Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-12-01 / 12. szám

4. oldal

«ITTVAKOfeT

1981. december hó

FÓRUM

DR. MOLNÁR GYULA:

A KÁRPÁT—DUNA-MEDENCE í

Az alábbiakban közöljük DR. MOLNÁR GYULA magyar testvérünk felszólalását, a Magyar Szabadságharcosok V. Kongresszusán. A rovatunkban közölt cikkek vitaindító jellegűek és nem feltétlenül a HSzM hivatalos állásfoglalását tükrözik.

Ez alkalommal szeretném nagy vonásokban felvázolni elgondolásaimat, amivel a Kárpát—Duna Medence egységének visszaállítását remélem elérni.

Lehetséges, hogy egyes embereknek eszébe ötlik, hogy miért éppen mi, emigránsok akarunk nemzetmentők lenni, miért nem hagyjuk ezt Magyarországra és az otthoni magyarságra, akik végeredményben az elsőrendű érdekeltek ebben az irányban.

Ennek több rendbeli oka van. így:

1. Azzal, hogy mi különböző időben és különböző okok miatt elhagytuk Magyarországot, még nem szűntünk meg magyarnak lenni, és a mi jóindulatú tanácsainkra az otthoniaknak nemcsak most, de mindig szükségük lesz.

2. A jelenlegi Magyarországon és az elszakított területeken élő nemzetiségek egy idegen hatalom érdekterületén élve sok tekintetben erősen akadályozva vannak az ilyen irányú politikai vélemény-nyilvánításban, vagy munkálkodásban.

3. Sokan közülünk többé-kevésbé szoros kapcsolatot tartanak az otthoniakkal, magyarokkal és nem magyarokkal egyaránt, tehát a térben és az eszmék megítélésében nem idegenek.

4. Az is valószínű, hogy ha a Dunamedence népei visszanyerik szabad elhatározó képességüket és ismét egyesülnek, talán jelentős számú emigráns, különösen a fiatalabb generációból, fog hazatelepülni. Ezek a hazatelepülök a nagyon értékes külföldi tapasztalatok és látókör bővülése következtében kétségtelenül fontos szerephez fognak jutni úgy politikai, mint kulturális és gazdasági téren.

Ebben a nemzetmentési folyamatban a cél egyirányú, de a célra vezető út számos, egymással párhuzamos, esetleg ellentétes is lehet. Egy feltétlenül bizonyos, hogyha eredményt akarunk elérni, függetlenül az esetlegesen eltérő politikai meggyőződésünktől, feltétlenül össze kell fognunk. Az is igaz, hogy ezt nagyon könnyű kijelenteni, de sokszor nagyon nehéz megvalósítani. Magyarok vagyunk, nagy többségünkben individualisták és idealisták. Ezen alapvonásunkon változtatni nem lehet, de a Trianon óta fennálló, úgyszólván mindannyiunkra nézve kétségbeejtő helyzetben, feltétlenül félre kell tennünk az egyéni felfogásunk csalhatatlanul helyesnek vélt nézetét, jóindulatúan, ha nem is egészen meggyőzve meghallgatni és elfogadni a többség által elfogadott nézeteket és munkaprogramot, mert e nélkül sohasem fogunk tudni egységesen és megfelelő súllyal cselekedni. Ha ez az elfogadott munkaprogram valamelyikünknek tökéletlennek tűnik fel, gondoljunk arra, hogy a tökéletlen is jobb, mint a semmi, amit Trianon óta immár 60 év óta tapasztalhatunk.

Az is kétségtelen, hogy ellentétek úgy felfogásbeli, mint ideológiai vonalon számosak és talán elkerülhetetlenek az emberek és a nemzetek között. Nem is kell nagyon keresnünk és tömegével találhatunk ellentétekre, haragra, sőt gyűlöletre adó okot, úgy az egyesek, mint a nemzetiségek között is. Valahogy az a helyzet, hogy ha azt keressük ki és miért adta az első pofont, és hogy milyen erős volt a visszavágás, sohasem fogunk tudni megbékülni. Áll ez magunkra magyarokra egyénileg is, de áll ez a nemzetiségekre is, mint a szlovákok, a románok, a délszlávok, stb. versus a magyarok közötti viszonyra, ellentétekre, megbántásokra, vagy kegyetlenségekre.

Ne gondoljuk azonban, hogy ez csak nálunk és velünk van így. Ilyen ellentétek, sőt kegyetlenkedések nemcsak a magyarok és a nemzetiségek között voltak, de az évszázadok alatt minden ország és nép között megvoltak, sőt megvannak, hogy csak az írek, a baszkok, örmények, arabok, stb. eseteit említsem. Ilyen vonatkozásban az, hogy a magyar medence népei, az osztrák “divide at impera” politika dacára, 1000 évig kitartottak egymás mellett, az legalábbis említésre méltó.

Én most — a közös cél érdekében — arra kérlek mindnyájatokat, hogyha ezeket a megbántásokat feledni nem is lehet, de legalább tegyünk pontot rájuk, adjunk fehér lapot egymásnak és próbáljunk végre együttműködni egymással.

Előttem mindig az lebegett, hogy külföldön mindenféle pártpolitikai ellentéteket félre kell tennünk és csak egy célra összpontosítani az igyekezetünket, azaz segíteni a magyarságot és Magyarországot függetlenül attól, hogy a mindenkori politikai berendezkedés, ill. rendszer odahaza megfelel-e vagy sem a mi elgondolásainknak.

Ami az emigrációkat illeti, megállapíthatjuk, hogy úgy a 45-ös mint az 56-os emigráció legitimizált volt, mert úgy mi, mint az 56-osok, hogy úgy mondjam “harcolva vonultunk vissza”, abban a hiú, de mégis reményben, hogy hátha fordul a kocka és a hazánkra törő, vagy tört, idegen hatalmat kiverhetjük és hazamehetünk. A másik legitimizáló körülmény volt a családaink megmentése, kivonva őket a harcokkal járó barbár atrocitásokból.

De vizsgáljuk meg a magyar medence szerepét az ott élő népekre vonatkozólag.

Minden elfogultság nélkül megállapítható, hogy az integer határokkal rendelkező magyar medence egy olyan földrajzi és gazdasági egység, amely az ott élő nemzetiségek, úgy a magyar, mint a többi nemzetiség érdekeinek a legjobban megfelel. Nyilvánvaló tehát, hogy a medence egységének a helyreállítása elsőrendű szükségesség.

Meg kell állapítanunk azt is, hogy bármilyen úton valósítjuk is meg ezt az egységet, az ott élő és a majdan ismét ott élendő lakosoknak nagyon is sok szavuk és súlyuk lesz abban, hogy csatlakoznak-e és megmaradnak-e az így alkotott, helyesebben visszaállított egyesülésben, országban.

Vizsgáljuk meg ezen elképzelt újra egyesülés lehetőségeit. Én azt hiszem nem tévedek, ha az újabb Európa rendezés lehetőségét aránylag közelinek tartom.

Ezt az Európa-rendezést el lehet képzelni háború nélkül is, bizonyos a kelet-európai nemzetek részére adott concessiókkal, de inkább valószínű, hogy ha az oroszok nagyon sarokba szorítva érzik magukat — háborúval.

Nekünk magyaroknak — annyi keserves tapasztalat után — el kell készülve lennünk minden eshetőségre, mégha az oly kevéssé látszik valószínűnek.

Azt is be kell látnunk és szem előtt tartanunk, hogy sajnos túlságosan kevesen vagyunk ahhoz, hogy magunk vegyük kezünkbe a kardot és így harcoljuk ki magunknak a minket megillető életet. Ebből következik, hogy állami és nemzeti létünk egyedüli lehetősége, ha érdekeinket

valamely világformáló nagyhatalom hoz tudjuk kapcsolni.

Nézzük az ilyen irányú lehetőségeket:

EURÓPA: Az oroszoktól sohasem várhatunk tartós érdekazonosságot.

A germánokkal szemben ugyanez a helyzet, hiszen megpróbáltuk az együttműködést és az érdekek összehangolását a Mohácsi vész óta 1918-ig, de ez az összehangolás egyáltalában nem sikerült, dacára a sok évszázados próbálkozásnak.

A franciák és latinok ilyen vonatkozásban, világviszonylatban nem sokat számítanak.

ÁZSIA: Kína és Japán, belátható időn belül, ilyen viszonylatban mégcsak tekintetbe sem jöhet.

Ugyanez a helyzet Afrikával, vagy Ausztriával is.

Az ÚJ VILÁG: Itt az egyedüli lehetőség az angol-szász világ, nevezetesen annak jelenlegi képviselője, az USA.

Ha a mai világhelyzetet, józan észszel felmérjük, nyilvánvalónak látszik, hogy a világhegemóniáért való küzdelem az USA és a Szovjetunió, vagy ha úgy tetszik, a demokrácia és a totalitarizmus között gyorsuló tempóban rohan a végkifejlés felé.

Ha mi az USA részéről a végkifejlés alkalmával lényeges segítséget akarunk elérni és az érdekeinket vele teljesen összehangolni, azt jó előre, azaz legkésőbb most, mondhatnám azt is azonnal, meg kell tennünk.

Azt is meg kell állapítanunk és az USA-nak hangsúlyoznunk, hogy Európa most is, de a későbbiekben is óriási fontosságú érdekterület, de egyben potenciális ellenlábas is lehet az USA-nak, akár a germán, akár az orosz túlerősödés esetében. Mivel ma “világdimenzióban” megy a játék, egy feltétlenül megbízható és érdekazonos szövetségesre, mint az integer Dunamedence, különösen az általam tervezett lengyel —magyar — horvát államszövetségre az USA-nak nagy szüksége és elsőrendű érdeke lenne.

Realizálnunk kell azonban, hogy bármilyen nagyfontosságú is az USA külpolitikájának a mi irányunkbani megnyerése, nekünk “annyi vasat kell a tűzben tartanunk”, amennyit lehetséges.

Sorba véve az eshetőségeket:

Az első vonal, az emigráció. Értem ez alatt, hogy próbáljuk meg — hacsak ideiglenesen is — az emigrációk minden frakciójával, sőt még a jelenlegi magyar kormány képviseletével is az együttműködést. Próbáljuk meg a protestáns, a katolikus és a zsidó vonallal való együttműködést is, úgy a speciálisan magyar, mint az amerikai, vagy nemzetközi vonalon is. Ennek a célnak az érdekében legalább ideiglenesen “ássuk el a harci bárdot.”, tegyük félre az eddig elszenvedett támadásokat, sérelmeket és jelentsük ki, hogy legalább ideiglenesen nem támadunk

senkit, még azokat sem, akik akár kényszerből, akár opportunizmusból, akár meggyőződésből vagy elvakultságból nem akarnak velünk együttműködni, sőt nem támadjuk még azokat sem, akik még ezek után is támadnak bennünket.

A második vonal, ahol feltétlenül próbálkoznunk kell az Egyesült Európa vonala, nevezetesen annak elnöke Habsburg Ottó. Azt hiszem, ez a vonal nagyjából egy német vezetésű Európa orientációs vonal.

A harmadik a speciálisan német vonal, mégpedig úgy a jelenlegi demokratikus, mint a neonáci vonal.

A negyedik a jelenlegi magyar külképviseleti vonal.

Az ötödik a francia és angol vonal. Ezek, úgy hiszem nagyjából idegenkednek az Egyesült Európa gondolattal szemben, talán éppen a feltételezhető német túlsúly miatt.

A hatodik és bizonyára a legfontosabb az amerikai vonal. Ez a vonal ma különösen nagyon fontos, és úgy hiszem, ma még talán sikerülne elültetni bennük a gondolat, hogy úgy Európa, mint a világbéke érdekében a két uralomra törő rivális a szláv és a germán tömb között egy megfelelő erősségű és feltétlenül megbízható ütközőpontot kell létesíteni.

Vizsgáljuk meg most, hogy állunk az egyik legfontosabb irányban, azaz a Duna medence népeinek egymáshoz való viszonyában.

Elöljáróban megállapíthatjuk, hogy az integer Magyarország nemzetiségei, sajnos, 1918 óta alaposan elidegenedtek, sőt ellenségesek lettek velünk szemben. Ehhez járul még az a sajnálatos körülmény is, hogy ezek a népek 1918 óta nem tartóznak Magyarországhoz és így nemcsak idegen fajtájúaknak, de idegen állampolgároknak is érzik magukat. Ahhoz, hogy a Kárpát —Dunamedence, mondjuk úgy, hogy a megalakítandó Hungariá állampolgárainak érezzék magukat és azok akarjanak maradni, ahhoz nagyon sok meggyőzésre, bizalomra, sok esetben a rossz lelkiismeret megnyugtatására és széleskörű önkormányzatra van szükség.

Meg kell állapítanunk azt is, hogy a Magyar Szt. Korona országainak, tehát az integer Magyarország területén élt és élni akaró nemzetiségek harmonikus együttélése, azok területi széttagolódása miatt — területi elkülönülési alapon, igazságosan nem oldható meg. Ha azonban a nemzetiségi kérdést nem területi elkülönülési, de testületi önkormányzati alapon oldjuk meg, akkor a különböző nemzetiségek éppen úgy élhetnek békésen egymás mellett, mint pl. a különböző hitfelekezetek élnek egymás mellett ugyanazon a vidéken, vagy ugyanazon városban is.

Elgondolásom szerint a nem magyar nemzetiségek kulturális sajátságainak, faji különállóságának,