Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
6. oldal «ITTVAKÖKT 1981. május hó Nemzetünknek függetlenségéért vívott hősi küzdelmeit szükségesnek véljük időnként feleleveníteni, mert az eseményeknek hű tolmácsolásával nemcsak a hősök emlékének adózunk, de egyben a nemzeti érzést is állandóan ébren tartjuk. Mai napon a diák és munkás ifjak által Budapesten kirobbantott 56-os csodálatos szabadságharcunkról és annak résztvevőiről kívánunk hódolatteljesen megemlékezni. A zsarnokság ellen kitört önfeláldozó küzdelem lefolyását az események és a hősi tettek elmondásával kíséreljük meg érzékeltetni. A magyar állam vezetősége 1944- ben a németek háború vesztését felismerve, az ország pusztításának elkerülése érdekében külön békét óhajtott kötni. Az oroszok a külön békekötés legsúlyosabb feltételeként kívánták, hogy a magyar hadsereg a szövetséges németeket hátba támadja, miként ezt a románok tették. A magyar nemzet ezt nem teljesíthette, mivel a jelleme kizárta az ilyen aljas, erkölcstelen tettet. így az ellenálló harc az elvesztés tudatában folytatódott halálmegvető vitézséggel az ország teljes megszállásáig. A magyar nemzet hősi ellenállásával az oroszokat feltartóztatva, mentesítette Nyugat-Európát a Szovjetnek további terjeszkedésétől. A második világháborúban a nyugati államok segítségével 1945- ben győztessé vált Szovjetorosz állam az U.S.A.-val Európa felett megosztozkodva, kiterjesztette terrorhatalmát a balti államokon kívül Lengyel-, Kelet-Német-, Csehszlovák-, Román-, Bulgár- és Magyarországra, azaz mintegy 100 milliót kitevő népeire a közép-európai államoknak. Magyarországnak 1945 tavaszán történt elfoglalásával a nemzet teljesen a Szovjetorosz hatalom befolyása alá került, amit az ott állomásozó csapataival még alá is támasztott. Az orosz hadsereg védelme alatt a Szovjet érdeket és bizalmat képviselve visszaszivárogtak az 1919-ben rövid néhány hónapra hatalmat bitorló magyar kommunisták. Ezek közül a Szovjet főmegbízottja Rákosi Mátyás volt. Az összeomlás után választás révén többséget nyert Kisgazda Párt-i kormány orosz nyomásra már kénytelen volt a fontos hatalmi állásokat a kommunistáknak átengedni. Ez a közösködés is rövid ideig tartott, mert 1948-ban hamisan végrehajtott választással a kommunista párt Rákosi vezetésével teljesen hatalomra jutott. Ezzel a rémuralom még jobban fokozódott. A sok kivégzett ártatlan hazafinak, a börtönökben kínzottak tízezreinek és a kegyetlen körülmények között munkatáborokba hurcoltaknak borzalmas szenvedésekben volt részük. A magyar népnek úgyszólván majd egytizede a bosszúálló terroristák kezébe került, szörnyű szadista kínzásokon esett át. A szabadságvágyak készülő kitörése előjeleként a Kelet-Németországban és Lengyelországban a terroruralommal szembeszálló mozgalmakkal megindult a morajlás Európa földjén. A magyar honra kiváltképpen a baráti lengyel felkelési kísérlet hatott. A bizonytalanságban élő és megfélemlített magyar nép a Rákosi vezetésével rájuk zúdult vérszomjas terror alatt odáig jutott, hogy a halált már szinte megváltásnak vélte. A lakosság elkeseredett hangulata hatására a kommunista rendszer ténykedései ellen először 1955. november 18-án, a magyar írók kezdtek lázadozni. Ezeket azonban hamar leszerelték. Rákosit 1956. július 27-én leváltották és helyette első titkár Gerő Ernő lett, a második titkári állásba pedig Kádár János került. A rendszer elleni mindenre elszántságát a magyarság már 1956. október 6-án jelezte, amikor a felakasztott, majd rehabilitálása után a Kerepesi temetőben újra elhantolt Rajk László sírjához tüntetésképpen a városnak beláthatatlan sorokban odamenetelt többszázezres tömegei jelentek meg. A rendszert ez esemény megdöbbentette, mivel váratlanul érte a nép félelmetes megmozdulása. 1956. október 16-án a szegedi egyetemi hallgatók forradalmi cselekedetként kiléptek a DISZ-ből és megalakították a MEFHSZ-t, azaz a “Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szövetségé”-t. A szegediek bátor fellépése nagy lelkesedést váltott ki a többi egyetemi ifjak, de kiváltképpen a budapesti diákok körében. Október 18-án az ország valamennyi egyetemi ifjúsága csatlakozott a szegediek kezdeményezéséhez. Az egyetemi hallgatóknak a terror hatalommal szembeni mozgalma indította el a világ bámulatát kiváltó, vezér nélküli magyar szabadságharc küzdelmét, az élen mindenütt a diák és munkás ifjakkal. A budapesti egyetemisták október 20- án gyűléseztek és utánna a 12 pontból álló követelésüket a “Szabad Ifjúság” nyomdájában kinyomtatták. Kívánságaikat a kormányhoz eljuttatva, annak teljesítésére határidőt szabtak. Sajtószabadságot, halálbüntetés eltörlését, a nyugati kultúrával kapcsolat felvételét, külföldre való szabad utazást, az orosz csapatok kivonását, szabad választások megtartását kívánták és a többi pont is mind az elveszett szabadság helyreállítását célozta. A követelések csupán egy részének teljesítését ígérte meg a rendszer. Ez az ifjúságot nem elégítette ki. Ragaszkodva elhatározásukhoz kívánták, hogy a sajtó közölje és a rádió pedig mondja be a követelésük összes pontjait. Mivel erre a kormány nem volt hajlandó, ezért a diákok bizottsága október 22-én délelőtt úgy határozott, hogy 23-án kivonulnak az utcára a rendszer ellen tüntetni. Mozgalmuk kiszélesítésére az ifjúság küldöttei még október 22-én délután kimentek a gyárakba és vidékre a másnapi tüntetésről értesíteni és csatlakozásra felhívni a munkásságot. Másnap, október 23-án, Gerő Ernő értesülve a diákság tervéről, kiadta a felvonulási tilalmat. Az általános rendszer ellenes hangulatban a kiadott parancs hatástalanná vált és a tilalom ellenére a déli órákban a tüntetők megkezdték a felvonulást. Piros László belügyminiszter a helyzet súlyosságát látva, visszavonta a felvonulási tilalmat. Diákok, kokárdás fiatalok, elszánt munkástömegek, zászlót lebegtető lányok, a lelkes, mámoros tömeg tízezrei hömpölyögtek az utcákon. A lengyel eseményekről értesülve, a velük való együttérzés kifejezése végett az ifjúság a lengyel— magyar barátságot kívánta ünnepelni, ezért először a Bem-szoborhoz vonultak, közben az érzelmeiknek hangot adva harsogta a lelkes tömeg: “Bem apó és Kossuth népe együtt megy most kéz a kézbe.” “Éljen a lengyel—magyar barátság!” Később a nép követelése: “Üj vezetést akarunk, Nagy Imrében a 1956. OKI bizalmunk!” A Bem-szoborhoz közeledve, egy magányosan elhangzott követelésre: “Az orosz pedig menjen ki!” — ujjongva dübörögte utánna a tömeg: “Az orosz pedig menjen ki!” Végül a főkívánságot leegyszerűsítve egy szóban ekképpen zengték: “Szabadságot!” “Szabadságot!” “Szabadságot!” A Bem-szobor után a Petőfi-szoborhoz, majd a Szabadsághősök szobrához vonult a beláthatatlan nagy tömeg. Mindezen helyeken lelkesítő beszédek hangzottak el. Ezekután a feltüzelt emberáradat Sztálin szobrához menetelt és a felbőszült embersokaság munkásai autogénnel levágták a bálványt a talpáról. A körülállók vad dühvei nekiestek a földre zuhant kolosszusnak, ütötték, verték és tördelték. A szobordöntés után este hatkor a rádióhoz mentek és kérték a 12 pont felolvasását. A kívánság teljesítése helyett este 8-kor Gerő beszélt a rádión és a Szovjetuniót mint a szabadságot hozót dicsérte és támadta az ifjúságot. Az elhangzott beszéd felbőszítette a tüntetőket és az elkeseredett csoportjai a rádióhoz rohantak, de Gerőt már nem találták ott. A rádiót az ÁVH-sok őrizték és este 9-kor az épület előtt összegyülekezett fegyvertelen tüntetőkre tüzet nyitottak. Az első sorok holtan buktak le a kövezetre, de a többiek meg nem rettenve, a vérengzéstől még jobban felbőszítve, ott maradtak a helyszínen. Ekkor a tüntetők közé röpcédulák ezreit dobálták, amelyen ez állt: “Van fegyverünk, harcoljatok!” Este 10 órakor a honvédség nagy része a mozgalommal együttérezve a kaszárnyák raktáraiból a szabadságharcosokat ellátták fegyverekkel. A felszerelt egyetemi és munkás ifjak visszatérve, a hozott harci eszközöket a helyszínen maradt tüntetők között széjjelosztották és éjfél felé megkezdték a rádió és telefonközpontnak az ostromát. Az ifjú harcosok behatoltak a rádióval szemközti házak ablakaiba és a Sándor utcában süvített a golyózápor. Sok ÁVH-ás maradt holtan az utcai csatatéren. A rádiót 24-én reggel a felkelők elfoglalták. A kormány már jó előre gondoskodott titkos adóállomásról és azon szórta szét a hazugságait. A józsefvárosi telefonközpontot a szabadságharcosok 24-én éjjel 2 órakor vették be, de hajnalban az ÁVH-sok szovjet segítséggel az épületet megrohanták és a hátrahagyott kis őrséget lemészárolták. A felkelők azonban 25-én hajnalban a telefonközpontot véglegesen visszavették. Budapest utcáit és tereit elöntötte a szenvedélyes néptömeg áradata. A párt és a kormány főbb központjait a város minden pontján a lelkes ifjúság elszánt, sűrű rajai vették ostrom alá. Éjszaka is világosság ömlött szét, mert a várost a tüzek bevilágították. A harcosok megszállták a “Szabad Nép” székházát és több párthelyiséget felgyújtottak. A “Szikra” nyomdát is elfoglalták. A fővárosban ezen az éjszakán senki sem aludt, így a népet a felkelő nap, október 24-én ébren találta. A rendszer elrejtőzött vezetői a hajnali órákban felkérték a szovjet csapatok parancsnokát a felkelők leverésére. A kormány adója hiába harsogta a kimenési tilalmat, mert senki sem törődött vele és mindenki az utcán volt. A parlament előtti téren nagy tömeg gyülekezett. Ezen tüntető tömörülésben résztvéve felsorakozott több mint 15 ezer egyetemi ifjú, kik a szovjet csillag nélküli magyar lobogókat lengetve csatadalokat énekeltek. Közeledtek a szovjet páncélosok, amelyeken magyar zászlók lengtek és a katonák barátságosan integettek. A tömeg fellelkesült és a himnuszt énekelte. Miközben a harckocsik legénysége a tüntetőkkel barátkozott, a gyermekek felmásztak a tankokra és a katonák a műszereket magyarázgatták nekik. A viselkedésük azt mutatta, hogy a tankjaikat a felkelőknek át akarták adni. Azonban a kialakult barátságos hangulatban váratlanul — annak megzavarására — a Fölművelésügyi Minisztérium tetejéről provokációként az ÁVH-sok fegyveréből az oroszok közé célozva lövés dördült el és egy orosz katona holtan rogyott össze a téren. Erre az oroszok mindenkit lelökdöstek a harckocsikról, a tankcsapat átment a tér másik felére és egyik tiszt sortüzet vezényelt a tömegre. A szörnyű vérengzés sok áldozata holtan és sebesülten elterülve, vérrel borította be a Parlament előtti teret. Az egymásután érkező mentőautók nem tudtak az áldozatok közelébe jutni, mivel az oroszok rájuk géppisztoly sorozatot adtak és így megakadályozták a sebesültek elszállítását, kiknek kórházba juttatására csak később kerülhetett sor. Az ÁVH-sok provokációjának és a borzalmas esetnek híre telefon útján a városban gyorsan szétterjedt. A néptömeg az iszonyatos jelenet után is maradt, nem széledt szét és nem menekült el. A kegyetlenség megnövelte a harci kedvet és a Szabadság-térre mind többen nyomultak, ahová magyar honvédkocsi érkezett. A magyar tiszt leszállt és a kocsit átengedte a felkelőknek. Ezek után több ezer honvéd, tiszt csatlakozott a szabadságharcosokhoz. Átálltak a laktanyák. Fegyver, lőszer és honvédségi kötelékek érkeztek a felkelőkhöz. A Kossuth Akadémia fiatal tisztjelöltjei ellátták magukat nehéz fegyverekkel és csatlakoztak a szabadságharcosokhoz. Átállt az egész ország és megindult a harc. Délelőtt folyamán Mikoján leváltotta Gerőt és helyébe Kádár János került, miniszterelnökké pedig a párt Nagy Imrét nevezte ki. Nagy Imre statáriumot hirdetett és ezzel elvesztette népszerűségét. A vérfürdő után a délutáni órákban fekete lobogókkal, rudakra kötözött fekete fejkendőkkel és táblákkal menetelve hömpölygött az utcákon az emberáradat. Fehérhajú öreg munkásnők hajadonfővel vettek részt a tömegben az élen haladva. Több irányból a Parlament elé vonult a félelmetes és elszánt gyászmenet. A táblákon a felírás csak ennyi: “Gyilkos Gerő!” és csak egyetlen mondatot harsogtak: “Gyilkos Gerő!” Az elkeseredett tüntetők közül fájdalmukban sokan zokogtak. A Parlamenthez más irányokból is özönlött a fegyvertelenek sora, követelve: “A gyilkosnak pedig pusztulnia kell!” Ezen időben azonban Gerő már elmenekült, de a nép ezt még nem tudta. Szerte a városban mindenfelé kialakultak a tűzfészkek, a támadási gócok a fontosabb kereszteződéseknél, a főbb hivatalok körül és a tereken. Egységes a lakosság és elszánta magát
