Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
12. oldal «irmkökt 1982. január hó SZÉP VÁROS KOLOZSVÁR. (Folytatás all. oldalról) magára hagyja az önhibájukon kívül kisebbségi sorba taszított magyar milliókat! Hogy javít vagy segít-e ilyen tüntetés, az az érem másik oldala. Azt tudjuk, hogy az 1940-ben történt bécsi döntés — Erdély kettéosztása — nem volt kielégítő megoldás. Ezt Csatári Dániel különben vonalas, de kimerítően okadatolt könyvének érdeméül kell elfogadnunk, hogy a nemzetiségek túszként való kezelése elrettentő példája a kisebbségi kérdés megoldásának (lásd Csatári: “Forgószélben. Magyarromán viszony, 1940 — 45.” Akadémia Kiadó, Budapest, 1968). De most még túszok sincsenek a magyar kormány kezében, hisz a kevés határmenti magyarországi románokkal szemben közel 3 millió magyar él Romániában. Kölcsönös retorziókkal nem lehet tehát boldogulni. Marad Erdély történelmi szelleméből, a táj és az őslakó népek leikéből eredő transzilvánizmus, mint az egyedül járható út. Ezért üdvözöljük nagy örömmel Sbárcea György könyvét. Végre egy tiszta és nemes román hang, a két egymásra utalt és egyedül való nemzethez! Ne hallgassatok a soviniszta túlzókra, hamis próféták ál-hazafias szólamaira, félkézkalmár politikusokra. Építsetek az erdélyi testvériségre és nemes történelmi hagyományaira. Akkor szép város lesz ismét Kolozsvár, magyarnak, románnak, németnek egyaránt! De azért mégsem olyan szép ez az ősi település, ha a szegény negyedből nézi valaki, vagy ott él a Szamosontúli proletárok között. Odavisz minket Bálint Tibor regénye, a “Zokogó Majom”. írása valóság, de stílusa nem naturálista. Nincs benne politikum, agitáció, propaganda, de aranyfonálként fogja össze a sorokat az anyai szeretet és megértés hősies helytállása. Az író nagy megértéssel nézi, szerkeszti és festi monumentális képpé a szegények életét, melynek maga is részese volt, vagy zokogja el a közelmúltban még létezett lebuj cégtáblájáról vett jelkép nevében a kitaszítottak sorsát. A testi nyomorúságok mellett a lelki szenvedést, de emelkedettséget is ábrázolja egyik főalakjában, a “hivőben”, kit szektája igaztalanul megtagad és kivet magából. Bálint Tibor Kolozsvár szülötte (1932), tízgyermekes családból ő a legidősebb (mint mondja “és ami a legnagyobb csoda, ma is élünk mind a tizen”). Emberbaráti segítséggel az ősi farkasutcai kollégiumba kerül, mint jótanuló ingyenes diák. Később két évre meg kellett szakítania tanulmányait és munkát vállal, mint kis pincér, pikoló, a vasúti vendéglőben, hogy támogathassa az éhező népes családot. Érettségi után újságíró, majd a Bolyai Egyetem nyelv és irodalom szakán tanul. Eddig kéttucat könyve, köztük műfordításai, láttak napvilágot. A “Zokogó Majom” megjelent németül, románul, de legnagyobb sikere a lengyel fordításnak volt. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy írója Nóbel-díjat érdemelne! Híre jár, hogy Magyarországon most készülnek filmre vinni regényét és ezt használják föl holmi lesipuskások itt, észak-amerikai biztonságukban, hogy Bálint Tibort kikezdjék suttogó propagandájukkal. Hogy Kádárék lekötelezettje lett azzal, hogy művéből filmet forgatnak Budapesten, stb., stb. Ilyen buta hőbörgéssel nem is érdemes foglalkoznunk, hogy mégis megteszem, annak két oka van: Először az, amiről már beszéltem, a magyarországi kormány megalkuvó viselkedése és tehetetlensége a kisebbségben élő testvéreink ügyében. Másodszor pedig, ismerve a magyarországi kulturális politikát és helyzetét, csak hálásak lehetünk, ha egy ilyen kiváló alkotót kitüntetnek, vagy megérdemelt keresethez juttatnak (a film nagy üzlet, még a vasfüggöny mögött is), mert Bálint Tibor vér a mi vérünkből és hús a mi húsunkból! Most, hogy egy erdélyi írót megtisztelnek Pesten, azt szemére vetjük? Álljunk meg emberek! Térjünk eszünkre! Amikor kolozsvári földink mosolygó kerek arcát, nevető szemét, botondi alakját, szerény viselkedését láthattuk itt a tengerentúl és hallgattuk felolvasását, szégyennel vegyes sajnálkozással vettük tudomásul a maroknyi közönséget. Ezreknek kellene hallaniuk, amikor Erdélyből idefárad egy-egy ottani áldott lelkű szellemi ember. Persze a nagy honmentők is távolmaradtak s egy kis termet is alig töltöttek meg ugyanazon, minden előadáson látható arcok. Majdnem hasonlóan járt itt szerkesztőtársa, Kányádi Sándor, a nagy székely-magyar költő, akivel a Napsugár című gyermek újságot csinálják Kolozsváron, százezres példányban! Kányádi Sándor egyik élő csúcsa az egyetemes magyar költészetnek! De őt is kinevezte valamelyik szamárfő — itt, amerikai biztonságában — Kádár-ügynöknek?! Azt az erdélyi magyar költőt, aki öt évvel ezelőtt — első amerikai útja után — kijelentette, hogy addig nem jön megint, amíg nem létesít az északamerikai magyarság legalább egy, állandó magyar középiskolát! Mostani látogatásakor pedig felajánlotta, hogy feleségestől (aki szintén magyar nyelv és irodalom tanár) hajlandók egy évig fizetés nélkül, csak koszt-kvártélyért gyermekeinket magyarul tanítani! Tudomásom szerint ajánlata válasz nélkül maradt, szégyenére emigrációnknak. Hacsak a fenti rágalmazás nem válasz a nemes kezdeményezésre? Különben a hallgatósága körülbelül olyan gyér volt, mint kollégájáé! Pedig az írás szerint “a gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy a véka alá rejtsék”! Értsük meg végre, hogy az igaz alkotóinak szent missziója nemzetünk kultúrájában való munkálkodása. Ezt a hivatást követik, a legsúlyosabb körülmények között a romániai magyar írók. De nem elég a tehetség ott, ésszel is kell élniük, hogy népüket szolgálhassák. Ők azok között élnek és dolgoznak, akiket mi magukra hagytunk. Ha a császár garast meg kell fizetniük azért, hogy létez-Örömmel olvastam Horváth Tamás érdekes riportját. Örömömet csak fokozta, hogy leközölték dr. Folgárdy Géza hozzászólását, aki dr. Blaskovics József turkológus műveinek magyarországi kiadását sürgeti. Szinte megdöbbentő, hogy az öt kontinensen publikáló nemzetközi hírű tudós írásai hozzáférhetetlenek a magyarországi olvasók számára. Szerencsére a közeljövő biztatóbbnak ígérkezik. A Tárih-i Üngürüsz, a Magvető gondozásában jelenik meg, míg a pozsonyi Madách Kiadó az Európa Könyvkiadóval közösen készíti elő a Rimaszombat a török hódoltság korában című könyvét, amely egy falba rejtett szekrénykéből századunk húszas éveiben előkerült 256 török nyelvű levél feldolgozását tartalmazza. A levelek külön érdekessége, hogy hátoldalukon magyar nyelvű feljegyzések vannak azok tarhessenek és működhessenek, ám tegyék is, azért gáncs és szemrehányás nem érheti őket. Akik százezer magyar gyereknek adnak lelki táplálékot anyanyelvükön, Erdélyben és egész Romániában, azok előtt kalap levéve álljunk és fogjuk be gyalázkodó szánkat! Hisz egy-egy emigráns újságunk a négyezer példányt sem haladja meg, a fogyó olvasótábor és egyebek miatt. (Mint a híres pesti rikkancs mondta, mikor nem vették a lapot: “Dühöng az analfabétizmus Magyarországon!”.) Magatartás szempontjából pedig a halhatatlan, örökké izzó lelke Erdélynek, Reményik Sándor testamentoma az iránytű minden vasfüggönymögötti magyar szellem számára: “Ahogy lehet!” így lett Végváriból az a Reményik, aki román haditörvényszéki ítéletek, közigazgatási heccek, üldöztetés, betegség, szemevilágának elvesztése dacára, haláláig talmát illetőleg, ami izgalmas összehasonlításra ad lehetőséget. Bár Blaskovics József eddig 130 művet publikált, nem egy jelentős alkotása még nem látott napvilágot. Ezek közé tartozik az Érsekújvári török adólevelek feldolgozása, amelyet a Horváth Tamással készített riportban élete főművének nevez. További kulcsfontosságú műve, amelynek kiadása minden bizonnyal szenzációszámba menne. A kegyes török szultánok és a Rákócziak levelezése a kassai királyság ügyében című munkája. Mindkét könyve gyakorlatilag kiadásra kész. Ozogány Ernő (Új Tükör, 1981. okt. 11. sz.) Ha még nem vagy, akkor legyél A : MOZGALOM HARCOSA híven szolgálta népét, szülőföldjét, de az erdélyi nemzetek testvériségét is! Ezt a mértéket követem én is, amikor kiteszem magamat vérbeborult szemű soviniszták dühének, az erdélyi kérdés igazságos, korszerű megoldásának követelésében. Ennek dacára, mindennel szemben vallom azonban, hogy Erdély elsősorban az erdélyieké! Mint Tamási Áron írta egyszer: “Erdély útja Budapest és Bukarest mellett kanyarog. ” De az 1918 óta beköltözött regáti románoknak vissza kell térniük a hegyeken túlra. Egyik fél sem uralkodhatik a másikon. A romániai magyarság mostani elnyomottsága, jogfosztottsága nem cserélhető fel a románok elkövetkezendő elnyomásával. A gyűlölködés végtelen csavarját meg kell már egyszer végre állítani, úgy a magyar, mint a román oldalon. Megjelenik havonta Publ. Monthly— Publ. mensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MAJOR TIBOR Kiadó — Publisher: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM Levelezési cím — Corresp. Offices: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM P. O. Box 35245, Puritas Station Cleveland, Ohio44135, U.S.A. ELŐFIZETÉS: Egy évre $15.00 — egyes szám ára $1.00 — Légiposta előfizetés: Egy évre $25.00 A csekket kérjük “Szittyakürt” névre kiállítani. * A névvel ellátott cikkek nem feltétlenül azonosak a kiadó, illetve a szerkesztő véleményével, azokért mindenkor a cikk írója felelős. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Avenue Cleveland, Ohio 44102. Meghalt Msgr.Kernweisz Konrád a temesvári püspökség ordináriusa Vatikánból érkezett hír szerint (N. Y. Daily News, 1981. okt. 31.) Msgr. KERNWEISZ KONRÁD, a temesvári püspökség ordináriusa, 68 éves korában meghalt. Hogy hol és mikor, a közlemény nem tesz róla említést, de kiemeli, hogy az egyházi hatóságok először említik, hogy püspök volt. Mint ismeretes, a Szentszék 1923- ban, az ősi Csanádi püspökség Romániához csatolt részéből (a Bánság nagyobbik, keleti része) Temesvár székhellyel önálló apostoli kormányzóságot létesített és élére Pacha Ágostont, a Csanádi püspökség irodaigazgatóját nevezték ki. Majd Bukaresttel 1927- ben kötött konkordátum értelmében a kormányzóságot 1929-ben püspökséggé szervezte át és első teljesjogú püspökévé Pacha Ágoston c. püspököt nevezte ki. Pacha püspök, megtagadva magyar neveltségét, újonnan létesítette egyházmegyéjét és annak minden intézményét, jóllehet a plébániáknak csak a fele volt német, teljesen elnémetesítette és kizárólag a bánsági svábok szolgálatába állította nemcsak egyházi, hanem kulturális és gazdasági vonatkozásban is. 1944. aug. 23-án, a román áruláskor, nem menekült el. A következő években a románok sorban megfosztották minden egyházi, erkölcsi és anyagi lehetőségétől, míg végül is 1950-ben letartóztatták, Temesvárról a fogarasi büntető táborba, majd a Duna-delta mocsaraiban lévő megsemmisítő táborba vitték. 1954-ben a 84 éves beteg püspököt szabadon bocsájtották, viszszamehetett Temesvárra, de semmiféle egyházi tevékenységet nem végezhetett. 1954. nov. 4-én meg is halt és a Dóm kriptájában temették el. — A “legenda" szerint, mikor elfogatása előtt a Bruckenaui Erdőben Szűz Mária képe előtt imádkozott, egy hang azt mondta neki: “Ágoston, te vagy ennek az egyházmegyének az első és utolsó püspöke”. XII. Pius pápa Pacha letartóztatása előtt az egyházmegye egyetlen magasrangú magyar papját, Dr. Boros Béla kanonokot, a szeminárium igazgatóját “titokban” püspökké szenteltette, de 1952-ben őt is letartóztatták és 12 évi börtönre ítélték. 1964-ben szabadon engedték, de minden egyházi tevékenységtől eltiltották. Azóta nincs róla hír. így az egyházmegyét 1954 óta a román hatóságok hallgatólagos beleegyezésével Kernweisz Konrád temesvári plébános kormányozta, most bekövetkezett haláláig, mint ordinárius. Kernweisz Konrád 1913-ban Német- Csanádon született. Iskoláit és a szemináriumot Temesvárott végezte, és 1936-ban szentelték pappá. Utána Németországba küldték továbbképzésre. Hazatérve, rövid káplánkodás után az Iskolanővérek lelki vezetője lett. A háború utolsó éveiben a transzisztriai németek lelki gondozásával bízták meg. 1944 után Perjámoson és Nagyszentpéteren, majd Temesvárott volt plébános. Pacha halála előtt őt választotta utódának. Miután ordinárius tisztségében a Vatikán is megerősítette, 1974- ben a román hatóságok engedélyével Rómába ment adlimina-látogatásra. A Vatikán közlése után úgy látszik igaza van Hansjakob Stehlennek, aki “Die Ostpolitik des Vatikans” c. munkájában (364. o.) azt írja, hogy Kernweisz Konrádot 1948, nov. 7-én Bukarestben a pápai nuncius titokban püspökké szentelte és ezzel Dr. Boros Bélát a “román-német püspökségből” kiszorította. (így!) Akárhogya is van, ha Kernweisz halála előtt nem szenteltek fel valakit titokban püspöknek, a temesvári egyházmegye halálával végleg vezető nélkül maradt, s így az gyakorlatilag megszűnt létezni. A szabad földön élő népi németek Pachához, a nagy “sváb püspökhöz” méltó vezetőjüket gyászolják benne. Mi pedig reméljük, hogy a rövidéletű temesvári püspökség újra szerves része lesz az ősi Szent István alapította Csanádi püspökségnek, amiből 60 évvel ezelőtt kiszakították. CSIKMENASÁGI r Az Üngürüszök története — Felvidéki levél — «imAKÖkT * *
