Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
8. oldal ÍXITTVAKÖltT 1981. március hó Vértesy, Németh, Keserű II. szerezték meg a világbajnoki címet. Utánuk pedig Szabó Sándor évekig a birkózás verhetetlen világbajnoka volt az amerikai szorítok attrakciója, a közönség kedvence. * * * A II. VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐ ESEMÉNYEK De a magyar szimpátiákat a következő nyolc évben az irányított amerikai sajtóban folyó ködösítés, ferdítések, célzatos uszítás, a II. világháború felé haladó világban, ha nem is ölte meg, de erősen betemette. Dacára annak, hogy az USA budapesti követe kimondottan magyarbarát volt (lásd Montgomery: Hungary the Unwilling Satellite). 1942-ben országaink közt beállt a hadiállapot, bár a hadviselés egyoldalú volt, mert az 1944 tavaszán elkezdődő amerikai bombázásokon kívül, a háború végéig nem kerültünk érintkezésbe az amerikai hadsereggel. Yaltában már 44 tavaszán eldőlt hazánk sorsa. F. D. Roosevelt, Amerika beteg elnöke beleegyezett, hogy Magyarország — többek között — szovjet befolyási övezetbe (“sphere of influence”) kerüljön. Pedig, szemben az első világháborúval, most már volt magyar kiküldött, a szerencsétlenül kiválasztott, sokat-próbált Eckhárdt Tibor személyében, és egy fogadatlan prókátor, Habsburg Ottó, aki benyalatos volt a Fehér Házba. A nagyon tehetséges Eckhárdt Tibor, mint volt 19-es “ellenforradalmár”, volt-fajvédő természetesen nem sokat érhetett el Amerikában, és hogy a volt osztrák —magyar trónörökös mit tett értünk, azt tudjuk. Az 1938 óta Németország integráns része, Ausztria, ma semleges ország, önálló tagja az európai közösségnek, míg a részleges határkiigazítások, meg a szerb- és szovjet háború miatt “háborús bűnösnek” ítélt Kis-Magyarország ma, 1981-ben is, még szovjet megszállás alatt van, teljes rabszolgai függésben. — Roosevelt kiárusított bennünket (de egész Közép-Európát is) Yaltában a Szovjetnek, és az amerikai diplomácia ezt az aljas bűnt megtetézte azzal, hogy az ausztriai orosz megszállási övezet biztosításának ürügyén, a Vörös Hadsereg csapatokat tarthat Magyarországon is. Az USA kormánya belement Potsdámban a magyarországi németek kényszer-kitelepítésének elrendelésébe, majd a trianoni határok visszaállításába, felvidéki testvéreink sanyargatásába, az erdélyi határ-módosítás leszavazásába, a trianoninál is szörnyűbb párizsi-békébe (melyet most simán ratifikált a washingtoni Szenátus, nem úgy mint 1920-ban). Pedig ma már a legcsökönyösebbek is elhiszik, hogy a II. világháború oka Versailles, Trianon, és ha háborús bűnösségről van szó, akkor az a megnyomorított Magyarországgal szemben rágalom! Az első világháború rövidlátó győztesei, s így Amerika is, »kai a Il.-nak. De meg kell említenünk azt is, ahogy az amerikai hadsereg bánt menekültjeinkkel Németországban és Ausztriában 1945-ben és egy ideig azután is. A kommunizmus elől menekülteknek, katonáknak, politikusoknak, a roosevelti politikához híven, nem adtak menedékjogot (szemben a háború-vég német hatóságaival), hanem visszakényszerítették őket a szovjet-megszállta Magyarországra, amerikai mundérban feszítő “fejvadászok”. Továbbá, hogy a magyarok bevándorlását az AEÁ-ba évekig korlátozták és később is elfogultan kezelték. Végül, hogy az USA budapesti nagykövete, Mr. Schoenfeld, nem megfelelő módon tájékoztatta a magyar kormányköröket Amerika intencióiról (Nagy Ferencet és Vargha Bélát csak akkor hajózták ki magukhoz, amikor bemocskolták és lehetetlenné tették nemzeti szempontból magukat). Az Egyesült Államok ezen kétes magatartása tartott 1956-ig, sőt akkor kulminált Eisenhower pipotyaságával és az “antikommunista” J. F. Dulles árulásával. Az USA kormánya által (nem a nép által!) elárult magyar szabadságharc megint élénken megvilágította az elnöki-demokrácia eredendő hibáit, amelyek miatt ez a jóravaló, nagylelkű nép és a legnagyobb világhatalom nem bírja a nyakába szakadt történelmi hivatást teljesíteni. Mit mondhatunk ilyen értelemben az amerikai magyarságról? Kétségtelen, hogy minőségileg és mennyiségileg ma, az erdélyiek után, ez a legnépesebb kisebbségünk, vagy ha úgy tetszik, a Hazától külön élő magyar nemzetiség. Közbeszédben állandóan egymillió fölötti számról hallunk, de valójában szükség volna már a pontos saját felmérésre, egy amerikai és kanadai népszámlálásra, mely eredet és érzés, állampolgárság és nyelv szerint tárgyilagos seregszemlét végezne az észak-amerikai {és más táji) magyarság felett. Kétségtelen, hogy főleg a I. világháború előtti, kereken egymilliósnak nevezett, magyarországi kivándorlók között sok olyan is volt, aki soha nem vallotta magát magyarnak, vagy legalább is azután nem, hogy új hazájának földjére lépett. Mások viszont, akiknek előnyösebb volt, hogy magyar-álcával nagy sikert érjenek el, ma is annak vallják magukat. Igen nagy számú, több nemzedéknyi azok száma, akik magyar eredetűek, már csak törve, vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul, de származásukat nem szégyenük és nem tagadják meg. Végül vannak, akik semmi közösséget nem akarnak vállalni, sőt ellenségesek a magyarsággal szemben, akár beszélik őseik nyelvét, akár nem. Ezeknek előrebocsájtása igen fontos, amikor a mai helyzetet vizsgáljuk, egyrészt Amerika és Magyarország, az amerikai nép és a magyar nemzet, s a kettő között lévő hidfő, az észak-amerikai magyarság szempontjából (lásd még a szerző régebbi tanulmányát: “Emigráns sors, kisebbségi sors”, Szittyakürt, 1977. 4. sz.). A továbbiakban azt kell tisztáznunk, hogy mi az amerikai magyar nemzetiség lehetősége, ha úgy tetszik hivatása és mit tett, vagy tehetett volna annak teljesítésében? Mi a mai idők parancsa, s a teendők, hogy nemzet-politikai hivatásunkat betölthessük? * * * AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYARSÁG HELYZETE Akár hányféle kategóriából áll, illetve oszlik szét, az északamerikai magyarságnak óriási helyzeti energiája van, mert szabad, anyagilag erős, szellemileg felkészült és erkölcsileg tiszta! Ennek a minőségileg és mennyiségileg nagyszerű nemzeti emigrációnak hivatása, hídnak és útnak lenni a nagylelkű, jámbor és hatalmas amerikai nép szívéhez. A magyar nemzet teljesítményeinek és történelmi helytállásának megismertetése feladatunk egyik része csupán; másik, a “captatio benevolentiae”, az amerikai jóindulat megnyerése, hogy egy igazságos, korszerű közép-európai rendezésben az AEÁ-kormánya tegye jóvá azokat a vétkeket, melyeket Trianonban és Párizsban elkövetett. Harmadszor, de nem utolsósorban, az elnyomott magyarság szabad szája, szócsöve, ha kell harsonája és védője kell, hogy legyen az észak-amerikai magyar nemzetiség; különösen az erdélyi és felvidéki testvéreink létét fenyegető népgyilkossági kísérlet mielőbbi meggátolásában. Meg kell mondanunk azonban őszintén, hogy emigrációnk nem nagy sikerekkel dicsekedhetik. Trianonról, Yaltáról, Párizsról már szólottunk, a két utóbbira, még a lengyeleknek, sőt az angoloknak sem volt latba eső befolyásuk. Napjaink legnagyobb világtörténelmi eseménye az 1956-os magyar szabadságharc, mely minden nemzetet, az oroszt is beleértve, megrázott, a hályogos szemeket látóvá tette, az amerikai népet felajzotta, az észak-amerikai (és a többi) nemzeti emigrációnk súlytalanságát, tehetetlenségét is bebizonyította. Pedig az egység nem hiányzott ezegyszer, még öreg 19-es emigránsok is meghasonlottak és a szovjet zsarnokság ellen fordultak. De kiderült, hogy a hivatalos USA politika, miként a szovjet, a “status quo", a változtathatatlanság elvi alapján áll. “Nem üzenhetünk háborút a magyarokért” — mondotta valamelyik bölcs amerikai mandarin, de elfelejtette, hogy a kis Szerbia miatt üzentek háborút 1914-ben, és a “kis nemzetek szabadságáért” küzdöttek — Roosevelt elnök szavai szerint — a II. világháborúban. Legalább félreérthetetlen magatartást elvárhattunk volna az AEÁ-kormánytól, ám azt sem érte el a vörös hadsereget Budapestről kiverő ifjúságunk és élethalál harcukat a távolból szívszorongva figyelő, amerikai kiállást követelő százmilliók. Ugyanez a tehetetlenség és árulással határos kétértelműség nyilvánult-e meg a Mindszenty-ügynél? A Prímás kikényszerítése az otthoni rezsim sikerét jelentette, mert megszabadult attól a lidércnyomástól, melyet az élő főpap jelenléte és az esetleg otthon bekövetkező halála jelentett volna Magyarországon. Ugyanúgy fellélegzett az amerikai külügyi képviselet. Kint pedig a Vatikán, meg a nyugati világ közönye elintézte még életében a harcos esztergomi érseket. Példájáról, megnemalkuvó személyéről már csak tehetetlen emigrációnk emlékezik meg néha. * * * A MAGYARSÁG SÚLYTALANSÁGA AZ USA KÜLPOLITIKÁTÁBAN És ha Trianon, Yalta, Párizs megbizonyította, hogy a magyarság politikai befolyása világviszonylatban jelentéktelen, a Mindszenty-, de még inkább a “szent-korona-ügy” aláhúzta, hogy az észak-amerikai magyar emigráció, melyet kissé fellengzősen 8. törzsnek nevezünk, súlytalan: Befolyása a furcsa amerikai bel- és külpolitikára szinte semmi. Nem szándékom a pro- és kontra-érveket, vitákat felidézni, vagy eldönteni, hogy a magyar nemzetnek mi hasznosabb, az-e, hogy az utolsó magyar évezred hatalmi jelvényeit Fort Knox-páncélszekrényében őrzik az amerikaiak, mindenkitől elzárva, vagy az, hogy nemzetünk fiai és leányai százezer számra a budai királyi várba zarándokolva, láthatják állami nagylétünk, történelmi országunk felséges ereklyéit? Tény az, hogy az emigrációnak nem sikerült a hivatalos Amerika szándákait megváltoztatni, tehát erőtlenségét ismét megmutatta. Ugyanakkor azonban azt is bizonyította, hogy nagy kérdésekben (elég) egységesen tud fellépni! (Talán a probléma nem volt olyan horderejű? Vagy talán a kérdés nem volt helyesen feltéve, megfogalmazva() De legalább az emigráció állóvizét felkavarta, s az rozsdás fegyvereit ismét ütközetbe vitte, mint az öreg Toldi, és bár nem győzött, legalább harcolt meggyőződéséért! A negatív eredményen is érdemes eltűnődni, hogy milyen célokért és milyen modorban kell tovább harcolnunk, mert Adyval szólva “Vérbeli magyart megölné a béke!” Semmi esetre sem párt-politikai vonalakon, vagy felekezeti alapokon! Ma a legelvakultabbak előtt is világos, hogy egyik politikai tábornak sem sikerült Magyarország megmentése, a történelmi végzetet nemzetünk sorsában feltartóztatni! Jószándékban talán egyik oldalon sem volt hiány, de ez nem elég, mert a politika, mint Kossuth mondotta “az egzigenciák tudománya”, vagyis az eredmény számít. Ugyanígy, a magyarság másik végzete, hogy öt, ún. “történelmi egyház” erkölcsi tanításaiban osztozunk, nem számítva a sok kis, de buzgó szektát. Ne értsük félre: rossz vallás nincs, mindegyik malaszttal akarja gazdagítani hivei lelkét. Ugyanakkor azonban kizárólagosságot is jelent. Tehát mindaddig, amíg az ekuménikus mozgalom egységes keresztény frontot nem von a vörös és sárga anyag-elvűséggel szemben, nem alkalmas a nemzeti emigráció összefogására. * Szétszóródott népünk, csak nyelvünk és sajátos kultúránk szent kapcsaival fűzhető össze egy táborba. Bár a nyelv bírása és a biológiai állományunk megtartása alapvető követelmény, még ez is módosításra szorul a realitások láttán. Kétnyelvűségre, két kultúrára kell nevelnünk. De sajtónk krízise éppen azt mutatja, hogy már csak az öregek olvasnak magyarul. Tehát a fiatalokat — akiknek nyelve- és irodalma angol — kell közvetítőként felhasználni az amerikai nép felé. Ezeket a ifjakat csak nagy események, világra szóló teljesítmények hozhatják vissza a magyarsághoz, mint 56, vagy amerikai magyar Nóbel-díjasok, mint Békéssy, vagy nagy sport siker, mint például a helsinki olimpiai játékok 16 magyar arany-érme. Továbbá egy magyarországi látogatás, hogy az anyakultúra forrásánál felébredjen szunnyadó magyarságunk. Ami pedig a súly-képzést illeti, nem jellemző-e, hogy sem a szenátusban, sem a képviselőházban mindmáig nincs magyar eredetű személy? így nem lehet célt érni. Bevándorolt véreink, munkával, szorgalommal, megbízhatósággal, becsülettel (és a híres magyar konyhával), mindenütt megállták a sarat. Szellemi síkon már az első generációból néhányan, de a második és további emberöltőkből sokan egyetemi tanárok, tudósok, főtisztviselők, ott vannak a középosztály felső rétegében, az amerikai élet sűrűjében. Ezért látom nagyon fontosnak angolul és részben magyarul írott képes folyóiratot, mint a Bethlen Press kiadásában, Ligonierben megjelenő “ The Eight Tribe, Hungarians in America", vagy a Szittyakürt angol nyelvű kiadványát, a “Fighter”-t, mert ezekhez a befolyásos elemekhez szól. Ezt tulajdonképpen minden magyar sajtóterméknek követnie kellene, hogy rövid angolnyelvű összefoglalást adjon minden fontosabb cikk végén (vagy spanyolt Dél-Amerika számára). Nem egyezem azzal a nézettel, hogy ezek “elveszett korosztályok”, csak megkell találnunk az utat szívükhöz és eszükhöz. A harc tehát legalább három frontos: a kicsinyekért magyar iskolákban, az elkülönültekért, a felszívódókért angolul, és az amerikai közvéleményért minden eszközzel. * * * ELÉRKEZETT A SZELLEMI ÉS ANYAGI KONCENTRÁLÁS IDEJE Döntő jelentőségű, mind hosszú-, mind rövid-távon, hogy a magyar nemzetről milyen képet tudunk fölvetíteni arra a nagy fehér vászonra, mely az amerikai lélek magyarságismerete. Valószínű, hogy az a kép, amit az amerikaiak eddig rólunk formáltak, vagy pláne másodkézből, idegen közvetítők útján kaptak, enyhén szólva, nem reális. Ezen nekünk kell változtatnunk a fent említett befolyásos réteg és eszközök segítségével. Hirdetnünk kell, amíg minden amerikait megbírunk győzni arról, hogy miként a múltban, úgy a jövőben is, mi békésen akarunk együttélni nemzetiségeinkkel, de egy országban, a mi történelmi államunkban. Ha Amerika egy népnek történelmi jogait elismeri, azért kiáll, akkor a miénket is el kell ismernie! A
