Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
1981. május hó **ITfVAKO*T 5. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: ERDÉLY ÜGYE ÉS A KANADAI PÉLDA A kis erdélyi fejedelemség 1564 és 1572 között a tordai és meggyesi országgyűléseken példát mutatott az egész akkori világnak. Ugyanis a székely, magyar és szász rendek törvénybe iktatták a lelkiismereti szabadságot, a négy vallás egyenlőségét Erdélyben. Ez a cselekedet a magyar türelmesség elévülhetetlen történelmi bizonyítéka. Még a sokszor cinikus Szekfű Gyula is lelkesen ír ezekről az eseményekről: “...magában véve is soha nem látott jelenség az akkori európai történelemben, úttörő kezdeményezés, mely anticipálja a későbbi fejlődést... Erdélyország ezt a fejlődést korábban kezdte meg''... Ma Kanadának jutott hasonló szerep. Új hazánk példát mutat a francia nemzetiségi kérdés korszerű megoldásában, vagy legalább is a megoldás megkísérlésében. Sokan, még magyarok is értetlenül, sőt ellenségesen szemlélik a kanadai franciák nemzetiségi törekvéseit. Pedig mennyi hasonlóság van Erdély és Quebec között! Nem földrajzi, hanem történelmi analógiákra gondolok elsősorban: hisz Kanada akkora, mint Európa az Uraiig és ebben a nagy térben Quebec tartomány határai az Egyesült Államoktól, a 60 foktól majdnem az északi sarkkörig terjednek. Területe pedig egyharmaddal nagyobb a történelmi Magyarország 300 ezer négyzetkilométerénél. Ha nagyságra nem is mérhető össze a mai Magyarországgal, vagy Erdéllyel, annál feltűnőbb a történelmi sors hasonlósága. A franciák, akárcsak a magyarok Erdélyben, ősfoglalók voltak Kanadában, félezredév fázis különbséggel. Ok voltak az európaiak közül az első és két századon át egyedüli urai ennek a földnek, “Új Franciaországnak”, sőt a kontinensnek is, mert St. Louis-ig gyarmatosították a Mississippi mentét. De az Utrechti Béke, 1713-ban, Újfundland, a Hudson-öböl környéke és Akádia leadására kényszerítette Franciaországot. Ez a tragikus dátum volt a Szatmári Békekötés éve is, Rákóczi Ferenc szabadságharcának záró akkordja. Ezzel megszűnt az általa felújított erdélyi fejedelemség is és megtörtént a “kis Haza”, Erdély bekebelezése a Habsburg örökös tartományok közé. Az Újvilág francia gyarmatainak elvesztése is bekövetkezett további ötven év múlva, a hétéves háború végén, amikor az angolok kezére kerültek az 1731 után még megmaradt birtokaik. Nem kívánunk részletesen végig menni a kanadai történelmen. Két fontos eseményt említünk csupán. Az egyik az Észak Amerikai Egyesült Államok megalakulása (1786), mely határt szabott a további francia és angol terjeszkedésnek dél felé. A másik a Kanadai Birodalom (Dominion of Canada) megalakulása (1867) az angol parlament által adott alkotmány “British North American Act” és az angol király fennhatósága alatt. Ez az alaptörvény, a kanadai tartományok egyesülésében, teljes egyenlőséget biztosított a francia Quebecnek, papíron, és egyúttal erős befolyást a birodalmi politikában. A francia nemzetiség lett a kanadai nagypolitikában a mérleg nyelve, mert egységesen érvényes!síthette akaratát, legalább is a szavazó urnáknál. Időzzünk kissé az 1867-es évszámnál, mely azonos az osztrák—magyar kiegyezés dátumával: ez Erdély visszacsatolásának esztendeje, tehát az 1848-as Unió helyreállítása, de ugyanakkor elvesztésének kezdete is. Az Erdély—Quebec történelmi analógia itt elválik egymástól. Mert bár az észak-amerikai francia birodalom szétomlott a világhatalmi változásokkal, Quebec parasztsága megkapaszkodott a rögben, a népes családban, egyházában: és míg mi a biológiai és politikai csatát elvesztettük Erdélyben, ők megnyerték Kanadában. Állták a versenyt az állandó bevándorlással és asszimilálással növekvő angolszász uralkodó nemzettel szemben. A kanadai-francia családok 8 — 9 gyermekes átlagával nyerték meg ezt a harcot. Montreál a második legnagyobb francia város Párizs után és az elmúlt száz évben már két francia miniszterelnöke is volt Kanadának (a mostanit is beleszámítva), számtalan minisztere, tábornoka, egyetemi tanárai, nemcsak saját provinciájában, hanem a birodalom székében hosszában. Napjainkban pedig a teljes egyenjogúságot is sikerült kivívniuk a kanadai-francia politikusoknak. Ma egy québeci lázadás (FLQ “Quebec Felszabadítási Arcvonala”) majd az elszakadást, “Független Quebec”-et célzó, de sikertelen népszavazás után (1980), a francia nyelv hivatalos bevezetésével a birodalom kétnyelvű lett a törvényhozásban, kormányzásban, igazságszolgáltatásban, a közoktatásban, tehát a modern élet majdnem minden területén. Ma tehát Kanada kétnyelvű, két ősfoglaló, vezető nemzettel, angollal és franciával. A harc, amely 1713 után is véresen, vagy vértelenül szakadatlanul dúlt a kanadai-francia nép jogaiért, anyanyelvének használatáért, kultúrájáért, teljes egyenjogúságért, önálló tartományi kormányzásért, győzelemmel végződött. Sőt a francia nyomás ellensúlyozására, a többi nemzetiség is némileg hasonló jogokat kapott. Nem kétséges, hogy a francia sikerek katalizálták a mai “multi-kulturális” kanadai gyakorlatot, mely megengedi, sőt elősegíti a bevándorlók nemzeti műveltségének megőrzését és folytatását. Ez az amit hangsúlyoznunk kell az egész világ előtt: íme a kanadai példa. Magyarázatképpen azonban a nagypolitikát is figyelembe kell vennünk: főleg az “Antant”, majd a “Társult Nemzetek” szövetségében végig harcolt két világháborút. Ezek után nem lehetett a kanadai-franciákat másodrangú állampolgárokként kezelni. Ami nekik szabadságot, nekünk kétszeres Trianont, országcsonkítást és nemzettestvéreink millióinak szolgaságot hozott. A kanadai példát látva felsóhajtunk: Bár már itt tartanánk Erdélyben is és a többi ősi földünkön, hogy végre egyenjogúak lennénk az általunk századokon át megtűrt, megvédett, de angol, francia és végül szovjet - orosz segítséggel fölénk rendelt, rajtunk regnáló román, cseh és szlovák, szerb és horvát nemzetiségekkel. Városaink, nem úgy mint Montreál és a többi francia alapítású kanadai város — az erőszakos elidegenítés áldozatai. Kolozsvár, melynek az 1910-es népszámlálás szerint, csak 5%-a volt román (a hozzáépülő oláh falu, Kolozsmonostor miatt), ma közel 70%-os román többségű; és ma nem is engednek magyarokat letelepedni Erdély ősi fővárosában! Ma Kanadában még a kínai városnegyedekben is kínaiul vannak az utca nevek kiírva és franciául Quebecben. Minimális követelésünk tehát Erdélyben a háromnyelvűség (magyar, román és német) feliratokban, hivatalokban, bíróságokon, közlekedésben, de főleg az oktatásban kívánjuk az anyanyelv és nemzetikultúra teljes szabadságát! A kanadai példára, mint mai, korszerű megoldásra hivatkozva olyan középeurópai rendezést kérünk az Egyesült Nemzetek fórumán, mely az ott élő nemzetek teljes egyenlőség mellett az egyéni és a történelmi jogok összhangjában, minden népnek kulturális és politikai szabadságot biztosít. Ne lehessen tovább a Kárpátmedence és a Balkán a Nagyhatalmak játéktere, de egyúttal egy újabb világháború tűzfészke. Tessék hirdetni és követni a kanadai példát, a különböző nemzetiségek együttélésének XX. századi megoldását. * De ugyanakkor az árnyoldalakra is rá kell mutatnunk és felemelni intő szavunkat. Ezt tapasztalatból tesszük: saját és sok millió testvérünk bőrén, életében szerzett évtizedes rossz tapasztalataink alapján. Quebecben soviniszta hangok és megnyilvánulások is észlelhetők. Bár Chauvin francia volt, a róla elnevezett túlzó, elferdült nacionalizmus maradjon csak a XIX. század süllyesztőjében. Ez mérgezte meg az Osztrák-— Magyar Monarchia légkörét, de ez az “utódállamok” politikáját is (revánsot venni, visszaadni, megbosszulni az elszenvedett, vagy mondva csinált sérelmeket) az első, majd a kommunizmussal súlyosbított második világháború után. Közel öt millió magyar eredetű állampolgár érzi ezt nap-nap után, amióta a párizsi békében (1946) ismét odadobták őket Romániának, Csehszlovákiának, Ausztriának, minden nemzetközi védelem és szankciók nélkül. Ettől a gyakorlattól óvjuk a québeci politikusokat, mert sovinizmussal nem szabad a szép kanadai példát, a francia nemzetiség szabadságát, a korszerű, nagyvonalú “multikulturális'' politikát beszennyezni. Ezt az Erdély—Quebec történelmi analógia jogán mondjuk és a XIX. század nagy magyar szabadságharcosának, Kossuth Lajosnak lelki és politikai fejlődésével illusztráljuk. O nem az emigrációban, nem a vereség után lett a nemzetiségi kérdés megoldásának máig utol nem ért teorétikusa, mint azt egyesek (Jászi, Károlyi Mihály) állítják. Nem a “Dunai Konföderáció”-tervre gondolok (1862). Kossuth még az intranzigens magyar álláspontot képviseli a horvátokkal szemben 1847 —48-ban, de már 1849 nyarán megköti Balcescu havasalföldi román történész közvetítésével a magyar—román megbékülést, amit a külügyminiszter, gróf Batthány Tivadar és a kormányzó, Kossuth Lajos írtak alá a magyar kormány részéről. Ez az okmány teljes szabadságot biztosít az erdélyi román nemzetiségnek, amit a 1849. július 21-i szegedi országgyűlés a többi népcsaládokra is kiterjedőleg törvénybe iktatott, mint a világ első, legszabadelvűbb kisebbségi politikáját. Sajnos a cári orosz hadsereg és az osztrák reakció eltiporta Magyarország szabadságát és vele együtt ezeket a korszakalkotó törvényeket. Itt az ideje, hogy erről emlékeztessük a világot és Kossuth későbbi, emigrációs kezdeményezéseiről. Új alkotmány tervezetét törökországi internáltsága alatt készíti a szegedi törvények szellemében, és ezt vetíti át Közép-Európára a “Dunai Konföderáció” tervezetében (1862), mely aktuálisabb, mint valaha. 1918 óta nincs rend és békesség a Kárpát— Duna-tájon. Hulljon le a hályog végre a nyugati és keleti szemekről és lássunk korszerű megoldást Közép- Európában, úgy, amint azt ma Kanadában csinálják. t PALLÓ IMRE Mélységes megdöbbenéssel vettük a gyászhírt, hogy Palló Imre országgyűlési képviselő, az 1945. március 27-én emigrációba települt ún. 1939-es országgyűlés Képviselő Házának elnöke, 77 éves korában, 1981. január 23-án, Argentínában váratlanul elhunyt. Akikkel az emigrációban kapcsolatban állott, azok tudják, milyen súlyos veszteség érte eltávozásával a Magyar Nemzetet. Az országcsonkító trianoni kényszerbéke után, egészen fiatalon lépett a nemzeti politika terére. A nemzeti mozgalmakban részt vett és nem egyben vezető szerepet vitt. Az 1939-es országgy űlési választások alkalmával Baja város képviselője, az országgyűlésben pedig a Képviselő Ház jegyzője lett. Kiváló szónok és a turánizmus rendíthetetlen híve volt. A II. világháború gyászos végződése őt is emigrációba kényszerítette. Emigrációs magyar lapokban számos cikke jelent meg, amelyben az emigrációs és nemzeti problémákkal foglalkozott. Emigrációs életét két nagy meggyőződés irányította. Az egyik az, hogy a Magyar Nemzet egy ájabb ezer év megpróbáltatásait csak akkor lesz képes átvészelni, ha a turáni magyar származástudat nemzetfenntartó eszméjében újjá születik, megújhódik, s azt a maga nemzeti élete minden síkján élő és ható tényezővé iktatja. A másik, hogy a kitelepült 39-es országgy űlés jelentheti a felszabaduló Magyar Nemzet számára azt az intézményt, amelyben az alkotmányos nemzeti jogfolytonosságát, történelmi jogait ájra megtalálja és amely biztosítja a Nemzet számára a zavartalan átmenetet. Vallotta, hogy az 1939-es országgyűlésben az évezredes alkotmányos nemzeti jogfolytonosság jelentkezik, ezért az Országgyűlés kereteinek folyamatos fenntartása mellett megalkuvás nélkül állt ki. Az emigrációban a maradék Országgyűlés Képviselő Háza Palló Imrét előbb alelnökévé, majd pedig elnökévé választotta. Egyben az Alkotmányvédő Mozgalom elnöki tisztségét is betöltötte. Az 1937:XIX.t.c. úgy rendelkezik, hogy amikor az Országtanács működésbe hozása közjogi vacuum esetén szükségessé válik e legmagasabb közjogi szerv elnöki tisztségét az alkotmányos Országgyűlés két Házának elnökei felváltva töltik be. Palló Imre eltávozásával az ezer éves történelmi Magyarország és a Magyar Nemzet nemcsak egy emigrációba kényszerült hű fiát, hanem egyik legmagasabb közjogi tisztségviselőjét vesztette el. Mi, az ő képviselő társai és eszméjének hívei, barátai a nagy távolság és szétszórtság miatt nem vehettünk tőle búcsút síijánál, ezúton mondunk Istenhozzádot kedves és felejthetetlen halottunknak, aki csak testben távozott el közülünk. Fenkölt eszméi velünk maradtak és ígérjük, hogy a Magyarok Istene segítségével azokat meg fogjuk valósítani. Dr. Jakab Ferenc
