent, megmaradt s átvészelte a nehéz időket, ma pedig, hogy az “osztálynélküli társadalomban” is elismerik létét, önmagát ítéli halálra...) De nemcsak a szellemileg kisebbértékűek számának emelkedését figyeli aggodalommal Varga Domokos, hanem a terhelten világrajött — az író szavait idézve — “testi, szellemi, illetve erkölcsi fogyatékosok” arányának növekedését is. A puszta statisztikai többlet — írja — nem lehet az egyetlen cél: “Kényszeredetten várt és ingerülten nevelt gyerekekből nincs többre szükség, s azokból sem, akik szülői, illetve családi örökségképpen minden valószínűség szerint a terheltek számát szaporítanák. Szülei által eldobott vagy tőlük elvett 'állami gyerek’ is épp elég van már. A különféle terheltségeknek öröklődés és kivédhetetlen családikörnyezeti ártalmak révén való fokozott terjedése, mondhatnám: továbbtenyésztése, olyan téma, amelyben itt nem mehetünk bele. Minden esetre riasztó jel, hogy egy-egy évjáratból mennyi már a kisegítő iskolás. Jómagam csak helyi adatokat ismerek, de azok is döbbenetesek.” Mélyen elgondolkoztató sorok. Akárcsak azok, melyeket a cikk második felében a születéscsökkenés okairól olvashatunk Varga Domokos írásában. Hogy ezek az okok menynyire összetettek, arról már tudunk régebbi tanulmányokból, melyeket ezeken a hasábokon ismertettünk volt az elmúlt esztendők s hónapok folyamán. És nem jelent meglepetést, hogy Varga Domokos is első helyre teszi az anyagiakat, melyekkel szorosan összefügg a kétségbeejtő lakáshelyzet. Ebből igen gyakran családi viszályok fakadnak s az eredmény: gyűlölködésbe és alkoholba fulladt, zátonyra futott, feldúlt, vagy végképp felbomlott házasságok. Hogy ezekből szülessenek a Varga Domokos által említett szeszmámorban fogant és terheltségekkel Egy drága magyar Édesanya fölött érzett keservünk íratja le most velünk a gyászjelentést, amikor megrendült lélekkel tudatjuk, hogy Szendrei István szabadságharcos testvérünknek, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom vezetőségi tagjának oly forrón szeretett édesanyja SZENDREI SÁMUELNÉ SZÜLETETT Molnár Zsuzsanna Egerlövőn, 1982. január 31-én, életének 80. esztendejében hosszas szenvedés után visszaadta nemes magyar lelkét Teremtőjének, és csendesen elhunyt. Nekünk magyaroknak nemcsak történelmünk volt sokszor fájdalmas, a jelenünk is az. Mert nem hisszük, hogy lenne ma magyar család, amelynek ege ne borult volna gyászba a zsarnokság szülte szétszakadás vagy a pokoli gonoszság okozta mesterséges és erőszakos szétválasztás következtében. Lélekben otthon voltunk. Gyászra hívtak bennünket az egerlövői református templom harangjai. Van sír, amely körül a gyász súlyával is a fejek akaratlanul felemelkednek, a tekintet arra vágyódik, hogy köszönetét mondjon, s mintegy további ihlető erőt kapjon. SZENDREI SÁMUELNÉ nemcsak ajándékot hagyott hátra, a legdrágábbat, a magyar édesanya szeretetét fiai, unokái és dédunokái számára, hanem végezni valót is mindannyiunknak: ember és ember, magyar és magyar között is! Élete a folyton égő szeretet-gyertya volt, hogy lángjáról fények gyulladhassanak gyermekeiben... Az Ö képére formálódik a család az a nemzedék, amely kapcsolatot teremt a múlt és jövő között, és biztosítja egy nemzet megszentelt eszményeinek érvényben maradását. Amikor a zsarnokság internáló táborba záratja életpáiját és szeretet fiát, SZENDREI SÁMUELNÉ szikla keménységgel őrzi ősi jussát, a magyarok vérével szentelt rögöket. Magyar Édesanya volt, aki tudott a rózsákkal befutott keresztfa sorsára vállalkozni, akart és tudott a gyermekeiért való égésben elfogyni. Élete utolsó pillanatáig tudott az áldozatokból élő, termő gyümölcsfája lenni a magyar életnek. Lélekből, érzésekből és az indulatok szálaiból fonjuk gyászkoszorúnkat egy magyar édesanya, SZENDREI SÁMUELNÉ egerlövői sója fölé... Gyászolják: száműzetésben élő fia István és felesége Katalin, otthon, a rabmagyarok otthonában István testvérünk leánya Ilona és félje Atkári László, két dédunokája Anikó és Angelika, Nt. Szendrei Sámuelné, unokái Márton és István, két dédunokája Katalin és Márton, Szendrei Balázs és felesége Ilona, unokái Ildikó és Balázs. A Szendrei család mély fájdalmában a Hungária Szabadságharcos Mozgalom és annak hivatalos lapja, a Szittyakürt is osztozik, (m.t.) megvert utódok, akiknek sorsán még segíteni is alig tud a társadalom. Mert — olvassuk a cikkben — az ilyen családok anyagi támogatása nem mindig célravezető: “Van, ahol csak a nyomort és züllést tenyészti tovább, mert az állam a gyerekekre szánja, de a szülők másra költik. Például elisszák. ” Mindebből láthatjuk, hogy a népesedési gondok nem korlátozódnak csupán a születések csökkenésére — a számszerűségekre —, hanem súlyos bajok vannak a minőség körül is. Noha az emigrációs sajtó már évek óta napirenden tartja a hazai népszaporulat kérdését és nemcsak a sokrétű probléma gyökereit igyekezett feltárni, hanem a folyamat megállításának lehetőségeit is, ez a szempont új számunkra. Varga Domokos idézi Sütő András mondását: “Úgy kell cselekednünk, hogy megmaradjunk!” De a megmaradás önmagában még nem elég: az is számít, hogy milyen lesz a nemzet — a megmaradók — összetétele. A Varga Domokos által szóvátettek újabb gondot jelentenek, de a legfontosabb még mindig az, hogy megmaradjunk. És hogy ennek érdekében hogyan, miképp kell cselekednünk — elsősorban erre kell választ találnunk. Veres Péter mondta a hatvanas évek elején, amikor az abortuszőrület miatt először csökkentek riasztó mértékben a születések Csonka- Magyarországon: egy nép addig él, ameddig élni akar. A jelek majd mind arra mutatnak, hogy éppen az akarattal van baj. Miért? Legelébb ennek nyitját kell megtalálnunk, s ha sokan törekszünk erre — mindannyian, akik a határokon belül és kívül magyarul írunk, érzünk és gondolkodunk —, talán sikerülni fog. S ez már egy lépés a megmaradás felé. (FMH. V. évf, 2. szám)
