Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
12. oldal «mvAKöfcr 1981. november hó AZ ENSZ ES A MAGYAR FORRADALOM (.Folytatás a 8. oldalról) ladékot. A főtitkár tájékoztatta a közgyűlést, hogy december 16-án kíván Budapestre menni és három napot akar ott tölteni, de előtte egy héttel oda akarja küldeni helyettesét, Mr. Seynest, hogy előkészítse látogatását. Budapest nem válaszolt, a kis haladékból több nap lett, míg végül december 12-én azt felelték, hogy december 16-a nem alkalmas a látogatásra. Ezzel a huzavonával a főtitkár utazása, vagy megbízottjainak Budapestre küldése kútba esett. Nem maradt más hátra, mint a közgyűlésen mind Moszkvát, mind Budapestet kérdőre vonni, milyen alapon vannak a szovjet katonák Magyarországon, miért gyilkolják a magyarságot és ki hívta be őket. Budapest eleinte a Varsói Szerződésre hivatkozott. Amikor ez először elhangzott, Belaundenak, a perui delegátusnak, a limai egyetem neves filozófia professzorának azonnal átadtam a Varsói Szerződésre vonatkozó észrevételeimet, miszerint a szerződés védelmi jellegű és mint ilyen, megtámadott országok megsegítését célozza, így a szovjet támadásakor a többi aláíróknak, Romániának, Csehszlovákiának és a többieknek tulajdonképen a magyar nép megsegítésére kellett volna sietniük. A szerződés sehol sem engedélyezi, hogy valamelyik aláíró megszállva tartsa egy másik aláíró országát. Belaunde a közgyűlésen ismertette is a Varsói Szerződés pontjait, arról sem feledkezve meg, hogy 1956. november 4-én sem Budapest, sem Moszkva nem idézte a szerződést, mint beavatkozási okot. Hetekig nyögött a Kádár-rezsim és Moszkva, hogy mit is válaszoljanak az állandóan elhangzó kérdésre: miért vannak a szovjet katonák Budapesten? Végül is Budapest 1957. februárjában (tudom, hogy alig hihető) — az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés 4. szakaszára hivatkozott, amely szerint a magyar kormánynak ”minden fasiszta jellegű szervezetet" fel kell oszlatnia és nem engedhet olyan szervezeteket létrehozni, amelyek “megfosztják, a népet demokratikus jogaitól". Ezt az égbekiáltóan ostoba hivatkozást a Kádár-kormány megbízottai nem merték a közgyűlésen nyilvánosan elmondani, csupán memorandumban fejtették ki: a forradalom alatt létrejött szervezetek — írták — fasiszták voltak és azért, hogy a nép viszszanyerje demokratikus jogait, a szovjet fegyveres erőket kellett behívni. A magyar történelemben egyedülálló dokumentum és ha megállná helyét, akkor Amerika, Anglia, Kanada, mint a békeszerződés aláírói szintén beavatkozhattak volna Magyarországon. Miután a főtitkár útja végleg elmaradt, 1957. január 10-én a Közgyűlés megalakította az u.n. Ötös Bizottságot — pontos nevén a Magyar Probléma Külön Bizottságát azzal a céllal, hogy a magyar eseményeket megvizsgálja, különös tekintettel a szovjet fegyveres beavatkozásra. A Bizottság főtitkára az angol Jordan, titkára a dán Bang- Jensen volt. 1957. január közepén az ENSzben járva, H. László barátom karon fogott és azt mondta, hogy elvisz Bang-Jensenhez. Magas, karcsú, jókiállású, férfias diplomatával találkoztam, aki azzal fogadott: — Az Ön hazájának sorsát mélyen átérzem és mindent megteszek, hogy az igazságot a világ megtudja. A Bizottság jelentős munkát végzett. Amerikában és Európában 111 tanút hallgatott meg Bang-Jensennel számos alkalommal beszéltem és felhívtam figyelmét a forradalom eseményeire, a Varsói Szerződés pontjaira, Kádár beszédeire, a fiatalok elhurcolására, s nem utolsó sorban a forradalom leverése utáni embertelenségekre. A Bizottság jelentését a közgyűlés 1957. szeptember 10-én 85 százalékos többséggel elfogadta és ezzel munkája végétért. Mégsem. Legalábbis nem Bang-Jensené. Munkaköréhez tartozott a kihallgatott 111 tanú — csupa 56-os menekült — nevének és címének őrzése. A listát 1957. szeptember végén a szovjet delegáció elkérte a főtitkárságtól. Bang-Jensen azonban nem adta ki, mondván, hogy a kihallgatott tanúknak ígéretet tettek, hogy nevüket titokban tartják. Kiadásuk esetén ő nemcsak szószegő lenne, de a szovjet delegáció révén a tanúk élete is veszélybe kerülhetne. A szovjet delegáció nem tágított, de Bang-Jensen sem. Moralista volt, aki nemcsak nemes elveket vallott, de azok szerint is élt. Heves küzdelmet vívott, aminek részleteit elmondta nekem. Egyre jobban szorították, de nem engedett. Kétségtelen, a szovjet delegációnak volt egy jó érve: az ENSz alkalmazottja nem tarthatja magánál az ENSz iratait. Ezzel szemben Bang-Jensené változatlanul az volt: felelősséget érez a 111 tanúért. A küzdelem sokáig tartott. Legjobb emlékezetem szerint 1958. január 31-e volt, — még a Szabad Európa sajtóosztályán dolgoztam, — amikor csengett a telefonom: — Bang-Jensen beszél. — Örülök, főleg, hogy ma vidámabb a hangja. — Van is miért — mondta Bang- Jensen lelkesen. — Mi történt? — A tanúk névjegyzékét nem adtam ki, hanem megegyeztünk, hogy elégetjük a listát. Itt égett el ma délután az ENSz-ben. Ezt akartam magával közölni. Ha nem is tudtam a neveket megőrizni, de legalább nem jutottak a szovjet delegáció kezére. Gratuláltam neki. Mélyen meghatott kiállása, bátorsága. Ritka tünemény volt korunkban. De nemcsak a lista égett el. Bang- Jensen is. Az ENSz fegyelmi eljárást indított ellene, végül is állását vesztette. Nem ment vissza hazájába, New Yorkban maradt. Különböző kisebb állásokban dolgozott. Találkoztam vele, megviselt idegállapotban volt. Nemcsak az bántotta, hogy igazságtalanul meghurcolták, pályája derékbetőrt, hanem az is, hogy feltárult előtte az ENSz boszorkánykonyhája, ahol mindazokat akik a Szovjetunió útjában állnak, könnyedén elégetik. A Nyugat cserbenhagyta őt és ezzel egy világ omlott össze benne. Nem sokkal később New York mellett egy kis erdőben holtan találták. Öngyilkos lett. Számos cikk a halálában a KGB kezét látta, a kommentárok gyilkosságra gondoltak. Az amerikai rendőrség Bang-Jensen holtteste mellett megtalálta revolverét is. Ez önmagában még nem lenne elegendő bizonyíték az öngyilkosságra, hiszen a KGB mestere a félrevezetésnek. Én mégis azt hiszem, hogy Bang-Jensen saját elhatározásából ment el közülünk. Ahogy én ismertem: magas erkölcsi normával élt, amit az ENSz-ben nem tudott megvalósítani. Érezte saját igazát, romlatlanságát és közben mindennap álnoksággal, hazugságokkal kellett küzdenie.Az ENSz nem tudta Bang-Jensen spártai jellemét elviselni, de ő sem az ENSz-hez tartozó, napi, olcsó megalkuvásokat. Ez a konfliktus felőrölte és arra az útra lépett, ahol kicsinyes, bántó, komisz intrikák már nem követik. Olyan ember emlékét hagyta maga után, aki nemes elveket hirdetett és azok szerint élt. * A Bizottság munkájának befejezésekor a közgyűlés a magyar ügy szemmeltartására és bizonyos akciók elvégzésére egy külön megbízottat nevezett ki. Amikor ez szóbakerült, az ENSz-ben összefutottam az Ötös Bizottság egyik lelkes, magyarbarát tagjával az uruguayi Fabregat-tal, a montevideoi egyetem tanárával. Félre húzott egy sarokba: — Idehallgasson! Ha maguk el tudnák intézni, hogy az amerikaiak engem neveztessenek ki a magyar ügy külön megbízottjának szavamra mondom: bérelek egy repülőgépet és azzal megyek Budapestre. — De lelövik, professzor úr! — Akkor lelőnek — mondta —. De hadd lássák az elnyomók, hogy a szabadságért áldozatot hozunk. A közgyűlés 1957. szeptember 14- én nem őt nevezte ki, hanem Wan Waithayakon thailandi herceget, aki nemhogy nem tartotta ébren hazánk ügyét, hanem majdnem elaltatta. A magyar delegáció nem volt elégedett helyzetével, mert ami az ENSz-ben addig csak egyszer történt meg, a mandátumukat 1957. januárja és 1962. december 20-a között nem fogadták el. Nem utasították el, hanem megtűrtként működtek az ENSz-ben. Kétségtelen, hogy az ENSz közgyűlésének ez a magatartása hozzájárult, hogy a Kádár-kormány a forradalom leverése utáni vérengzéseket viszonylag hamar abbahagyta, tudván, hogy a brutalitások folytatása esetleg a tagságuk elvesztésével is járhat. Herceg Wan Waithayakont az ENSz közgyűlése 1958. december 12-én “működése” alól felmentette és helyére a hatalmas termetű ausztráliai Sir Leslie Munrot nevezte ki. 1959. januárjában Kovács Imrével elhatároztuk, hogy elmegyünk Sir Lesliehez és közöljük vele javaslatainkat. Mivel mindketten a Szabad Európa sajtóosztályán dolgoztunk, tudtuk, hogy ott nem veszik jónéven az ilyen politikai kirándulásokat és előzetes “engedélyhez” kötik őket. Azt is tudtuk, hogy ha engedélyt kérünk, akkor sohasem jutunk el Munrohoz. Mivel nem ez volt az első, de nem is az utolsó hasonló politikai vállalkozásunk, úgy döntöttünk, hogy semmiféle engedélyt nem kérünk és bejelentjük magunkat az ausztrál diplomatánál. Az ENSz hatalmas, téglaalakú épületében Sir Leslie barátságosan fogadott bennünket. A kb. egy óra hosszat tartó beszélgetés során előadtuk javaslatainkat, többek között: kérje egy tagnemzeten keresztül a magyar semlegességnek a közgyűlés napirendjére tűzését, erőteljesen és ismételten kérje az ENSz a szovjet csapatoknak Magyarországról való kivonását és mivel a Kádár-kormány nem legális, a mandátumát utasítsák vissza, az ENSz munkájában ne vehessen részt. Ha pedig a szovjet kormány három hónapon belül nem vonja vissza csapatait Magyarországról, egy tagnemzetnek javasolnia kellene a Szovjetunió tagságának megszüntetését. Sir Leslie Munro nyugodtan hallgatott bennünket és amikor az utolsó ponthoz értünk, tűzbe jött és mentegetőzve megszólalt: — Mindez szép, de miért hozzám jöttek, miért nem mennek az amerikai delegációhoz? Minden tőlük függ. Ha ők kezdeményeznek, én támogatom, de én magam többet nem tehetek, mint amit a közgyűlés rám bízott: a közgyűlési határozatokkal összefüggő jelentősebb eseményeket a közgyűlésnek jelenteni. Egy darabig még érveltünk, hogy amit kérünk az mind összefügg az eddig megszavazott közgyűlési határozatokkal, de Sir Leslie Munro nem engedett: — Biztassák az amerikaiakat, kezdeményezzenek ők! Ezzel barátságosan elbúcsúztunk, Kovács Imrével még jó darabig sétáltunk az ENSz palotája előtt. Missziónk természetesen — kitudódott és a Szabad Európa vezetősége nem vette jónéven, közölték, hogy óvakodjunk hasonló eljárásoktól. Vállat vontunk, különösen én, mivel az ügyvédi vizsgámon már túl voltam és állampolgárságomat vártam, hogy megnyithassam new yorki ügyvédi irodámat és búcsút mondhassak a Szabad Európa-i íróasztalomnak. Sokan kérdezték tőlem, miként lehetett, hogy Kovács Imre, ez a nagytehetségű politikus, kitűnő író a Szabad Európánál sohasem került vezető pozícióba, amikor nála sokkal, de sokkal kisebb képességű emberek kerültek az élre. Az oka egyszerű: Kovács Imre jó író, hű magyar, tehetséges politikus, jól tájékozott és gerinces férfi volt. Olyan tulajdonságok ezek, amik a Szabad Európánál vezető tisztségre nem mindig a legjobb ajánlólevelek. * A magyar ügy 1962. december 20- án lekerült az ENSz közgyűlésének napirendjéről. Oda — a jelenlegi helyzet szerint — vissza már nem kerül. Az ENSz aligha oldja meg a magyar kérdést. A megoldás más irányból jön, mert el nem maradhat. Talán a lengyel áramlatok, amelyek engedély és vízum nélkül szállnak át a határokon, több eredményt hoznak majd, mint az ENSz és az egész világ együttesen. «ItTVAKÖftí * * Megjelenik havonta Publ. Monthly — Publ. mensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MAJOR TIBOR Kiadó — Publisher: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM Levelezési cím — Corresp. Offices: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM P. O. Box 35245, Puritas Station Cleveland, Ohio44135, U.S.A. ELŐFIZETÉS: Egy évre $15.00 — egyes szám ára $1.00 — Légiposta előfizetés: Egy évre $25.00 A csekket kérjük “Szlttyakürt” névre kiállítani. * A névvel ellátott cikkek nem feltétlenül azonosak a kiadó, illetve a szerkesztő véleményével, azokért mindenkor a cikk írója felelős. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Avenue Cleveland, Ohio 44102.
