Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-01 / 9. szám
8. oldal $*imAKö*í 1981. szeptember hó EGY NÉPRAJZKUTATÓ ELEINK ÚTJÁRÓL... — A vonalas őstörténelem kutatás — Egy-egy nép kialakulásának, az etnogenezisnek bonyolult folyamatát vizsgálva a tudósok három fontos, egymással szoros kapcsolatban levő tényezőre szoktak figyelni. A gazdálkodási viszonyokra, a különböző más népektől származó történetikulturális hatásokra és végül, de nem utolsósorban az ökológiára, vagyis arra a földrajzi-természeti környezetre, amelyben a társadalmi-történeti és etnikai (néprajzi) folyamatok lezajlanak. A környezet szerepe az emberiség fejlődésének korábbi szakaszaiban érthető módon a jelenleginél sokkal nagyobb jelentőségű volt. Amíg az ember anyagi műveltségének magasabb fokát el nem érte, úgyszólván ki volt szolgáltatva a természeti erők szeszélyének. Ebből a szempontból különösen szemléletes példa népünknek, a magyarságnak kialakulása és a korai története. Hajdú Péter akadémikus nyelvészeti és növényföldrajzi érvekkel is megalapozta nemrégen azt az új feltevést, hogy az uráli őshaza — a mai finnugor és szamojéd népek őseinek szétválásuk előtti közös lakóterülete — a csiszolt kőkorszakban, vagyis az i. e. IV —III. évezredben az Urál-vidék szélesebb környéke volt, beleértve a hegység ázsiai oldalát, Nyugat-Szibériát is. Az itt végzett régészeti, időjárástörténeti, embertani és néprajzi kutatások segítségével ma már megközelítőleg vázolni lehet őseink múltjának e nagyon régi szakaszait. V. N. Csernyekov (1905-— 1970) vogul származású szovjet kutató, (aki tehát egyik legközelebbi rokon népünkből származik) régészeti vizsgálatai során a Hajdúéhoz hasonló eredményre jutott a finnugor őshaza kérdésében. O hívta fel először a figyelmet arra, hogy az Urál-vidék különleges természeti viszonyai jelentősen elősegítették az újkőkorszakban itt élő halász-vadász, erdőlakó ősnépesség fejlődését. Itt nem csak arról van szó, hogy az Urál fontos (kőkori) nyersanyag-szolgáltató lelőhely, hanem az Urál-hegység láncolata nem kis mértékben befő lyásolja a helyi klímát is. Nagy részben felfogja a nyugatról, túlnyomórészt az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok nedvességet hozó légtömegét. Ezért a hegység keleti felén, Nyugat-Szibériában a hótakaró vastagsága jóval kisebb, mint európai lejtőin. Ez a meterológiai helyzet évezredekkel ezelőtt a patás állatok nyugat-kelet irányú vándorlását okozta, és így e terület finnugor lakói rendkívül gazdag vadászzsákmányhoz jutottak. Figyelemre méltó, hogy a finnugorok közös nyelvének felbomlása minden jel szerint a kőkorszak végén, az i.e. 3000 körül ment végbe. Mi idézte elő ezt a folyamatot? A felbomlás okai között mindenekelőtt az e korban végbemenő nagyszabású vándorlásokra kell utalnunk. Ennek megítélésében azonban figyelembe kell vennünk az Urál környékén élő embercsoportok életmódjában bekövetkezett fontos változásokat is. Az i.e. III -11. évezred fordulójától az őshaza egy része, mégpedig a nyugat-szibériai őserdő déli szegélye, a Közép-Irtisznek és mellékfolyóinak környéke ligetes sztyeppévé alakult át. A növényzeti övezetek addigi határai eltolódtak. Az előző hűvösebb éghajlatot ugyanis melegebb és szárazabb időjárási korszak váltotta fel. Köztudomású, hogy Eurázsiában az erdő és a sztyeppe érintkezési övezetének a helye éppen Nyugat-Szibériában reagált a legérzékenyebben az időjárás ingadozásaira. Itt tehát — az adott okok következtében — kedvezőbbé vált a természeti környezet, s e tény kétségtelen megkönnyítette, hogy a finnugorok legdélibb csoportja, az ugorság, a kőkorszak nyomába lépő fémkor kezdetén régi halász-vadász életmódjáról áttérjen a fejlettebb jellegű állattartásra és a kapás földművelésre. A természeti és gazdasági, továbbá feltehetően társadalmi változások szerencsés egybeesése egyúttal etnikai folyamatot is eredményezett. Ennek eredményeképpen alakult ki Nyugat-Szibéria ligetes sztyeppéin egy letelepült termelőgazdálkodást folytató új kulturális és nyelvi közösség, az ugorság, amelyet a magyarok és az obi-ugorok, azaz vogulok és osztyákok közös távoli elődei alkottak. Különböző adatok alapján úgy látszik, hogy a bronzkori ugor közösség egysége mintegy 1000 éves együttélés után megszűnt. Mi okozta ezt? Eurázsiában az erdő, a sztyeppe és sivatag határai az i.e. XV. század körüli időben a jelenlegihez hasonló helyzetben állandósult. Nem sokkal később azonban, mégpedig az i.e. XIIIVIII. század között további erős felmelegedés következett (ez az úgynevezett xerotermikus maximum), amely a már korábban is említett száraz időjárás-történeti korszak kicsúcsosodása volt. Ennek következtében — amint a szovjet kutatók kimutatták — a szibériai tajga északon a kietlen tundrát eltüntetve, egészen a Jeges-tenger partjáig hatolt fel. Ugyanakkor viszont az erdő-vidéktől — főleg Nyugat-Szibéria déli részén — a sztyeppe újabb nagy vízterületeket hódított el, a ligetes sztyeppe északi vonala a mainál kb. 300 kilométerrel feljebb, a 60. szélességi kör magasságában húzódott. Az ugorság összetett gazdálkodását az ebből eredő szárazság feltétlenül jelentősen befolyásolta. Az északi ugor csoport a ligetes sztyeppe fokozatos észak felé húzódásával a gazdálkodásnak jobb lehetőséget nyújtó Ob folyó medencéjébe vándorolt. Utódaik, a vogulok és osztyákok — akik legközelebbi nyelvrokonaink — a mai napig is ezen a vidéken élnek. Ezzel párhuzamosan a déli ugorok — a magyarok elődei — az i.e. XIIIVIII. század közötti erős felmelegedés idején kénytelenek voltak életmódjukban a kialakuló száraz sztyeppéhez alkalmazkodni. Az ősmagyarságnak nem volt más választása,mint az, hogy — a földművelés háttérbe szorításával (és itt hangsúlyozni kell, hogy a földművelés csak háttérbe szorul, de nem szűnik meg a nomád életformával) — összetett gazdálkodási módját az állattartás sajátos új formájával, a nagy fejlődés történeti jelentőségű, mozgékony életmóddal, a lovas nomadizmussal cserélje föl. Régészeti leletek tanúsítják, hogy a nomadizmus, (a pásztorkodó-terelő nagyállattartás) mint különleges gazdálkodási forma, ebben az időben, az i.e. II-1. évezred fordulóján, vagyis az ugor csoport bronzkor végi felbomlásával egy időben jött létre, éspedig a sztyeppövezet vízben szegénnyé vált tájain. Ezt a száraz időszakot követően a kora vaskorban a száraz sztyeppét kitűnő legelővé alakító, a mostaninál nedvesebb időjárási periódus köszöntött be. Ez adta meg az i. e. VII. századtól kezdve a végső lökést a lovas nomadizmus teljes kibontakozásához. S ezzel adva volt a lehetősége annak a hosszú vándorútnak, amely az erdőövezetből a sztyeppére kerülő őseinket végűlis a mai hazánkba vezette. Amíg az ősmagyarok az egységes eurázsiai nomád állattartó kultúra egyenrangú részeseivé, sőt részben megalkotóivá is váltak, addig a nyugat-szibériai ligetes sztyeppén maradó (földműves, állattartó) vogulok és osztyákok a tajga újbóli dél felé húzódásával az erdőövezetbe kerültek és végleg ott is rekedtek. Az ősmagyarok az i. sz. IV.századdal kezdődő nagy népvándorlás korában a nomádok szokásos útvonalán vándoroltak a nyugat-szibériai sztyeppéről a Fekete-tenger partjain elterülő és a félnomád életmódra alkalmasabb vidékre, a vegyes népességű kazár birodalom szomszédságába. Az itteni letelepülésükkel együttjáró kultúrhatásra vették át a belterjesebb állattenyésztésre és ekés földművelésre utaló törökös jellegű jövevényszavainkat. Az Etelközben, 870 körül az arab írásos források szerint "a magyarok tartománya fákban és vizekben bővelkedő. Talaja nedves (!), sok szántóföldjük van." A IV. és XIII. század közötti különleges esős éghajlat ugyanis kedvezett a földművelés sztyeppéi elterjedésének is. Ezt megszakította egy, a IX—X. század fordulójától kezdődő, egy évszázadig tartó kiszáradási periódus (ezt a Kaspi-tenger vízszintingadozásai alapján állapították meg). Ez jelentős változásokat okozott a sztyeppéi népek életében, nem véletlen, hogy éppen a IX—X. század fordulóján néptelenedtek el a keleti szlávok ligetes sztyeppéi telephelyei, ugyanekkor szűnt meg az élet a Don folyó medencéjének földművesfalvaiban, tűnt el váratlanul a (nomádok letelepülése alapján keletkezett) szaltovói kultúra, továbbá ugyanekkor, 896-ban vándoroltak át hirtelen a magyar törzsek a szomszédos Kárpát-medencébe. A sztyeppe nagy területén és különböző népeinél a földművelés megszűnését és több törzsszövetség elhelyezkedésének megváltozását nem lehet egyetlen tényezővel, a IX.század végén megjelenő besenyők támadásával magyarázni. Figyelembe kell venni még azt is, hogy a IX. század végén beköszöntő szárazság — más népekhez hasonlóan — a magyarok összetett gazdálkodását is válságba sodorta. Ez a természeti csapás nem csak a földművelésüket, hanem az állatállományukat is pusztíthatta. Ez utóbbit tükrözheti egyik legrégibb történeti forrásunknak, a Gesta Hungarorumnak a honfoglalás okaival foglalkozó különös magyarázata, amely szerint a magyarok “egy tartományban éltek, ahol számtalan sok sast láttak, itt e sasok miatt nem maradhattak, mivel a sasok úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították. Az Isten ugyanis azt akarta, hogy gyorsabban szádjának alá Magyarországra. Innen a hegyeken három hét alatt keltek át, s elérkeztek Magyarország végeire, tudniillik Erdélybe , az említett népek akarata ellenére. “A tragikus helyzetben az aszály elől az óceánhoz közelebb levő és így enyhébb éghajlatú, ugyanakkor kedvezőbb felszínű és jobb stratégiai fekvésű Kárpát-medencébe voltak kénytelenek a magyar törzsek húzódni. Más népekkel ellentétben most nem a megváltozott természeti viszonyokhoz alkalmazkodtak, hanem összetett gazdasági szerkezetüket megőrizve elhagyták addigi szállásterületüket. Az Etelköz közelében a Kárpát-medence volt az egyetlen olyan vidék, ahol a magyarság megszokott életmódját tovább folytathatta.Ezt az elvándorlást a besenyők egyes nyugati csoportjainak támadása ösztönözhett, de végeredményben aligha határozta meg. A feltételezés helyességét igazolja, hogy a X. században ugyanakkor, amikor a kazár kaganátus felbomlott, a sztyeppéi népek meggyengültek, a magyarok a kedvező adottságú Kárpát-medence meghódítása után azonnal tervszerű és sikeres hadjárat sorozatokat tudtak szervezni nyugat-Európa felé. Ugyanakkor belső társadalmi-gazdasági felépítésükben megerősödve, a szomszéd népekkel egy időben alakították ki a X—XI. század fordulójára az új távlatokat nyújtó feuális jellegű államiságot, mely megteremtette a magyar nemzet kialakulásának alapfeltételét. Veres Péter a Néprajzi Múzeum munkatársa HÍREK * A LAIKS (Idők) című New Yorkban megjelenő lett emigráns újság májusban öt számon keresztül folytatásos cikksorozatban ismertette olvasóival az 1956-os magyar eseményeket, a magyar szabadságharc krónikáját. A testvéri szolidaritás e szép megnyilatkozása köszönetét érdemel. A lap címe: 7307 (rd Ave., Brooklyn, N.Y. 11209. * * * * “Magyar gépek Amerikában’’ címmel olvasunk hosszú hazai beszámolót a magyar szerszámgépek Amerikába irányuló exportjáról. A Technoimpex Külkereskedelmi Vállalat az üzleti kapcsolatok bővítésére állandó szerszámgép-bemutatót nyitott Chicagóban. Szakmai körökben nagy sikere van a bemutatónak és noha az Egyesült Államok — írja a cikk — a világ egyik legnagyobb szerszámgépgyártó országa, mégis remény van magyar gépek további elhelyezésére az amerikai piacon. (FMH)
