Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-09-01 / 9. szám

1981. szeptember hó

«ITTVAKOfcT

A MAGYAR KIRÁLYSÍROK SORSA

A MÚLTAT tisztelnünk kell a jelenben és meg kell tartanunk a jövőnek — írta Vörösmarty Mihály. E mottó szellemében néhány gondolatot szeretnénk közölni a magyar királysírok sorsáról — mint nemzeti múltúnk igen fontos ereklyéiről. A téma nem régkeletű. Más országokban már régen elvégezték nagy elődeik földi maradványainak azonosítását és adott esetekben a nagyközönség elé tárták a vizsgálatok eredményeit. Szinte naponta téma rádióban, tv-ben, újságokban történelem tanításunk nehézsége, hogy nem tudjuk a száraz tényeket érzelmi töltéssel maradandóvá tenni. Hazafias nevelésünk szempontjából sem közömbös mit tudunk láttatni és érzékeltetni.

A Szovjetunióban az ötvenes években rendezték a nagy cárok sírját, rekonstruálták arcukat és a nagyközönség elé tárták. Ausztriában a hatvanas években válogatták szét a babenbergi királyi ház halottainak csontjait és készítettek számukra mauzóleumot a melki apátságban. Csehszlovákia történészei és antropológusai a hetvenes években jelentették, hogy megkeresték és azonosították nagy királyaik maradványait — munkájukról a magyar sajtó is tájékoztatott. Vájjon mi magyarok mikor végezzük el ezt a munkát,van-e módunk, illetve akarjuk-e fiataljaink elé állítani azokat az uralkodókat, akik megalapították, majd naggyá tették az országot és akikre büszkén emlékezhetünk?

Egyre gyakrabban merül föl a társadalmi igény, hogy jobban becsüljük meg történeti értékeinket. A kérdés most már az: van-e lehetőségünk arra, hogy királyaink közül bármelyiket is megtaláljuk és azonosítsuk. A feladat a történészek, antropológusok és orvosszakértők közös, összehangolt munkája lenne. A természettudományos módszerek mai fejlett sége mellett a hitelesítés megnyugtatóan elvégezhető.

HOL REMÉLHETJÜK fellelni királyaink maradványait? Erre irodalmi adataink vannak, melyekből talán nem érdektelen egy párat olvasóink elé tárni. Aba Sámuelt a sári monostorban, I. Endrét Tihanyban, I. Bélát Szekszárdon, I. Gézát Vácott, I. Lászlót Somogyvárott, majd Váradon, II. Endrét az egresi kolostorban, IV. Bélát Esztergomban a minoriták templomában, V. Istvánt a Margitszigeten, IV. Lászlót Csanádon, majd Váradon, III. Endrét Budán, II. Károlyt Visegrádon, Salamont talán Pulában és V. Lászlót Prágában temették el.

E királyok tetemének fellelésére szinte alig van remény. A nagyváradi templom 1406-ban leégett, majd 1598-ban teljesen elpusztult; László király testét 1651-ben a váradi vár egyik bástyájában rejtették el. Itt 1755-ben a katonaság felügyelet nélkül építkezett és a csontvázat örök időkre elpusztították. III. Endre (András) király temetkezőhelye vagy a várbeli Kapisztrán templom vagy a Minoriták temploma (a mai Várszínház helyén) volt: ezt a mi generációnk tette tönkre. IV. Béla gyermekeit Katalint és Margitot Splitben, Diokleciánus mauzóleumában temették el, amelyet 1884- ben törtek fel; csontjaik feltehetően még ott vannak. Őket Simor János érsek 1885-ben kérte vissza — eredmény nélkül. Salamon király teteme 1854-ben Pulában került elő, azóta elkallódott. I. Endre teteme feltehetően Tihanyban van, nem sikerült még megnyugtatóan azonosítani; ehhez még újabb vizsgálatokra lenne szükség.

De hol vannak a “nagy” királyok eltemetve? A magyar királyi ház temetkezőhelye Székesfehérvárott a

Boldogasszony fejedelmi egyházában”, a későbbi “Mária templomában”, illetve “Szent István Egyházában” volt. István király halála idején 1038-ban még nem készült el. Hartvik püspök szerint István király tetemét az épülő templom közepén fehér márvány koporsóba helyezték el, mígnem 1083-ban ugyanitt állandó helyére nem került. István király tetemét a tatárok pusztítása elől IV. Béla Dalmáciába vitte; jobb kezét Raguzában hagyta, ahonnan Mária Terézia 1777-ben hozatta vissza; két karcsontja részben Galiciába, részben Bécsbe jutott, majd itt veszett el.

SZÉKESFEHÉRVÁROTT temették el Szent Imre herceget, Kálmán királyt, II. Bélát, II. Lászlót, IV. Istvánt , III. Bélát, III. Lászlót, az Anjou-házból Robert Károlyt, Nagy Lajost, a vegyes házakból Albertet, Hunyadi Mátyást (és édesanyját is),

II. Ulászlót és a királyi család sok más tagját. A Mária-templomot, amelyet István király alapított, többször építették át, így a XII. században Róbert Károly, majd Mátyás király uralkodása alatt; a királyi sírok azonban mindig érintetlenek maradtak. A tetemeket először 1490-ben Mátyás király halála után Miksa császár zsoldosai próbálták kifosztani; a rablásnak azonban a császár parancsszava vetett véget. Később ide temették II.Lajos királyt, majd 1540-ben Szapolyai Jánost, akinek holttestét a törökök kívánságára a Szent Mihály templomba szállították át.

Amikor 1543-ban a törökök Fehérvárt elfoglalták, maga Szulejmán is tisztelgett a magyar királyok sírja előtt. Néhány királyi sírból az ékszereket a következő évben, 1544-ben elvitték. A templom nagy része 1601-ben pusztult el, amikor a tornyában őrzött puskapor felrobbant. Ezután még néhány sírt a vallon zsoldosok fosztottak ki, de a sírok többsége még ezután is épen maradt. A templom romhalmaz lett; köveit a magyarok az új plébániatemplom építéséhez használták fel. A székesfehérvári püspöki palota építéséhez 1800-ban újra csak a volt Mária egyházából vették az építőanyagot, hisz ekkor a templomnak egy tornya és oszlopai álltak. Végül 1811-ben ezt is lebontották. A föld színe fölött a székesegyházból ezután semmi sem maradt.

1848-ban december 5-én Fehérvárott csatorna javítás közben a munkások csákánya vörösmárvány koporsóba ütközött; ebben feküdt III. Béla felesége, Chatillon (antiochiai) Anna. Érdy János, a nemzeti múzeum régiségtári őre ezután újabb 4 sírt talált: III.Béláét és még 3 idegen személyét, feltehetően Szapolyai Jánosét, Nagy Lajos király édesanyjáét Erzsébetét és egy csecsemőét. III. Béla és Chatillon Anna tetemét később 1898-ban sok huzavona után a

Mátyás templomban a Schulek Frigyes tervezte északi mellékkápolnába helyezték.

A FELTÁRÁS 1862-ben folytatódott, immár Henszlmann Imre, a “műemlékek bizottságának előadója” vezetésével. Akkor “tárták” fel István király családjának sírhelyét és kerültek elő Vazul, Szár László, Kálmán király és neje, Busilla tetemei. Nagy Lajos király sírboltjáig, majd feltehetően II. Ulászló és udvaroncai tetemeinek feltárásáig jutottak el. Henszlmann még 1874-ben dolgozott Fehérvárott. Ekkor kibontotta Róbert Károly és felesége,

Mátyás király, II. Lajos és I. Albert sírját, amelyből az értékek ugyan hiányoztak, de a királyok tetemeit épen találta.

Mi lett e sírok sorsa, azt leginkább Török Aurél antropológustól tudjuk meg. Török Aurél 1893. junius 1-én tartotta akadémiai székfoglaló előadását “Jelentés III. Béla magyar király és neje test-ereklyéiről” címmel, melyben részletesen és tudományosan leírta az előkerült királyi csontvázakat. Henszlmann Imre a “feltárásból” származó királyi és királyi családi csontokat állítólag 5 ládába tetette. Török Aurél, Trefort Ágosthoz, az akkori kultuszminiszterhez ment, hogy a “csontok adassanak át a tudományos búvárlatra”. így 1883 november 19-én a csontok Török Aurélhoz kerültek. A ládákat bizottság jelenlétében bontották ki. Erről Török Aurél így írt: “A faládák a kelleténél nagyobbak voltak, az újság-, étlap- és pakkolópapirosba csomagolt csontok az őket körülvevő csepűcsontokkal szanaszét hevertek a láda belsejében...”

Török Aurél ekkor újabb könyvet írt “Esdő szó a magyar nemzethez a honalapító királyok emlékei iránt való kegyelet ügyében” címmel, amelyben ezt olvassuk: “A mi utódaink csakis az esetben fognak minket áldólag emlegetni, ha mi e testereklyékkel szemben mindennemű kötelességünknek eleget teszünk”. Könyvében keserűen leírta, hogy a királysírok ügyét a Magyar Tudományos Akadémia azl893. november 27-iki ülésén tárgyalta és a következő megállapítást tette” “Ami a Henszlmann Imre által Sz. Fejérvárott talált csontokat illeti: föltéve,hogy azokból anatómiailag egyes csontvázakat öszsze is lehet állítani, mégis annak megállapítása, kinek a csontváza az , hacsak a lelhelyek a legpontosabban nincsenek följegyezve és az illető csontok mind együtt nem hagyattak, miről a bizottságnak tudomása nincs, úgyszólván lehetetlen; ennél fogva legjob volna e csontokat a helyszínen, Fejérvárott ismét a szentelt földnek átadni. A különféle királyi holttestek összegyűjtése nem helyes, lehetetlen, sőt kegyeletellenes dolog”.

Erre Török Aurél könyvében így

7. oldal

válaszolt: “Amint tehát látjuk, én eme föllépésemmel nemcsak teljes kudarcot vallottam, amennyiben az Akadémia hazafias indítványaimat, amelyeknek tudományos oldalát nem is vette észre, összesen en bloc elvetette;hanem hegyibe még ‘egy kegyeletellens dolog’ indítványozásával is vádolt, amely súlyos vádat éveken át, mind a mai napig néma megadással kellett tűrnöm. Ha e vád valóban igazolt volna, szégyenérzetemben megsemmisülve kellene honfitársaim közt járnom. De hála az égnek, ez a vád nemcsak nem alapos, hanem egyenesen csak egyszerű ráfogás.”

Török Aurél annyit mégis elért, hogy III. Béla és felesége csontvázát egy idegen magzattal és két idegen csonttal együtt a várbeli Mátyástemplomban helyezték el, a felbontott ládában talált öt emberhez tartozó csontvázat (ezek feltehetően a Szent István és Kálmán király sírboltjából kerültek elő), amely közül kettőnek a koponyája hiányzott, ugyancsak a Mátyás-templom altemplomában egy nagy vörös márvány szarkofágba helyezték el.

ÉS A TÖBBI 28 CSONTVÁZ? “Ott maradtak, de nem eredeti sírjukban, hogy utólagos ásatás esetleg hitelesítse azokat, hanem egy közös sírba összehányva és szinte a felismerhetetlenségig összekeverve” — írta Bartucz Lajos antropológus professzor 1937-ben, aki e csontokat Fehérvárott a Henszlmann által Albert király sírkamrájának nevezett üregében találta meg, mint “a magyar fajismeretnek és nemzeti kegyeletnek arculcsapását”.

Bartucz Lajos maga sokat harcolt a királysírok megmentéséért. 1936- ban beadványt írt Hóman Bálint kultuszminiszternek a királysírok ügyében. A napilapokban így kesergett: “Semmi iránt nem vagyunk olyan közömbösek mi magyarok, mint eleink emlékeinek fentartása iránt” Egyetlen sír sem volt Érdy és Henszlmann “ásatása” idején, amelyet a török fosztott volna ki, ellenben akadtam számos sírra, melyeknek saját véreink által még pedig a múlt század vége felé vagy éppen a jelen században történt barbár kifosztása minden kétségen kívül van, mit a szoros igazság érdekében nem szabad elhallgatnom”.

A Fehérvárott előkerült csontvázakat Bartucz nem vizsgálhatta meg. Az ő számára sem jött el az idő, hiszen azokat 1938-ban Fehérvárott újra — egy nagy fehér kővel letakart téglasírba helyezték, pedig “e vizsgálatok lehetővé tétele és elvégzése úgy a hazai történet tudomány, mint a magyarság szempontjából nemcsak elsőrangú tudományos feladat, de nemzeti kötelesség is. Avagy újból külföldi tudósoknak kell majd a szemünkbe vágni néhai Broca Pál korholó szavait: “Hát Önök, lovagias magyarok, annyira sem becsülik saját fajukat, hogy annak tudományos tanulmányozásával komolyan és rendszeresen foglalkozzanak?” — írta Bartucz, majd idézte Széchenyi István szavait: “A múlt kiesett hatalmunkból, de a jövőnek urai vagyunk”.

Azóta újra felvetődött az immár napról-napra pusztuló királyi csontok tanulmányozásának szükségessége. Újra beadvány, újra közöny.Hát valóban olyan gazdagok vagyunk, hogy nem kell múltunkat megbecsülni, vagy fiatalságunkat nem érdekli saját történelmünk? Ezt nem hihetjük. Kezünkben a lehetőség a fehérvári és a Mátyás-templomi királyi csontok vizsgálatára; a legjobb szakemberek sokasága ajánlotta fel tudása legjavát ennek megvalósításáért és mégis értetlenül késünk megtenni kötelességünket.

Hankó Ildikó—Kiszely István

(Magyar Nemzet, 1981/6/10.)