Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-01 / 9. szám
1981. szeptember hó «ITTVAKOkT 5. oldal A “MAGYAR NEMZET” VITAFÓRUMÁBÓL: ____A HIMNUSZ, A SZÓZAT ÉS A RÁKÓCZI-INDULÓ nem kapott engedélyt rá, hogy gyászünnepséget rendezzen, de a kolozsvári Nemzeti Színháznak — talán tévedésből — nem tiltották meg. És ők 1855. december 22-én a Vörösmarty-emlékestet a Szózat vegyes kari előadásával kezdték el és a zenekarkíséretes Himnusz eléneklésével rekesztették be. Ezzel a dallamok fokozatosan visszatértek száműzetésükből. Mihelyt az olasz harctéren 1859 nyarán elszenvedett vereség miatt a Habsburg-birodalom elvesztette Lombardiát, s itthon e vereség következtében az elnyomatás gyengült, mindenhol felszínre került a Himnusz , a Szózat s a Rákóczi-induló: utcán, felvonulásokon és tüntetéseken. Az 1860. január 6-i filharmóniai hangverseny végén Pesten Erkelnek háromszor is el kellett vezényelnie Berlioz Rákóczi-indulóját kirobbanó tapsviharok és éljenzés közepette. A szenvedélyeket az elkeseredés és a döbbenet erejével még magasabbra korbácsolta Széchenyi István tragikus halála. Az 1860. április 3o-án, a pesti belvárosi templomban megtartott rekviemre mintegy nyolcvanezer ember gyűlt a templom köré s énekelte a Szózatot és a Himnuszt. Aztán — Erdély kivételével — összehívták újra az országgyűlést, s az 1861 márciusában és áprilisában megtartott választásokon a választók igen sok helyen, bármely párthoz tartoztak is, a Rákóczi-induló hangjai mellett vonultak fel, s akárki lett az országgyűlési követ, a választás végén a Szózatot énekelték. Az országgyűlést azonban hatalmi szóval feloszlatták, s az új, most még rövidebb életű elnyomatás semmivel sem volt kíméletesebb, mint elődje. A Himnuszt, a Szózatot és a Rákóczi-indulót újból bujdosásra kárhoztatták. Az elkomorult időkben Erkelnek mégis volt bátorsága, hogy — amit sehol sem tűrtek el — a pesti Nemzeti színház egész személyzetével a legnagyobb nyilvánosság előtt 1862. augusztus 22-én, a színház fennállásának 25. évfordulóján előadja a Himnuszt. Az újabb zord idők is elmúltak pár év elteltével, s a nemzeti ellenállás három nagy dallamának többé és azóta nem tudott semmi sem gátat vetni. A népi használat még lecsiszolta a Himnusz első zenei megfogalmazásának néhány pontozott, EQJtESSY BEM r ié * >.- m-J 1 . verbunkos jellegű fordulatát és Erkel azonosította magát e módosításban a néppel: időskori kórusfeldolgozásában már ekként hagyta a Himnuszt az utókorra. Azóta e három nagy dallam háborítatlanul él. Legány Dezső A HIMNUSZ ÉS A SZÓZAT BALSORSA Jó, hogy lapjuk április 14-i számában Szilágyi Lajos felhívta a figyelmet a Himnusz és a Szózat elhanyagolására oktatásunkban. Fejtegetéseit zenetörténeti áttekintéssel szeretném kiegészíteni. Nem népzene és mégis az a Himnusz, a Szózat és a Rákóczi-induló, e három nagy dallam. Bennük magára talál a magyar ember bárhol is él. Ez emeli a népzene: az egész nép tulajdonának rangjára. Zenéjük születését, a többi közt, annak az óhajnak is köszönhetik, mely a 18—19. század határán először Európa különböző nyugati népeinél tűnt fel, hogy e népek mintegy zenei jelképükként valamely nemzeti dallamot szólaltassanak meg ünnepélyes alkalmakkor. Nálunk is régen megvolt ez az igény. Bizonyos mértékig ezért terjedt el olyan hihetetlenül gyorsan a kuruc kori, sőt még régebbi zenei elemekből és népzenei hagyományokból a 19. század elején összekovácsolódó Rákóczi-induló. Népszerűségére jellemző, hogy már a gyermek Liszt Ferenc is játszotta 1823 tavaszán, egyik pesti búcsúhangversenyén. Pár hónappal előbb írta meg Kölcsey Himnuszát, melynek megzenésítésére azonban akkor még nem gondoltak. 1843. január 26-án és 1844. február 29-én írt ki pályázatot a Szózat és a Himnusz megzenésítésére Bartay András, a pesti Nemzeti Színházat bérlő zeneszerző és színigazgató. Bartay példáját számos országban évtizedek múlva is követték: pályázatokkal keresték a legmegfelelőbb verset és dallamot a nemzeti himnusznak. Tőlük és más népek ilyen énekeitől a mieink keletkezésükben erősen különböznek, mert ezek nem a pillanatnyi politikai hatalom birtokosának kívánságára, hanem inkább annak ellenében születtek, számos betiltást túlélve, anélkül, hogy akármikor is törvény vagy bármiféle jogszabály a magyar népet képviselő dallam rangjára emelte volna őket. De éppen ez edzette meg életerejüket és biztosította fennmaradásukat, rácáfolva arra a tévhitre, hogy a magyar csak gyorsan hevülő, de nem kitartó nép. A Szózat megzenésítésére beérkezett 22 jeligés pályamű közül Egressy Béni, a Himnuszra beküldött 13 jeligés pályaműből pedig Erkel Ferenc (első nyomtatott kiadásában Deák Ferencnek dedikált) dallama lett a díjnyertes. Erkel a Szózat pályázatában nem vehetett részt, mert a bíráló bizottságnak akkor maga is tagja volt. Mindkét bizottság legfőbb szellemi súlyát Vörösmarty és Szigligeti jelentette, s rajtuk kívül az elbírálásban a pesti zenei élet legjelesebb egyéniségei vettek részt. Valójában nem ott s a bemutatón (a Szózatot 1843. május 10-én, a Himnuszt 1844. július 2-án énekelték először nyilvánosság előtt a pesti Nemzeti Színházban) dőlt el e két nemzeti dallam sorsa, hanem először Pesten kívül: Pozsonyban és Kolozsvárott. Alig mutatták be ugyanis Pesten, pár hét múlva a Pozsonyban megnyílt 1843 — 44-i országgyűlés résztvevői kitörő örömmel halgatták meg a pozsonyi magyar színkörben az egyik színmű végén, 1843. június 1-én a színészekből összeállt férfikar előadásában. Az országgyűlési ifjúság is felkapta s a színészekkel versengve vitte szét e dallamot az országban — Kolozsvárott 1843. december 4-én énekelték először. Még rövidebb idő alatt érkezett meg Pestről Kolozsvárra az Erkel által megzenésített Himnusz. Ott is egy színmű végén énekelték először a színészek 1844. november 27-én. Fél év múlva már egymás mellé sodródott a Himnusz, a Szózat és a Rákóczi-induló, mint történelmünk során azóta igen sokszor. E nagy pillanat 1845. május 16-án következett el, amikor Zsibóról, a vak Wesselényitől Kolozsvárra érkezett Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály. Az ifjúság hatalmas tömege várta őket fáklyás zenével, este 10-kor, szállásuk előtt a Himnuszt és a Szózatot énekelte, s a zenekaron felrivallt a Rákóczi-induló. Ettől kezdve Erdély magyar színészete és ifjúsága volt egyideig a Himnusz és a Szózat legfőbb terjesztője. Leginkább a gyergyószentmiklósi A ft'j j j Jii} y.n fr ?t r i születésű Havi Mihály vette ki ebből részét, aki kassai színész múltja és vidéki magyar dalszínész társaságoknál betöltött szerepe után Szabó Józseffel összefogva 1846 tavaszának végén Kolozsvári népdalnok társaság címmel 23 tagú jeles ének- és tánctársaságot szervezett, azzal az Ausztriában és olasz földön állomásozó magyar katonai alakulatok nyomába eredt. Magyar opera- és népszínmű-részletek mellett társulatával Grazban, Triesztben, Velencében a Szózatot is énekelte. Az osztrák Rothisch fürdőben is felléptek az ott pihenő Liszt Ferenc kedvéért, aki tőlük és akkor hallotta először — az általa később, 1873-ban, a Himnusz - szál együtt külön kis zenekari és külön zongora-fantáziaként feldolgozott — Szózatot. Velük jutott ki a Szózat először külföldre. Két év múlva, 1848-ban éppen a forradalom lázában égő Párizsig is, ahol a forrongó francia nép lelkesedéssel hallgatta előadásukban a Szózatot. Onnan az Egyesült Államokba utaztak volna tovább — a Szózatot itt is bemutatni —, ha nem szólítja őket haza a március közepén kitört bécsi és pesti forradalom híre. Valóban, szükség volt rájuk: az országban mindenhol, ahol magyarok laktak, a Himnuszt, a Szózatot és a Rákóczi-indulót kívánták hallani. Marosvásárhelyen a tüntető márciusi ifjúság 25-én nagy, fáklyás felvonulásakor a Rákóczi-induló hangjaira menetelt és a Himnuszt énekelte. A szabadságharc elbukása után először csak a Rákóczi-indulót tiltották be nyomban.Erkel ezért a pesti Nemzeti Színház színpadán 1850 - ben három esetben (március 26-án, augusztus 20-án és december 23-án) az egész kórussal és a zenekarral vakmerőén előadatta a Himnuszt. Utána az elnémítás évei következtek 1855-ig. A három nagy dallamot azonban végleg eltiporni többé nem lehetett. Vörösmarty Mihály halálakor ugyan a pesti Nemzeti Színház AMIKOR a Hazafias Népfront VII. kongresszusa megnyitóján, majd a záráskor meghallottam a Himnusz, majd a Szózat dallamát, melegség járta át a szívemet. Az járt az eszemben, hogy nemzetünk e két ódáját és annak dallamát ismeri-e a mai fiatalság. Úgy, mint 150 évvel ezelőtt, majd a későbbi évtizedekben amidőn oly áhítattal, benső érzéssel énekelte nemzetünk legifjabb és legidősebb nemzedéke. Ezért azonnal elővettem és átlapoztam az általános iskola tantervét és utasításait, hogy ugyan mit írnak elő, mi a kötelező és mi az az irodalmi anyag, amit csak a pedagógus belátására bíznak. Sajnos, szomorúan tettem le a legújabban kiadott tantervet. Az általános iskolába járó gyerekeknek nincs lehetőségük az említett költeményeket közelebbről megismerni. Nem tudom, hogy ki, vagy kik azok, akik nem törődve a fogékony gyerekek érzésvilágával, elfogadták a tantervet oly módon, hogy nem szükséges ezt a verset és dallamot megtanulni, és énekelni csak 10, illetve 13 éves korban. A Himnusz szövegét csak a 4. osztályban, 10 éves korban kell tanulni és énekelni. A felsőtagozatban a fiatal 14 éves koráig már nem is hall róla, talán nem is énekli és így lassan-lassan feledésbe megy Erkel Ferenc dallama. Ezért adódhat elő, hogy Himnuszunk szövegét, dallamát a fiatalok bizonytalanul éneklik. Ha éneklik! Hisz 4 éven át nem ismételhető, kiiktatták a tananyagból. Miért? Vörösmarty Szózata még szomorúbb sorsra jutott a tantervben. Az általános iskola 7. osztályában kezdenek a szöveggel ismerkedni, ekkor hallja a diák a szöveget, majd a dallamot, amit elég nehezen tud elsajátítani, tehát hamar elfelejti. ÉRZELMI NEVELÉS nélkül nem lehet igaz hazafiságra, internacionalizmusra nevelni csak az a fiatalember becsülhet meg más nemzeteket, küzdhet a békéért, aki elsősorban a saját hazájának ragyogó költeményeit, dallamait — természetesen más érzelmi tényezőkkel együtt — magáénak is érzi. A Magyar Nemzetben nemrég megjelent egy cikk Bújt az üldözött címmel. Ebben a szerző azt írja: “Bújt az üldözött... — minden magyar tudja folytatni. Másfél évszázad óta minden magyar gondolatvilágában természetes lejtéssel gyűrűzik tovább a vers, tovagyűrűzik, mint a magára ébredő víztükrön a fodor, mint az ima szava, mint egy népdal vagy zsoltár. Alig akad valaki, aki Kölcsey Himnuszának e hatodik strófáját is betéve ne tudná. Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában, szerte nézett s nem leié honját a hazában.“ Bár úgy lenne! Sajnos, a felnövő fiatalok nem tudják folytatni, nem ismerik, nem éneklik nemzetünk e költeményét, hazánk himnuszát. Nem hinném, hogy a szocialista országokban a nemzeti himnuszt csak 10 éves kortól kezdik tanítani, és olyan mostohán, mint nálunk. Csak mi vagyunk annyira szűkmarkúak, az igaz hazafiságra nevelés terén lemaradva? Az a nemzet, amely nem becsüli őseinek harcát a szabadságért, az idegen elnyomás ellen, az nem tudja értékelni a jelenét és a jövőjét sem. Szilágyi L^jos ny. isk. igazgató Székesfehérvár
