Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
1981. március hó «IffVAKÖftT 7. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: Az Amerikák... Az olvasó utólagos engedelmével egy nagy ugrás következik, a régiből az Újvilágba. Ezt a három évszázad alatt a világ legelső hatalmává lett Északamerikai Egyesült Államok (AEÁ) miatt tesszük elsősorban. Továbbá azért, mert a nagyjából 17 milliónyi magyarságnak legalább egytizede az amerikai kontinensen él. Zöme Észak-Amerikában, pontosabban az AEÁ-ban, kisebb része Kanadában, s a többi délen elszórva egész Patagónáig. Feladatunk nem az, hogy a magyar bevándorlás történetét ismertessük Amerika fölfedezésétől napjainkig, hanem nemzeteink és államaink viszonyát vizsgáljuk az elsuhanó időben. Természetesen a kivándoroltjainkról is lesz bőven szó. Vegyük csak a nemrég ünnepelt Kováts óbestert, aki magyar huszáros, fergeteges támadásban halt hősi halált lovasai élén az amerikai szabadságért két századdal ezelőtt! Charleston védelmében, az angolok ellen! Utóbbiak nem bírván belenyugodni kincses gyarmatuk elvesztésébe, amikor csak tehették megtámadták az AEÁ-t, hol a tenger felől, hol Kanadán át. Éppen ezért az Egyesült Államokban a szabadságot mindennél jobban becsülték, s így a szabadságharcosokat is; a lengyeleket, magyarokat, akik a Szent Szövetség zsarnokságával szemben csatát vesztve szétszóródtak. A leghíresebb 49-es emigránssal kezdhetjük, Kossuth Lajossal. A nagyhatalmakkal dacolva az amerikai elnök hadihajót küldött Kossuthért, hogy Törökországból kihozza. Majd Angliából Amerikába hajózott, ahol mégnagyobb lelkesedéssel és kitüntetéssel fogadták, mint a britek. A Szenátusban beszélt, előadó körútra ment, szobrát fölállították (például a New York i Central Parkban, magyar segítséggel), emléktáblák hirdetik nevét (például clevelandi látogatását), községeket, városkákat neveztek el róla; csak egyet nem bírt elérni, hogy magyar reál-politikai siker legyen útjából. O nem menedékjogot keresett, hanem fegyvert és katonát, hogy felszabadítsa Magyarországot a Habsburgok véres önkényuralma alól. Az amerikai hivatalos körök azonban csak új hazát akartak nyújtani a menekülteknek, nem pedig mint később, a veszélyes európai bonyodalmakba tenyerelni. Adtak földet, segélyt, hogy magyar kolóniát alapíthassanak a 49-es emigránsok, amit egyrészt meg is tett (New Buda, Kossuth-falva stb.), de sokan a további szabadságharcot választották és Kossuth Lajost követték vissza Európában, ki előbb, ki utóbb. (Az emigrációban egyedül a Hungária Szabadságharcos Mozgalom tart kapcsolatot a Kossuth nevét viselő településekkel.) Tudjuk, Amerika a kétségbeesettek utolsó lehetősége volt és az ma is. Jöttek hajórakomány számra a földnélküli-jánosok, munkanélküli kétkeziek, gazdasági bűnözők, szélhámosok, lecsúszott urak és a különböző politikai emigránsok. Hányszor emlegeti Széchenyi István, a “legnagyobb magyar” is naplójában, amikor úrrá lesz rajta a kishitűség, hogy itthagy csapot-papot és elmegy Amerikába (lásd Széchenyi István: Napló, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1978. — A válogatás és a fordítás gróf Széchenyi István Naplói, I —IV. k., Bp. 1921 — 39 alapján készült egy kötetben, 1534 oldalon). Hát, ha ő nem is, de Béla fia és unokaöccse Imre eljutottak Amerikába, jóval Kossuthék után és Béla próbálta hasznosítani a tanulmányi út tapasztalatait a Haza javára. De a második, liberális nemzedék idején minden ésszerű reform törekvés meddőségre volt ítélve. MAGYAROK AZ AMERIKAI POLGÁRHÁBORÚBAN Akik a kossuthi emigrációból Amerikába maradtak résztvettek az amerikai polgárháborúban; például Perczel Mór honvédtábornok öccse, Miklós hv. ezredes (mindkettő nevelője Vörösmarty Mihály volt), majd dandár parancsnok az északi hadseregben; alatta szolgál Fiala János volt hon. alezredes, akit az amerikai elnök személyesen tüntetett ki hősiességéért; vagy Mihalótzy Géza, aki mint ezredes, 1864-ben Chattanooga mellett hősi halált halt. A sok volt-honvéd harcos közül, akik az AEÁ-ért véreztek, meg kell még említenünk Georg von Arnsberg hannoveri német, volt-honvédszázadost, akit Világos után Haynau vérbírósága 16 évi börtönre ítélt, de 8 esztendő leteltével szabadulva Amerikába hajózott és USA tábornokként harcolta végig a szecessziós háborút (lásd Ács Tivadar: Magyarok az északamerikai polgárháborúban: A száműzöttek, 1943; és Nemeskürty István: “Kik érted haltak meg szent Világszabadság!”, A negyvennyolcas honvéd hadsereg katonaforradalmárai, Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 1977). Kétségtelen, hogy Kossuth és 49-es emigráns társai és a polgárháború magyar hősei, közlegénytől tábornokig, a magyar névnek és nemzetnek nagy becsületet szereztek Amerikába. Aztán jöttek a századvégi és a világháború előtti kivándorlók tömegei. A nyelvtudás nélkül magukra maradt, magukra hagyott szegény parasztok, munkások, elvétve egy-egy középosztálybeli. De néhány műszaki ember, mint Edison munkatársa Puskás Tivadar, vagy pár “írástudó”, mint Verhovay Gyula, volt Istóczy-párti képviselő, a “Szabadság” című lap alapítója. Általában azonban a nincstelen magyar tömegek, mint otthon is, a Haza elfelejtett gyermekei maradtak: itt sem törődött velük a hivatalos Magyarország. Lelketlen üzérek, kizsákmányoló rabszolgakereskedők áldozataiként a legnehezebb, legalacsonyabb rendű munkák “fehér négerei" lettek. És az asszimiláló amerikai katlan martalékai. Ezen nem változtathatott még olyan magyarbarát elnök sem, mint Teddy Roosevelt, aki Magyarországon is megfordult. A kivándorolt, elkallódásnak indult szegény magyarság hangulatát, csalatkozását, keserű honvágyát híven tükrözik egykorú népdalaik, verseik, balladáik. Közben a kossuthi nagy hullámverést az új század elejére feledés, közömbösség, majd ellenérzés váltotta fel az amerikai közvéleményben. Ez ellen a magyar bevándoroltak, átfogó szervezettség és önzetlen, hivatott vezetők nélkül vajmi keveset tehettek. A munkafronton való helytállás, megbecsültség nem volt elég, mert a csehek, Massaryk és Benes irányításával elkezdhették végzetes ferdítő propagandájukat, a szlovákok és az Egyesült Államok megnyergelésére (erről még részletesebben, a csehekről szóló fejezetben). De nem tragikomédiára emlékeztető-e, hogy az otthon ma nagy államférfinek hirdetett gr. Károlyi Mihály, a 48-as Függetlenségi Párt egyik főembere közvetlen az I. világháború kitörése előtt az amerikai magyarokat látogatta; népes kolóniák előtt beszélt, velük vacsorázgatott. S akkor, ahelyett, hogy emigrációban maradt volna, hanyatt-homlok sietett vissza; Franciaországban azonban már a hadüzenetek után szállott partra, internálták, de rövidesen kiengedték Svájcba, onnét Magyarországra, hol folytatta végzetes pályafutását. El lehet képzelni, ismerve az amerikai sznobizmust, hogy mit jelenthetett volna a Kossuth-párt főkorifeusának, egy történelmi nevet viselő magyar arisztokratának USA-beli föllépte Magyarország sorsát illetőleg?! Massarykot, Benest megelőzve Károlyi (és Jászi?) lehetett volna a Fehér Ház középeurópai szakértője, esetleg Wilson elnök főtanácsadója? Esetleges ellen-kormány feje, önálló független Magyarország programmal? Sajnos, politikusaink csak utólag látták, hogy Európa és főleg Magyarország sorsa itt dőlt el, az álmodozó, jószándékú, fantaszta elméleti államférfi, később már a csehek által félrevezetett Wilson elnök kabinetjében. Négy évvel amerikai útja és a vesztett háború után a wilsoni békeszózat és pontok által megbabonázott Károlyi, az önvédelem fegyvereit lerakva, csak a békülékenység és nemzetiségi önrendelkezés elveire helyezkedve, Belgrádban találkozott a rideg valósággal, a francia tábornagy megvető szavaiban: “Ah, Vous étes tömbé si bas”.?/ (“Hát ilyen mélyre süllyedtek?”) De a wilsoni messiánizmus csődjét is mutatják a francia fővezér szavai. A békét Franciaország elszánt, kemény akaratú vezetői és fegyverei diktálták, nem az Európát nem ismerő, tájékozatlan és félrevezetett amerikaiak jóindulata. A kocka azonban el volt vetve... Magyarországnak az 1849-es tragédia, az 1867-es kiegyezést követő népellenes politika, a rossz vezetés, a wilsoni pontokban való hit, a nemzetisé megbékülés hiánya, de főleg, az életösztön, az önvédelem akaratának elvesztése, elaltatása miatt a trianoni kálváriát végig kellett járnia. Amerika pedig kiábrándulva békéltető szerepéből visszavonult Európából. A mi szempontunkból azonban már csak szépségtapasz az, hogy az antant-tiszti küldöttség amerikai tagja, Bandholz USA-tábornok magyarbarátságának számos tanújelét adta a háború és forradalmak borzalmaitól sokat szenvedett Budapesten; vagy, hogy Amerika nem ismerte el a trianoni békeparancsot, a Szenátus nem ratifikálta a szerződést és az USA különbékét kötött Magyarországgal. Ugyanakkor befogadta a 18—19-es emigráció aprajanagyját. Az aprójával nem is lett volna baj (volt vöröskatonák, kis funkcionáriusok, elsodort, kiábrándult, most még jobban elveszett, hazátlan emberkék) általában nem sok vizet zavartak. De Jászi-Jakubovics Oszkár egyetemi katedrát kapott és erről a szószékről a legcsúnyább gyalázkodást követte el angol nyelven a magyarság ellen, haláláig, élőszóban, de ami még súlyosabb, mert maradandó, a nyomtatott betű varázsával — könyveivel. * * * MAGYAROK ÉSZAKAMERIKÁBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT A trianoni Magyarország népe és kormányai talán egy árnyalattal többet tettek az AEÁ-ba sodort véreinkért, mint a közös Monarchia hivatalos képviselői. Ezek egyrésze csak jelképes cselekedet volt, mintha karácsonyi gyertya gyújtás a Kanadába kivándoroltak emlékére, a Ferenciek terén, a fővárosban, amit évtizedek óta gyakoroltunk. Valamivel erősebb a lelki gondozás (bár a lelkészek nagyrésze a megszállott Erdélyből, Felvidékről, vagy Délvidékről került tengerentúlra). Amerikai születésű magyar diákokat hoztak egyetemeinkre és főiskoláinkra. (Nagyon szórványosan! Bár nekem is volt ilyen kollégám Szegeden.) Collegium Hungaricum, magyar ösztöndíjas központ nem volt Amerikában, de Rockefeller-alapítványosok, főleg orvostudományiak, egy-két éves kutatómunkára rendszeresen jöttek a két háború között New Yorkba. (Ezek közül például dr. Johann Bélának nagy érdeme volt nagyvonalú amerikai anyagi támogatás megszerzése magyarországi közegészségügyi intézmények létesítésére. Dr. Baló József szegedi, majd budapesti kórbonctan professzor, volt tanárom, a legmodernebb tudományos irányzatokkal került érintkezésbe, mint Rockefeller-ösztöndíjas és plántálta át azokat Magyarországra.) Az a vélemény, amit nemrég hallottunk emigráns szájból is, hogy kár volt az állam pénzét a külföldi kollégiumokra, akadémiákra költeni, helyette iskolákat, tanítókat kellett volna a külföldi magyarságnak adnunk egyáltalán nem állja meg a helyét. Először is az, hogy valamit is tud külföld az önálló Magyarországról és nemzeti műveltségünkről, azt jórészben a kölcsönösség alapján létesült Collegium Hungaricumoknak köszönhetjük! Hogy az AEÁ-ban ilyen intézetünk nem volt, az sajnálatos, de kulturális egyezmény hiányára vezethető vissza. (Ma már van ilyen egyezmény. Erről majd később.) Másodszor, az amerikai politikai gyakorlat — a közelmúltig — a nemzetiségek felszívódásának volt a híve', egyáltalán nem lelkesedett intelektuális elemek bevándorlásáért, anyanyelvi iskolákért, tanítókért, tanárokért', bár természetesen nyíltan nem ellenezte. A gyakorlat azonban az integrálódás felé mutatott, tehát egy idegen állam sem támogathatta vérrokonait nemzetiségük megtartásában, legfeljebb suba alatt. (A II. világháború után ebben is gyökeres változás történt, amint azt kifejtjük kissé alább.) A trianoni béke után újabb magyar bevándorlóhullám érkezik az AEÁ-ba, s aki oda nem mehetett, az Kanadában, vagy Dél-Amerikában kötött ki. Ezek, a “régi amerikások” zömével nemzeti érzésűek. Ok támogatják Endresz György és Magyar Sándor (híres világháborús pilóták) óceán-repülését, a “Juctice for Hungary" nevű gépen — mellyel egészen Budapest határáig értek el, leszállás nélkül —, felhíva az egész világ figyelmét a magyar kérdésre. Ez világraszóló teljesítmény volt abban az időben és nagyban emelte népünk tekintélyét az amerikaiak előtt és bevándoroltjaink önérzetét. Bár szórványosan a magyar kultúra egyes képviselőit is megismerték a háború előtti Amerikában (például Munkácsyt, akinek monumentális festményét “Krisztus Pilátus előtt”, amerikai üzletember vette meg és egy philadelphiai áruházban állították fel, s a bemutatásra a mester áthajózott Párizsból), a két háború közti kulturális kiállításokkal ismertette meg a magyar kormány magas szintű nemzeti műveltségünket a külföldéi, szemben az addig (és ma is) propagált “tsikós-gulásh-pápriká-tzigány romantikával. Nagysikerű volt például az 1936-os chicagói magyar állami kiállítás (ott is A ba-Novák festményei). A modern magyar zene óriásainak, Bartóknak és Kodálynak azóta is egyre növekvő, páratlan amerikai népszerűsége. Bármennyire is sajnálatos, hogy az amerikai magyarság asszimilálódása ellen a mondottak szerint nem sokat tettünk, kétségtelen azonban, hogy a magyar nemzet és az önálló Magyarország fogalma kezdett meggyökerezni Amerikában is. Ehhez a fentemlítetteken kívül egy itteni nagyon népszerű tényező is hozzájárult, a sport. A Los Angeles-i olimpiai játékok magyar sikerei (1932): Énekes István ökölvívásban, Pelle István tornában (2 arany-érem), Jekelfalusi-Pillér György kard egyéni és csapat (2 arany-érem) és a vízilabdával, Komjádi Béla “aranycsapata”, Bródy, Ivády, Homonnai, Halassy,
