Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
1981. május hó «ITtVAKÖkt 9. oldal HOZZÁSZÓLÁS “A VILÁG VERESÉGÉIHEZ Salvador Borrego mexikói történetíró jövőbelátásáról tanúskodó, alapos részletességgel szerkesztett terjedelmes spanyol nyelvű “Derrota Mundial” (A világ veresége) című történelmi tanulmánya nagy sikert aratott. Több kiadásban, nemcsak Mexikóban, hanem 1977 májusában a “Nuevo Orden” kiadásában Argentínában is megjelent a könyvpiacon, mert e mű úgy a latinamerikai népeknek, mint a marxizmus által leigázott nemzetek nyugati emigrációs közösségeinek felkeltette az általános érdeklődését. Ezt a könyvet, melynek kifejtett célja a “Bevezetés” szerint, a második világháború eredetének és lefolyásának oknyomozó vizsgálata és tárgyalása, a magyarság számára is egyik legfontosabb adatgyűjteménynek kellene tekintenünk, nemcsak azért, mert közölt adatainak zöme pontosan fedi a történéseket és mert érvei a háborút okozó világhódítók bűnösségét illetőleg meggyőző erejűek, hanem azért is, mert tudjuk, hogy annak akarva-akaratlanul kifejtett hírverése közvéleményformáló és perdöntő fontosságú lehet. Azonban ugyanezen szempontokra való figyelemmel végtelenül sajnálatosnak tartjuk és károsnak minősítjük a széles rétegű olvasó táborral egyes olyan magyar vonatkozású tények és vélemények közlését, melyek a szerző kútforrásainak fogyatékosságára és megbízhatatlanságára vallanak. Áttekintve a könyv 737 — 743. oldalain közölt “bibliográfia”-t (könyvjegyzéket), megállapítható, hogy a különböző nemzetiségű szerzők több mint 150 műve között a szerző rendelkezésére csupán egyetlen magyar író, Fekete Attila spanyolra fordított tanulmánya állott. Nyilvánvaló, hogy ilyen formán a szerző alig értesülhetett Magyarországnak a második világháborúba való bekapcsolódása okairól és abban követett tényleges részvételéről. Valószínűleg magyarellenes román, cseh, sőt a német árulók vagy más nemzetiségűek körének befolyására akaratlanul és véletlenül foglalt művébe éppen a mi nemzeti önérzetünket sértő egyes olyan tényeket, melyek a történelmi hűséggel és igazsággal meg nem egyeznek. Értesültünk arról, hogy e könyvnek a magyarságot bántó kitételei ellen az argetínai magyar kolónia részéről is történtek spanyol nyelvű tiltakozások és hogy a szerző készséggel kilátásba helyezte, miszerint műve legközelebbi 31. kiadásában a szükséges és kívánt helyesbítéseket keresztül fogja vezetni. Mégis a már eddig megjelent számos kiadásban és példányszámban közölt téves és bántó megállapításokkal szemben alábbiakban hírlapilag is ki kell fejtenünk indokolt ellenvéleményünket. I. Elsősorban sajnálatosnak és rossz hírünket keltőnek kell tekintenünk azt a néhány rosszindulatú idegen szerző által terjesztett bírálatot, melyet a mű VIII. fejezete 427. oldala 2. bekezdésében olvashatunk és mely szerint: "két román hadsereg összeomlott decemberben a bolsevista támadások első lökésére"az olasz hadsereg arra a hírre, hogy az ő szakaszukon is támadni fognak az oroszok, szintén menekült, feladva a harcot és néhány nap múlva a magyar hadsereg ugyanezt tette. Ennek folytán a déli szakaszon többszáz kilométeres nyílás támadt és csak a VI. német hadsereg maradt Sztálingrádban mint hullámtörő 71 napon keresztül.” A két román hadsereggel kapcsolatosan meg kell állapítanunk, hogy az előző VII. fejezet 422/423 oldalain a szerző részletesen megvilágította azt a tényt, miszerint a harckészségét vesztett 3. és 4. román hadsereg összeomlása a német hadsereg mindkét szárnyán három nap alatt: “olyan 90 kilométer oldalú négyszögnek megfelelő zsákba szorította a németeket, melyet hamarosan, óráról-órára, több és több tartalékkal rendelkező nyolc szovjet hadsereg vett körül!” Nem kétséges tehát, hogy a román szakaszok váratlan összeomlása volt egyik kezdeményező oka a sztálingrádi katasztrófának. Az olasz hadsereg hadműveleteivel kapcsolatban nem részletezi a szerző e csapatok “menekülése” okait, de mi sem lehetünk illetékesek következtetni az említett híresztelések visszahatására. A magyar hadseregnek az olaszhoz hasonló állítólagos “menekülésére” nézve úgylátszik nem állottak a szerző rendelkezésére bibliográfikus szakvélemények és ezért nem említette meg azokat az indító okokat, melyek azt előidézték, mégis a szövegből kitűnik, miszerint a román esettel azonos eljárásról lehetett szó. Ezt a burkolt hírnévrontást sérelmezzük és a történelmi tények világánál kívánjuk azt alábbiakban cáfolni. 1942/43 telén, a Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt küzdött 2. magyar hadsereg három hadtestből — a III., IV. és VII.-bői — állott és mindegyik három könnyű hadosztályra volt osztva. Ezeket a kötelékeket az Első Páncélos Hadosztály egészítette ki. Az orosz vasútak állomásain történt kirakodás földrajzi helyzetéhez képest közelebbről vagy távolabbról gyalog érték el a csapatok a tűzvonalakat. Voltak egységek, melyek a Don folyóig 1000 kilométert gyalogoltak, hová elsőnek 1942. július 7-én a III. hadtest érkezett gróf Stomn Marcel altábornagy parancsnoksága alatt, kinek Sárkány ezredes volt a vezérkari főnöke. Az úgynevezett “repülő dandár”, mely ennek a hadseregnek szerves része volt, csupán 6 osztagból állott és pedig 2 vadász, 1 bombázó, 2 felderítő és 1 szállító századból, valamint néhány futárgép volt hozzá beosztva. Ennek a 18 gyalogezredből álló hadseregnek ugyanazt a több mint 200 kilométeres frontszakaszt kellett védenie, mint a 27 ezredből álló szomszédos német hadseregnek és ezért a magyar csapatok a Don nyugati partján maradtak, úgyszólván minden tartalék nélkül. A védelmi fészkek között voltak 500 — 1000 méteres elfoglalatlan közök. Mivel pedig a magyar hadsereg ellátása a német utánpótlási szolgálattól függött, néha megtörtént, hogy a Magyarországból élelemmel és lőszerrel útnak indított vonatok, melyek a 2. Magyar Hadsereg részére annyira szükségesek voltak, más szakaszokra lettek tévesen irányítva. A motorokon történt szállítások sem bizonyultak elegendőnek és emiatt nem érkezett meg időben a csapatokhoz a téli ruházati felszerelés. Ugyanis az illetékes német szállítási szolgálatnak gyakran döntenie kellett, hogy élelmet és lőszert küldjön-e a csapatnak vagy ruházatot? Ezért érthetően sokszor az előbbieket előnyben részesítette. Mindezen nehézségektől eltekintve és ellenére, a magyar katonák számtalan sikeres vállalkozást hajtottak végre a Don keleti partján az ellenség zaklatására, felderítés vagy hadifogoly ejtés céljából. A magyar repülőgépek vasúti gócpontokat, útkeresztezéseket, raktárakat, tüzérségi ellátótelepeket, tartalékokat, hidakat és műtárgyakat sikeresen bombáztak. Azonban a frontszakasz túlságos kiterjedése kimerítő szolgálatot követelt, minek folytán a csapatok elernyedése állott be. Azok részleges leváltása céljából 1943 januárjában 50 — 60.000 magyar katona érkezett a frontra, sajnálatosképpen fegyver nélkül, mivel csupán 10—15 fegyvere volt az újonnan érkezett egyes századnyi csoportnak, mert az volt az elképzelés, hogy a fegyvereket majd átveszik a leváltott csapatoktól. De éppen a tartalékcsapatok érkezése idejében és alkalmával kezdődött, 1943. január 11-én, a nagy orosz támadás és az újonnan érkezett fegyvernélküli csapatok összevegyültek a leváltandókkal. Miután pedig január 15-én az ellenség leválasztotta a III. Hadtestet a 2. Magyar Hadsereg többi egységeitől, alárendelték azt a német Hadtestparancsnokságnak acélból, hogy biztosítsa annak déli szárnyát Voronyezs közelében. Január 26-ig a magyarok hősiesen ellenálltak az orosz rohamoknak, a 40 fokos hideg ellenére, amikor is nehéz fegyvereiket csak melegítéssel tudták használni. Ezen a napon a német “Siebert”-csoport parancsnokától nyert visszavonulási parancsra a III. magyar hadtest 9. könnyű hadosztálya nehéz harcok árán, mint utolsó erőegység elhagyta a Dont. Ezzel az áldozatos harci ténnyel a magyarok lehetővé tették a 2. német Hadsereg számára csapatai zömének a rendezett visszavonulását és a Voronyezsen elraktározott nagymennyiségű hadianyag biztonságba helyezését. Ennek a könnyű hadosztálynak a paracsnokát Oszlányi Kornél vezérőrnagyot kitüntették, mint egyetlen ezt az érdemrendet elnyert katonát a “Mária Terézia-Rend” keresztjével. Január 27-én és 28-án szervezték meg a magyar csapatok tervszerű visszavonulását, a tartalékokkal megerősített három orosz hadosztály támadásai közepette. A következő napon, január 29-én, mivel a legfelsőbb német parancsnokság azt az utat jelölte ki a kitörésre, melyet az ellenség már elfoglalt és használt, nem vállalhatta a Hadosztályparancsnokság a felelősséget csapatai visszavonulására pontosan abban a formában amint azt elrendelték és ezért teljes szabadságot adott egységeinek műveleteik végrehajtására. Ennek a felhatalmazásnak az alapján január 30-án a különböző magyar egységek igyekeztek kihasználni a nekik kínálkozó lehetőségeket és megkezdték kényszerű visszavonulásukat, noha ezáltal veszteségeik is voltak. Minthogy ezen a napon már nem volt tüzérségük és még nehéz fegyverek, lőszer és élelmiszer-hiányban szenvedtek, a különböző egységeknek egyénenként és állandóan harcolniuk kellett. Ilyen formán nagy nehezen és hősiesen kiszabadították magukat szorult helyzetükből, de eljárásuk semmiképpen sem volt olyan “menekülésszerű”; mely a románokéval volna összehasonlítható! A 2. Magyar Hadsereg óriási veszteségeket szenvedett: hősi halottakban 35.000-et és sebesültekben ugyancsak 35.000-et számoltak össze, míg az ellenség adatai szerint 26.000-en estek hadifogságba, tehát a személyi veszteség csaknem 100.000-re emelkedett. Voltak egységek, melyek az egész tisztikart elvesztették. Elpusztították vagy elvesztek az összes nehéz fegyverek, odaveszett a tüzérségi felszerelés nagy része, úgyszintén az utánpótlási anyagoké és rengeteg lőszer. Az ellenség veszteségei pontosan soha nem voltak megállapíthatók, de nem kétséges, hogy ezek a harcok neki is hullahegyeket eredményeztek, melyek elkerülhetők lettek volna, ha a magyarok valóban “menekültek” volna! De éppen ezek a veszteségek fékezték le az ellenség további támadásait, ami később lehetővé tette odébb, nyugat felé Charkow táján új védelmi vonalak létesítését! Úgy véljük, hogy a fent előadottakkal hiteltérdemlően megcáfoltuk a szóbanlevő mű VIII. fejezetében foglalt magyarellenes közléseket. Érveinkhez végül hozzáfűzzük vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. Magyar Hadsereg parancsnoka iránt érzett kegyeletünket, aki egyike lett a világháború magyar mártírjainak, amikor öt hazafias hadműveleti tevékenységéért a szovjet-bérenc magyarországi kormány a budapesti Gyűjtőfogházban kivégeztette. II. Tekintettel arra, hogy úgyszólván hiányzanak azok a spanyol nyelven fogalmazott pártatlan tanulmányok, melyek a spanyol nyelvű történészek részére az események okainak és lefolyásának kiértékeléséhez elengedhetetlenül szükségesek lennének, megértjük, hogy a “Derrota Mundial” (A Világ veresége) című tanulmány szerzője kénytelen volt beérni olyan látszólag hitelt érdemlő leírásokkal, melyek azonban valójában hamisak és igazságtalanok a több mint ezer éves magyar nemzet számára. Hivatkozunk itt, a IX. fejezet 565/566. oldalain kifejtettekre, miszerint: “A magyar kormányzat 1942 óta ellene volt annak, hogy hadserege harcoljon a Szovjet ellen és az csupán hátországi rendőri szolgálatot látott el. ” Eltekintve attól, hogy a szerzőnek ez a téves állítása feltűnően ellentmond mindannak amit a magyar hadsereg Don-i harcairól az előzőkben bizonyítottunk, rá kell mutatnunk arra, hogy miután 1941 júniusában kitört a háború Németország és a Szovjetunió között, Magyarország kénytelen volt szintén hadat üzenni ugyanennek a bolsevista hatalomnak, mivel nem volt meg a szükséges ereje semlegessége védelmére. Ismeretes, hogy az első világháború után csaknem 20 évig megtiltották Magyarországnak, hogy védelmére újból modern hadsereggel rendelkezzék. Ennek folytán pedig Magyarország belépett a háborúba, mielőtt még befejezte volna fegyverkezését, mint a “Tengely-Hatalmak” (Német- és Olaszország, valamint Japán) szövetségese és az “Antikomintern-Paktum” aláírója. Ezen kívül erkölcsi elkötelezettséggel tartozott ezeknek a nemzeteknek, kiknek segítségével az előző években Magyarország visszaszerezte a hírhedt “Trianoni békeparancs” által elszakított hatalmas kiterjedésű, azoknak az ősi területeknek egy részét, melyeken nagy többségben ezer év óta magyarok laktak. Mivel pedig nem sikerült békés megegyezésre jutni a “Kis-Entente” államaival, se nem tapasztaltunk megértést a franciáknál és az angolszászoknál, a Nemzet egyetlen reménye fűződött ahhoz, hogy ezeréves határait visszaszerezze, harc árán az antikommunista nemzetek oldalán. A magyar kormányzat egyáltalán és soha nem tagadta meg — mint azt az idézett szöveg állítja —, hogy hadserege küzdjön a Szovjet ellen, mert az egész Nemzet még jól emlékezett az 1919. évi véres kommunista “proletárdiktatúrára”. Tény és való, hogy az eleinte még fogyatékosán felszerelt csapatokat — a németekkel kötött megegyezés alapján — nem küldték ki azonnal az első vonalba harcolni, hanem megszervezték a “Megszálló Hadosztályokat”. 1941. évben két, 1942-ben és 1943-ban hat és 1944-ben három ilyen hadosztály lett a szövetségeseink rendelkezésére bocsájtva. Voltak időszakok, amikor csupán ezekkel a hadosztályokkal vettünk részt a háborúban, melyeket később “Tartalék Hadosztályoknak” neveztek át és mely egységek feladata nem korlátozódott csupán “rendőri szolgálatra”, hanem a 24 — 43 fokos hideg tél folyamán a szovjet-csapatok kényszerű meghátrálása során tönkretett fontos utánpótlást szolgáló vasút és út
