Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
8. oldal «IttVAKÖHT 1981. augusztus hó zetbe kerüljön, hogy Ázsia és Európa népei között az ellentéteket szító politika ellenére kulturális úton és szellemben közvetítő szerepet vállalhasson. Csak íily ily módon akadályozható meg, hogy a nagy népvándorlási természeti törvény ne romboljon, hanem alkosson és megteremtse Eurázia népeinek barátságát! Feltehető, hogy a magyarok között sokan lesznek, akik előtt felmerül a kétely, hogy a fent leírtak helyesek-e, illetve bizonyíthat ók-e? Ezeknek kötelességük, hogy baráti és ismeretségi körükben kapcsolatot keressenek azokkal, akiktől kételyeik eloszlatását is remélhetik. Sic itur ad astra! M. N. E. Sz. ERDÉLYI JÓZSEF: “JESCSE POLSZKA” Csak ne hagyja magát a lengyel, küzd, bár a harc reménytelen, támad a páncélkocsik ellen, mik ellen nincs is védelem. Nem is országát védi már, csak a lengyel becsületet, s a győztes a vesztes előtt sorakozik és tiszteleg... Csak nem hagyja magát a lengyel, két óriás közt egyedül, küzd a nemes ember, a férfi, s habár a kormány menekül: marad a nép, a lengyel nemzet, azért, hogy lásson a világ valami hátborzongatóan szép, nagy tanító tragédiát. Nem, nem hagyja magát a lengyel, megmenti a becsületet, azt az örök Lengyelországot, amelyből újjászületett, s amelyből újjá fog születni a világ, az emberiség. — Rossz álom a való manapság, nem igazak — csak a mesék... “Jescse Polszka", él Lengyelország, nincs veszve semmi: megmaradt a becsület, a halhatatlan, legyőzhetetlen gondolat. “Nye pozvolim". Míg nem akarja, csak az Isten vesztheti el, míg lengyel férfi s lengyel asszony hisz, küzd és gyermeket nevel... Csak nem hagyja magát a lengyel, küzd, bár a harc reménytelen, támad a páncélkocsik ellen, mik ellen nincs is védelem. Nem Is országát védi már, csak a lengyel becsületet s a győztes a vesztes előtt sorakozik és tiszteleg. NEMZETŐR, 1939. szept. 25., I. évf., 9. sz. (Kodolányi János napilapja) Ohcí(fjlú)-& <y KÄNYÄDISÁNDOR ERDÉLYI ÍRÓ (Kolozsvár) IRODALMI ESTJÉRE 1981. szeptember 12-én, szombat este 8 órakor, a Nyugat-oldali Magyar Református Egyház alagsori termében (West 150th Street és Puritas Avenue sarok) STIRLING GYÖRGY--------------------------------------------------------------------------------------------------GAZSÁG ÉS IGAZSÁG Nyugaton, a szabad világban gyakran hangzik el kritika a szocialista országok bíráskodási rendszere ellen. Ami teljesen indokolt. Megszoktuk, hogy a kommunista “igazságszolgáltatás” a Szovjetunióban már több mint hatvan éve, a csatlósországokban pedig negyedik évtizede egészen más gyakorlatot követ, mint a jogállamokban, s akár a nyomozást és a nyomozószervek módszereit, akár az ügyészségi eljárást vagy a bíróságok ítéleteit nézzük, minden vonatkozásban nagy eltéréseket láthatunk. Az ezekben az országokban a háború után lefolytatott bosszú-sugalta, megtorló perek kirívó jogsértései, majd az ugyancsak valamennyi szocialista államon végigsöprő koholt vádak hullámai, melyek megtizedelték a kommunista vezetőrátegeket is, mindenkiben megingatták a jog tiszteletét és a polgárok szemében színjátékká züllesztették a törvényszékek tevékenységét. A bírák nem jogi, hanem pártszempontok alapján hozták és hozzák még ma is politikai ügyekben az ítéleteiket, s ha ezeknek — az államellenes ügyeknek — manapság viszonylag kicsi is a száma, ez nem változtat a lényegen. A jogsértések és politikai elfogultságból, elvakultságból született ítéletek esetében nem a szám döntő: egyetlen ilyen ítélet, egyetlen ártatlan ember meghurcolása is vérlázító és feljogosít a tiltakozásra, a legkíméletlenebb bírálatra. Ilyesmi ugye nem történhet jogállamban, semmiképp sem eshet meg az Egyesült Államokban, ahol mindennél jobban tisztelik az állampolgároknak a szabadsághoz, a védekezéshez való jogát és a bírósági eljárás szabályai szinte teljesen kizárják, hogy törvénysértő ítéletek születhessenek — állapítja meg az olvasó elégedetten. FRANK WALUS KÁLVÁRIÁJA Ki kell ábrándítsam a nyájas olvasót! Mert Amerikában is megtörténhet hasonló! Ha lényegesen ritkábban is és más körülmények közt, de itt a szabad világban is születhetnek jogtipró ítéletek. A különbség csak az a kommunista törvénysértésekkel szemben, hogy míg azokat a legritkábban teszik jóvá, itt — néha ugyan igen lassan —, de előbb-utóbb kiderül az igazság. Pontosabban: van lehetőség az érvényesítésére. Es van mód a bírói tévedések korrigálására. Ha nem is könnyen, de van. Annak az igazságtalanul meghurcolt embernek például, akinek esetét röviden el akarom mondani, például több mint négy évig tartott a kálváriája, melyet végig kellett járnia ahhoz, hogy elégtételt kapjon. 1977 januárjában emeltek vádat az illető ellen és csak most, 1981 májusában tisztázódott az ügy és dőlt meg a vád. De menjünk sorjában. Frank Walus chicagói lakos, amerikai állampolgár, 1922-ben született Németországban egy, a lengyel határhoz közeli kisvárosban. Szülei lengyelek voltak. Rövidesen meghalt az édesapja, mire édesanyja a rokonaihoz költözött Lengyelországba és Kielce városában telepedett le. A tízéves kisfiúból, akit eddig Franznak hívtak, ekkor Franciszek lett. Amikor 1939-ben kitör a háború, Franciszek 17 éves. A német megszállók első dolga összeírni a munkabíró fiatalokat és a férfiakat. 1940 márciusában Franciszeket két és fél millió társával együtt Németországba szállítják, ahol rabszolgamunkára osztják be őket. Az ifjú Walus Neu-Ulm közelében egy gazdaságba kerül és a mezőgazdaságban dolgozik egészen 1945-ig, a harcok befejezéséig. Még két évig hányódik a háború-dúlta Németországban, aztán 1947-ben végre sikerül hazavergődnie Kielcébe. Tíz esztendőt tölt itt, anélkül, hogy különösebben zaklatnák, de a kommunizmussal nem tudott megbarátkozni. Amikor megnősül, elhatározza, hogy kivándorol Amerikába. 1957 nyarán érkezik Chicagóba, ahol szakmunkásként helyezkedik el és megbecsült tagja lesz a helyi lengyel kolóniának. Szépen keres és beosztással él. Hamarosan házat vásárol és 1970-ben elnyeri az amerikai állampolgárságot. Ettől kezdve Frank Walus-nak írja a nevét. JÓTETTÉRT JÓT VÁRJ! Egy évvel később Walus befogad házába egy lengyel emigránst, névszerint Michael Alpert, akinek szülei valamelyik zsidó megsemmisítő lágerben pusztultak el. Alper 1972-ig lakik Walusnál, akkor elköltözik és megnősül, de az új asszonnyal együtt egy év múlva visszakéredzkedik. Walus ismét befogadja, de kapcsolatuk hamarosan megromlik. 1973 májusában Walus szemére hányja Alpernek, hogy valakit becsapott, mire összeszólalkoznak és a házigazda kiutasítja házából az Alper-házaspárt. Egy darabig nem történik semmi, aztán váratlan esemény dúlja fel a Walus-család békéjét. Az egyik chicagói lapban nagy cikk lát napvilágot, mely szerint Frank Walus a háború alatt náci szolgálatban állott, s résztvett a kielcei és a czestochowai gettóban történt kegyetlenkedésekben. Gyorsan kiderül, hogy az újságcikk adatai Alpertől származnak. A Walussal való összezördülés után Alper elment egy chicagói zsidó szervezethez és elmondta, hogy Walus bizalmas beszélgetéseik közben sokat mesélt neki arról, hogy milyen atrocitásokat követett el Lengyelországban, hogyan ölt meg védtelen embereket, sárgacsillagos zsidókat. Alper és felesége mindezt jegyzőkönyvbe is diktálta, de a bíróság kétségbevonta a tanúvallomások hitelességét, tekintettel az Alper házaspár és Walus közti haragos viszonyra. Ekkor még úgy tűnt, az ügy elalszik és a veszély elhárul Walus feje felől. Korai lett volna ezt hinni. Tudomást szerzett ugyanis a “Walus-ügyről” a Bécsben székelő “nácitlanító” iroda főnöke, Simon Wiesenthal is, aki azonnal nyilatkozott: Frank Walus veszedelmes kollaboráns volt, aki számos zsidót sajátkezűig gyilkolt meg a lengyelországi gettókban! Wiesenthal azt állította, adatait nem Alpertől kapta, de a forrást soha nem nevezte meg. Aminthogy arra sem adott soha választ — sem ő, sem Alper —, hogy miért vártak Walus leleplezésével 1974-ig?... BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS De ekkor már megindult a gépezet és ezeket a kérdéseket senki sem firtatta. A Wiesenthal-nyilatkozatot követően Holzmann New York-i képviselőnő, a Kongresszus bevándorlási albizottságának tagja kampányt kezdett azért, hogy a hatóságok kutassák fel az Egyesült Államokban bújkáló náci bűnösöket. Holzmann képviselőnő kezdeményezésére és kampányának hatására ekkor alakult meg az Igazságügyminisztériumon belül az a különleges nyomozócsoport, melynek feladatául tették a “rejtőzködő” háborús bűnösök felkutatását. (Ez a csoport indított hajszát néhány évvel ezelőtt emigrációnk kiemelkedő alakja, a nagy magyar író, Wass Albert ellen is.) E rövid cikk keretében nem lehet elmondani mindazt, ami Frank Walussal 1977-től — vád alá helyezésétől — 1981-ig, teljes tisztázásáig történt, mert ezek az elképesztő és szinte hihetetlen rémségek oldalakat töltenének meg. Csak néhány tőmondatban a főbb események: 1975-ben bekapcsolódott a nyomozásba az izraeli rendőrség is és egy harminc év előtti fényképet varázsolt elő az akkor 23 éves állítólagos Franz Walusról, mely őt Gestapo-egyenruhában ábrázolja. 1977-ben megtartották az első bírósági tárgyalást, amit a németekkel szembeni elfogultságáról és ellenszenvéről ismert Julius Hoffmann bíró vezetett. És hiába volt a védők minden érvelése, Walus tagadása, Hoffmann egyetlen mentőtanút sem hallgatott meg, a vád tanúit viszont korlátlanul hagyta beszélni. A vád negyvennégy tanút jelentett be, akik közül nyolc “ismerte fel” a vádlottat Gestapo-egyenruhában, tizenegy zsidó tanú pedig határozottan emlékezett, hogy Walus sajátkezűleg gyilkolt le nőket, öregeket és nyomorékokat. Hogy a Gestapo tagja csak német lehetett, Walus meg lengyel, és hogy közel öt centivel alacsonyabb a Gestapónál megkövetelt testmagasságnál, az nem érdekelte a bíróságot. Hoffmann bíró kimondta az ítéletet: Frank Walus háborús bűnös! Walust megfosztották állampolgárságától és megindították ellene a deportálási eljárást, hogy kiadják annak az országnak, ahol a gyilkosságokat elkövette. Frank Walus anyagilag és erkölcsileg tönkrement, 60.000 dollárt költött a védelemre, elúszott a háza és minden megtakarított pénze, az újságok gyalázták a nevét, elvesztette a barátait, munkáját. Rettegve várta a deportálási végzést, amikor megtörtént a fordulat. Váratlanul jelentkezett egy mentő tanú. Valaki, aki együtt volt Walussal a németországi rabszolgamunka idején és igazolta, hogy Walus az egész háború alatt el se mozdult onnan. Ezen a nyomon elindulva sikerült a Neu-Ulm-környéki német gazdák közül is párat előkeríteni, akik mind tanúsították, hogy Walus a háború éveit az ő szolgálatukban töltötte és soha az életben nem látták őt semmiféle egyenruhában. A vád megdőlt, az ítéletet megsemmisítették. Győzött az igazság! De milyen kínos-keservesen... Micsoda félelmes erőkkel szemben!... * * * JUSTITIA SZÉGYENE! Frank Walus igazsága kiderült, s végül is teljes elégtételt kapott. De vajon ezzel rendben van-e minden? Az álmatlan éjszakák, a hajszolt évek és a bírósági megaláztatások szenvedéseiért ki tudná kárpótolni Walust, akiből már aligha lesz teljes értékű, egészséges ember. Miért és hogyan történhetett mindez? Ha néhány ember gazsága és bosszúvágya ennyire eltorzíthatja az igazságot, s ily sokáig félrevezetheti a hatóságokat, akkor ott valami baj van Justitia istenaszszony portáján! Lehet-e ezekután erkölcsi joga az amerikai sajtónak bírálni a szocialista igazságszolgáltatást, és szemére hányni az elfogultságot, függőséget, politikai részrehajlást?... Aki pedig úgy gondolná, hogy ezt az egész “storyt”egy szélsőségesen jobboldali, antiszemita forrásból hallottam, annak elárulhatom, hogy a történet a Washington Post 1981. május 10-i számában látott napvilágot két teljes lepedőnyi oldalon. Aki nem hiszi, járjon utána: bármelyik közkönyvtárban megtalálható a Post nak ez a régi száma és benne Frank Walus meghurcolásának rémregénye. Egy rémregény a sok közül.
