Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-09-01 / 9. szám

1981. szeptember hó

*ZimAKÖ*T

9. oldal

/-------Tomka Péter'---------------------------------------------------------------------------------------------_______HOVÁ TŰNTEK AZ AVAROK?

A honfoglalást megelőző időkről igen kevés, nehezen vagy többféleképpen is értelmezhető forrás áll rendelkezésünkre. Más tudományágak (nyelvészet, néprajz, stb.) eredményeinek összegezése segíthet csak az előrelépésben. A “segédtudományok” sorában előkelő helyet foglal el a régészet, hiszen a feltárt temetők, települések, a viselet és a szokások megfigyelhető elemei, az egyes tárgyak megléte vagy hiánya, esetleg pusztán formája megannyi információt hordoz.

Nem véletlen tehát, hogy régész — László Gyula — fogalmazta meg az utóbbi idők legnagyobb port felvert őstörténeti koncepcióját. A kettős honfoglalás elméletére gondolok, arra a feltételezésre, hogy Árpád honfoglalása előtt már magyar (finnugor nyelven beszélők éltek a Kárpát-medencében.

Természetesen nem ez az egyetlen őstörténeti koncepció, amit a magyar régészek megfogalmaztak. Volt olyan kutatónk, aki a honfoglalás előestéjén csak szláv népek jelenlétével számolt. Volt, aki a késő-avar népesség nyelvi elszlávosodásával egyidőben annak kulturális fennmaradását hirdette, sőt olyan is, aki már a korai avarkorban (a 6. század második felében) magyar nyelvű csoportok jelenlétét bizonygatta. Egy dologban azonban egyetértettek: a Kárpát-medence nem lehetett lakatlan a 9. században, Árpád népének honfoglalása nem légüres térbe való benyomulást jelentett, és az itt talált lakosság (lett légyen szláv vagy akármi más) összeolvadt az újonnan beköltözőkkel. A rendelkezésre álló történeti források minden fajtája összhangban van eddig a pontig. Ebben régész, anthropológus, történész, nyelvész egyetért.

KIK LAKTÁK PANNÓNIÁT?

A nézeteltérések akkor keletkeznek, amikor azt kutatjuk: ez a 9. századi népesség milyen fejlettségi fokon állt, milyen nagyszámú volt, milyen nyelven beszélt, mit adott át a honfoglalóknak, mennyiben járult hozzá a magyarság biológiai, gazdasági, társadalmi, nyelvi arculatához. Nemrégiben történelem-könyveinkben még azt olvashattuk, hogy a Kárpát-medencében fejlett szláv államokat találtak őseink, amelyek földművelő kultúrával rendelkező népeinek leigázása során alakult át döntően a magyar (nomád-nagyállattartó) pásztortársadalom, eltanulván a földművelést, a letelepült életmódot. Ez a leigázott népesség segítette a feudális osztálytársadalom kialakulását, az új rendszernek megfelelő új ideológia, a kereszténység terjedését, befolyásolta a létrejövő államszervezetet. Ma már — nem utolsósorban a régészet eredményei következtében — az egész folyamatot sokkal árnyaltabban látjuk.

Tudjuk, hogy a honfoglaló magyar társadalom sokkal fejlettebb volt, mint azt korábban feltételezték. Saját földművelő kultúrája volt, az osztálytagozódás igen előrehaladott fokon állt. A régészeknek sikerült felfedezniük a vezérek, a törzsinemzetségi arisztokrácia magányos sírjait és kis sírcsoportjai, valamint a középréteg nagycsaládi temetői mellett a honfoglaló magyar köznépet, annak nagy sírszámú, szegényes temetőit is. Nyilván nem véletlen, hogy a “római örökséget”, a római kori városok hálózatát csak a honfoglaló magyarok tudták vállalni a Dunántúl területén. Másrészt ma már tudjuk, hogy a korábban oly döntő fontosságúnak tartott pannon-szláv állam nem is létezett. Az avar állam romjain a keleti frankok (Dunántúl), a dunai bolgár állam

(Tiszántúl/Erdély) és a morva fejedelemség (Felvidék) osztozott, egymással is marakodva. Köztük a határvonalak pontos futását nem ismerjük. Nem is lehettek mai értelembe vett határok. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy “senki földje” választotta el őket (ez azonban nem jelent lakatlan területet!). A mai történelmi atlaszok készítői szimpátiájuk szerint hol egyik, hol másik államhoz tartozónak tüntetik fel ezeket a határterületeket. Zalavár, az állítólagos pannon-szláv állam központja nem volt más, mint a

frank szolgálatban állott, Nyitra vidékéről éppen a morvák által elűzött szláv hűbérúr (Pribina, majd fia, Kocel) birtokközpontja.

Arra a kérdésre, hogy kik lakták ezt a politikailag széttagolt Kárpátmedencét a honfoglalás előestéjén, többféle módszerrel igyekeztek válaszolni a kutatók. Az írott történeti források ebben a kérdésben már ellentmondásosak. Nincs semmi meglepő abban, hogy az “avarokról” nem beszélnek sokat — az egykori híradásokban nem a köznépre figyeltek. Az avar állam összeomlásával érdektelenné vált mindaz, ami korábban az “avar” összefoglaló nép alatt szerepelt.

A szlávokról többször hallunk, jelenlétük kétségtelen, csak éppen számukról nem vallanak a források, és arról sem, hogy mikor és honnan kerültek új lakóhelyeikre. Az onugor népnév is felbukkan a 9. század során. Tudvalevő, hogy ez a forrása a magyarok általánosan használt megnevezésének (hungarus), végső soron a 7. századi nyugati török onogur törzsszövetség nevével azonos. Nem tudjuk minden esetben eldönteni, hogy igazi onogurokat, vagy már magyarokat értenek ezen a néven a

9. századi források. Egy esetben minden bizonnyal nem a magyarok első kalandozásairól van szó: az oklevélben az onogur tartomány mint határjelző szerepel.

AZ AVAR KULTÚRA EMLÉKEI

Több akadálya van a 8. századi állapotokból való kiindulásnak. Az egyetlen biztos tény, amit az avar állam népi (nyelvi) viszonyairól tudunk, az az, hogy sokszínű volt. Tudjuk, hogy szlávok és gepidák mellett más néptöredékek is éltek közöttünk. Tudjuk, hogy 670 táján, a dunai bolgár foglalással egyidőben újabb népvándorlás érte el a Kárpát-medencét. Az ekkor beköltöző népelemek az onogur csoportból váltak ki. Ehhez a csoporthoz tartoztak a dunai bolgárok ősei, a volgai bolgárokéi is, sőt biztosra vehető, hogy bolgár-török csoportok népesítették

be a dél-oroszországi puszták jó részét is. Ide tartoznak azok a nyelvek, amelyekből a magyar nyelv csuvas típusú jövevényszavai származnak.

Ahhoz, hogy állást foglalhassunk bármely, a 9. század történetét érintő kérdésben, meg kell határoznunk a 9. századra datálható régészeti anyagot.

Abból, hogy a 8. századi temetők elterjedése és a 11 —13. századi magyar helynévadású területek egybeesnek, nem feltétlenül következik az, hogy a 8. században itt magyarul beszéltek — mint azt könnyen feltételezhetjük. Hogy ez valószínűsíthető legyen, az összekötő kapcsokat is meg kell találni. A fenti összefüggés legfeljebb arra elég, hogy elfogadjuk: a 8. századi népesség nagy tömege nem szláv nyelven beszélt (ellenkező esetben ugyanis a szláv helynévadású területeknek sokkal nagyobbaknak kellene lenniük).

Vitathatatlan, hogy a 9. század elejének eseményei (frank hadjáratok, belső ellentétek, bolgár behatolás), amelyek végül is az avar állam bukásához vezettek, az egész Kárpát-medencére ható változásokkal jártak. Alig lehetett olyan félreeső hely, ahol egy-egy közösség teljesen háboríthatatlanul élhette volna tovább megszokott életét. Az állam bukásával járó megrázkódtatások valamilyen nyomát meg kellene találni — feltételezzük — a folyamatosan használt temetőkben, eddig azonban ilyesmire alig-alig van adatunk.

Leginkább a temetők szélén, használatuk utolsó fázisában fellépő vésett-poncolt díszű övveretek és a közelükben előkerült egyéb, viszonylag késői tárgytípusok időrendi helyzete adott alkalmat vitákra. Ezek valóban (tipológiailag nézve) mintegy átmenetet képeznek a honfoglaláskori tárgyformák, díszítő-művészet felé. A honfoglaló magyar díszítőművészet azonban nagyjában-egészében ugyanabból a forrásból táplálkozott, mint a korábbi, 8. századi késő-avarkori művészet. A forrást, az összekötő láncszemet keletre, a dél-oroszországi pusztákon, a Fekete-tenger mentén, vagy a Kaukázus előterében kereshetjük, nem is beszélve Közép- Ázsia, Irán és Bizánc hatásáról.

Meggondolandó néhány további (László Gyula által felvetett) szempont. Igaz, hogy egyre gyarapodik az olyan temetők száma, amelyben avarkori és 10. századi sírok egy helyen, közvetlenül egymás mellett (bár néha egymás felett) találhatók, de ez sem elég a 8. századra meghatározott tárgyleletek továbbélő, 9. századi használatának igazolására. Könnyen lehetséges, hogy a 10. században régi temetőterületeket vettek újra használatba. (A késő-avarkori temetők gyakran 150 évvel korábbi longobard sírokkal együtt kerülnek elő, mégsem állítja senki, hogy ez a népesség a longobardok leszármazottja.) Csak akkor nem emelhetünk módszertani kifogást a folyamatosság feltételezése ellen, ha megtaláltuk az avarkori temetők bizonyíthatóan 9. századi folytatását és ehhez töretlenül csatlakozik a honfoglaláskori temetőrész. Eddig kevés ilyen temető került elő.

(Nem kívánok bővebben foglalkozni olyan szélsőséges véleményekkel, amelyeket tulajdonképpen sohasem vett komolyan a magyar régészettudomány, még akkor sem, ha megfogalmazójuk másirányú munkásságát igen nagyra becsüljük. Szórványos leletekben együtt előforduló avar és magyar típusú kengyelekből nyilván nem következik a két nép találkozása, mint ahogy a mindmáig megfejteden avarkori rovásírásos szórványemlékek mai magyar nyelven való elolvasása is nélkülöz minden tudományos alapot.)

SÍROK A 9. SZÁZADBÓL

Régészettudományunk fejlődése során egyre biztosabbak lesznek későavarkori datálásaink. Egyre világosabban körvonalazódnak a 9. századi leletcsoportok, elsősorban a frank hatás alá került Dunántúlon, ahol Zalavár és környéke, illetve Sopronkőhida 9. századi temetője a “vezérlelet”. De a frankoktól érintetlen, a morva érdekszférába került Dél- Szlovákiában is, ahol Pozsony és Nyitra környékén sűrűsödnek a leletek.

Zalavár környékének egyik legfontosabb objektumát a feltáró — a korszak kiváló szakértője — a 9. századra keltezte, a közölt dokumentáció alapján mások, valóban meggondolandó érveléssel, kétségbe vonták ezt a keltezést. A sopronkőhidai temetőt kezdetben mint a Savaria és Carnuntum közti “avar rezervátum” régészeti bizonyítékát értékelték, és a 9. században végig használatban levőnek tartották. Az osztrák kutatók egy sereg hasonló temetőt derítettek fel Alsó-Ausztriában-, ők arra hajlanak, hogy ezt a leletcsoportot a 9. század első felére keltezzék. Nálunk viszont — egyéb megfigyelések sorába állítva — már többen megfogalmazták, hogy a sopronkőhidai leletanyag inkább a századvégről való lehet. A nyitra-lupkai 9. századi temető erős avarkori hagyományokat őriz, ugyanez áll a Vel’ky Grob-'i (magyar-gurabi) temető egyik csoportjára is. A Dél-Szlovákia területén feltárt 9 — 10. századi temetők között találunk tisztán 10. századi (honfoglaláskori) mellett igazi 9. századi (pl. Michal nad Zitavou — Zsitvaszentmihály), de olyant is, ahol a 9. és 10. századi temetőrész szoros összefüggésben került elő (Ondrochov), Csorna-Hosszúdombon olyan nagy avarkori temetőt találtam, amelyhez 9. századi rész csatlakozott.

Mostohább helyzetben van a 9. század kutatása a bolgár hatalmi szférában, az Alföldön. Itt még igen sok meglepetés érhet bennünket. Legutóbb a régészeti topográfia terepmunkái során körvonalazódott egy leletcsoport, amelyről még vitatkoznak a szakemberek: az avarkor legvégéről, a 9. századból vagy már a honfoglalás korából származik-e? Még mindig nem került nyugvópontra a legjelentősebb késő-népvándorláskori kincslelet, a nagyszentmiklósi kincs keltezésének kérdése. (Ezt a 23 aranyedényből álló, valóban fejedelmi lelelet még 1799- ben találták, Szegedtől délkeletre. Bécsben őrzik, összsúlya mintegy 10 kg. Egyik darabjának színes fotóját közli a História 1979. évi 1. száma, a hátsó fedőlapon.) Az edények egy ré-