Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
2. oldal Ko*T 1981. november hó STIRLING GYÖRGY: KÁRTÉKONY KÖNYVKRITIKA Csak most került kezembe Benkő Zoltán “Pártos Történetírás” című kritikája, amelyet az Irodalmi Újság közölt néhány hónappal ezelőtt. Úgy érzem ehhez a különös írásműhöz érdemes pár megjegyzést fűzni. A szóbanforgó kritika Csonka Emil, A Forradalom Oknyomozó Története, 1945—1956. című könyvéről szól. Meglehetősen furcsa felfogásban, a tárgyilagosság teljes mellőzésével. Hogy a kritika tele van logikai bukfencekkel és tételcsúsztatásokkal, még hagyján. De alaphangját a rosszindulat és a negativ elfogultság jellemzi. Ami egy recenziónál megengedhetetlen. Benkő kritikája mindenekelőtt felháborodottan utasítja vissza Csonkának (vagy kiadójának) azt a véleményét, hogy az 1956-os forradalomról eleddig még nem jelent meg magyarul egy “...okokat is feldolgozó...” mű. Lelkesen mutat rá, hogy “több magyar nyelven is megjelent munka van a forradalomról...” Benkő számára nyilván meglepetés, hogy a történetírásnak már hosszú ideje két fajtája van: a leíró és az elemző mű. Azok a forradalomról szóló könyvek, amelyek idáig magyar nyelven jelentek meg, s ilyen valóban több van, kivétel nélkül leíró jellegűek. Csonka sehol sem állítja, hogy nincs még könyv a forradalomról, csak azt, hogy nincs magyar nyelven megjelent elemző, vagy ha úgy tetszik oknyomozó munka. Ha egyébként Benkő azt írta volna, hogy Csonka könyve is csak leíró mű, bizonyos fokig igaza is lenne. Dehát nem azt írta. Benkő szemrehányást tesz Csonkának azért is, mert “hazája modern történelmének... azt a korszakát választja témájául, amiből egy percet sem töltött Magyarországon.” Az ember azt hinné, már mindenki tudja, hogy a történész az esetek többségében olyan eseményről ír, vagy olyan eseményt elemez, amelynél nem volt jelen. Váratlan fordulatként Benkő maga megjegyzi saját kijelentéséről: “Dehát ez nem döntő ellenvetés...” Ha valami nem is döntő ellenvetés, s ráadásul értelme sincs, akkor minek azt megemlíteni? Benkő, mint írja, elgondolkodott Csonka könyvének címében szereplő két évszámon is, mármint az 1945 — 1956-on. Ezzel kapcsolatban hivatkozik a könyv borítólapjának belső oldalára, mely szerint a forradalom ugyan 1956-ban robbant ki, de az ehhez vezető folyamat már akkor elkezdődött “amikor az első szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét és nyomában megjelent az első moszkovita agitátor.” Benkőnek ez nem tetszik. Miután felkérte az olvasót arra, hogy álljon meg egy pillanatra (s ezt én szívesen meg is tettem neki), felteszi a kérdést: lehet-e az, hogy Csonka ne tudná, az első szovjet katona már 1944-ben átlépte Magyarország akkori határát? S ha már benne van a kérdezősködésbe, megkérdi azt is: ha valaki ilyet nem tud, hogy írhat e korszak magyar történelméről? S végül arra az esetre, ha Csonka netán mégis tudna a dologról, felveti, hogy akkor miért nem kezdi könyvét az 1944-es eseményekkel? Mindezt a borítólap belső oldalán található egyetlen mondat alapján. Csakhát a kritika állítólag a könyvről szól, s nem a borítólapról. Szólhatna persze a borítólapról is, csak ebben az esetben Benkő jobban tette volna, ha azt a címet adja művének: “Kritika Csonka Könyvének Borítólapjáról.” Vagy, mert a borítólap belső oldalát fülnek is nevezik, írhatta volna tréfásan azt is: “Kritika a Csonka Füléről.” Azt mindenesetre tényként fogadhatjuk el, hogy Benkő olvasta a Csonka könyv bontólapját. A kérdés most az: olvasta-e a könyvet? Mert a könyv 53. oldalán szószerint ez áll: “Ez a forradalom már valamikor 1944 őszén elkezdődött, akkor, amikor az első szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét...” Benkő különben mindennél jobban hiányolja az 1944-es események leírását. Felrója Csonkának, hogy alig említi Szálasit, Sztójay pedig egyáltalán nem szerepel könyvében. Dehát miért is szerepelnének olyan könyvben, amelyben a szerző az 1956-os forradalom okait kívánja feltárni? Vagy Benkő tényleg azt hiszi, hogy 1956-ban a magyar nép Sztójay, vagy akár Szálasi rendelkezései, tettei ellen kelt fel? Na ne... De Benkő, ha 1944-ről van szó egyszerűen tántoríthatatlan kritikájában egyhelyütt Csonka szemére veti, hogy bár megemlíti a hírhedt Andrássy-út 60-at, mint az ÁVH központját, arról azonban már nem ír, hogy az korábban a nyilasok központja volt. Pedig, mondja Benkő, ő 1945-ben tíz napot töltött a hatvanban, mint az ÁVH letartóztatottja, s “a saját szemével látta a nyilasok megkínzott, legyilkolt politikai foglyainak a vérnyomait.” Gyanakvó emberek feltehetik a kérdést: vajon honnan tudta Benkő, hogy a falra száradt vér a nyilasok áldozataitól származik? Az ilyen gyanakvó emberek képesek összefüggést keresni a száradt vér felismerése és a letartóztatás oka között. E sorok írója óva inti az olvasót ilyenfajta gyanakvástól. Erre egyszerűen nincs ok. Benkő kritikája után ítélve, sok minden lehetett 1944-ben, de nyilas nem. Benkőt bántja az is, hogy Csonka a Magyarországról 1945 után deportáltak számát 30— 100.000-re teszi. Ez a szám, mondja Benkő, “ordítóan hamis.” Miért? Mert Csonka figyelmen kívül hagyta a többszázezer zsidó és nem-zsidó üldözöttet 1944-ből. Hiába na. Nem megy Benkő fejébe, hogy Csonka könyve nem arról szól, amiről ő szeretné. Talán nem is lenne ez a kritika olyan rossz, ha azt a címet viselné: “Kritika Egy Könyvről, Amelyet Csonka Nem írt Meg.” Csonka könyvének alaptétele különben ott áll fehéren-feketén Benkő kedvenc olvasmányán is: a borítólap belső oldalán. A lényege az, hogy a Vörös Hadsereg s az ÁVH által támogatott Rákosi uralom törvénysértései, terrorja vezetett a forradalomhoz. Ez, Benkőn kívül, gondolom mindenki számára világos és érthető. (Hogy teljes egészében helyes-e, az más kérdés. Romániában, Bulgáriában is voltak törvénysértések, s volt terror is viszont nem volt forradalom.) Valami azért Benkőnek is dereng. Kijelenti ugyanis, hogy az 1956-os forradalom az “1945-ös reformokat akarta a maguk tisztaságában helyreállítani”. Azt, hogy a Benkő által felsorolt reformok nagyrészét nem 1945-ben, hanem később alkották meg, nem érdemes említeni. (Vagy kérdezzem meg én is: miért ír történelmi műről kritikát az, aki azt sem tudja, hogy például a köztársasági államformát nem 1945-ben, hanem 1946- ban vezették be?) A lényeg az, hogy ő maga is sejti (bár nem érti), hogy az 1945 utáni események és az 1956- os forradalom között valami összefüggés van. Ezek után Csonka szemére vetni azt, hogy könyve 1945-től kezdi az események tárgyalását, s nem 1944-től pontosan annyira indokolt, mint azt a szemére vetni, hogy nem az 1867-es kiegyezés leírásával kezdte művét. Benkő még sok mindent támad hasonló alapossággal, de igen szakszerűtlenül. Igyekezete abban csúcsosodik ki, hogy az argumentum ad hominem eszközeivel rábizonyítsa Csonkára, hogy nyilas volt (mellesleg Csonka soha nem is tagadta, hogy ifjonti fejjel csatlakozott ehhez a mozgalomhoz — 37 évvel ezelőtt) és ezért húzza le a könyvet. Ez pontosan olyan, mintha valaki Méray Tibor “Nagy Imre élete és halála” című könyvét azért vágná a sarokba, mert Méray kommunista volt. (Amit egyébként ő soha nem is tagadott.) Ez éppúgy hiba lenne, mint ahogy elhibázott Benkő módszere. De nemcsak elhibázott: a könyv egyes mondatait tendenciózusan kiragadó, másokat viszont önkényesen elhallgató módszere egészében félrevezető és kifejezetten kártékony. Egyebek közt az is nehezen érthető, miért tartotta fontosnak Benkő annak megemlítését, hogy ő — horribile dictu! — tíz kerek napot töltött az Andrássy út 60 alatti ÁVO-s börtönben 1945. elején (ahol a vérnyomokat analizálta a falon)? Talán a hitelét szeretné azzal öregbíteni, hogy őt ennyire üldözték a kommunisták?... E sorok írója nem tíz napot, hanem kevéshijján hét egész esztendőt töltött a kommunisták börtöneiben (mégpedig éppen akkor, amikor a koreai háború idején Méray Tibor — és feltehetően vele egyhúron pendülő Benkő barátja is — habzó szájjal szidta az amerikaiakat, bacilus-hadviseléssel vádolva őket és “bíborba öltözött banditának” titulálva Spellman bíborost...), mégsem hivatkozik erre könyvkritikáiban. Mert mi köze van annak, hogy a kritika írója mikor s Óriás formátlan testének millió tagja vadul ránk zúdult. Feljajdult Európa. Remegett a föld, a barbár hadak szétzúztak évezredes határokat. Letiport népek, csonka véres testein, lerombolt templomok szentelt romjain részegen keresztül gázoltak, gyilkoltak raboltak... A paraszt, állati sorsban, a munkás, proletár nyomorban, az értelmiség börtönökben — pusztul — pusztul nemzetünk, vérünk mélybe hull. Gyalázatot hoztak asszonyainkra, rabláncot raktak fiainkra... Százezreket hurcoltak messze idegenbe orosz hómezőkre, bányák sötét mélyébe. Nem ismertek irgalmat, igazságot, jogot, hideg néma falakra és érző meleg szívekre szuronnyal tűzték fel, a szovjet csillagot! Itt kezdődött: a Vérző Front hősi küzdelme. mennyit ült, ahhoz, hogy tetszik-e neki a megbírált könyv, vagy sem? Kicsoda egyáltalán ez a Benkő? Új csillag a magyar emigrációs újságírás egén? Aki az autóbiznisz kies és jövedelmező berkeiből átrándult az irodalom berkeibe, mert olthatatlan vágyat érzett véleménye kinyilvánítására? Vagy tán nem is Benkő írta a kritikát, csak a strohmannságot vállalta, mert Méray — a kritika igazi szerzője — nem akarta saját neve alatt megjelentetni a Csonka-könyv ledorongolását? De mi oka lenne — kérdezheti valaki — Méraynak arra, hogy haragudjék Csonkára? Igen sok! Köztudott, hogy eddig Méray jóformán egyedül uralta a “piacot” az 56-os forradalomról írt könyveivel. Őt idézték, őrá hivatkoztak a világon mindenütt, ahol a magyar forradalom témájához nyúltak. Most ez az egyeduralom már a múlté. Más is írt könyvet — oknyomozó történetet — a magyar forradalomról és lám nem is akármilyent! Mérayban feltámadt a féltékenység és elhatározta: levágja — levágatja — a konkurens munkát. Csak az Istenért, legalább jobb toliforgatóra, tehetségesebb történészre bízta volna a feladatot! Méraynak egyébként az írói féltékenységen kívül még egy oka van haragudni Csonkára: ő ugyanis úgy állítja be könyveiben — és az Aczél Tamással közösen szerkesztett kötetben — Ötvenhatot, mintha az valamiféle kommunista reformmozgalom lett volna, mely a párt liberális köreiből indult ki és nem volt más célja, mint a párt, a kommunista rendszer megtisztítása a rákosista hibáktól, torzulásoktól. Csonka megcáfolja mindezt és az igazság fényében mutatja be Ötvenhatot. Bebizonyítja, hogy az éppúgy nem volt az ancien regime restaurációs kísérlete, mint ahogy nem lehetett marxilenini forradalom sem. Mindkét beállítás valótlan és hamis. Ötvenhat spontán forradalom volt, melytől éppoly messze állt pld. egy Habsburg-restauráció, mint a gyűlölt kommunizmus. A két ősi ellenfél: Hit és Tagadás, Életre vérre megy a halálos birkózás, egy a cél, nagyszerű végső cél, a Minden egy a kérdés: Tagadás, vagy az Isten?! A Tagadás, Káin bélyegét a Föld homlokára égeti gőggel hirdeti, az anyagon tűi nincs valóság, csak az létezik, mit el lehet érni pénz, arany, hatalom, gazdagság... A Hit, mélységből Égre feltörő tiszta láng, győzelmes erő! Időn és téren át zúgva zeng e vallomás: Örök az élet, mert örök, az élniakarás! Élni! Élni az életet, bátran és igazán, nem függni gyáván a zsarnok gyűlölt szaván. Akarni a jót, az igazat, a szépet, küzdelmet és győzelmet, hogy éljen az élet! Üj kor hajnala virrad, új emberek lépnek elő, milliók szívében ébred boldogabb, szebb jövő. Rabigát összetörve, diadallal feltámad az élet és halálba hull, az életgyilkos szovjet! SERES PÉTER (Kanada) Ének Szőkék és barnák, szilajok szelídek, Hősök unokái — Isten másai, \ a tizenévesekről fejlődő bimbók a magyar tölgy ágán ) száz halál jött őket elhervasztani. Isten kertjének apró palántái ) csillogó szemű magyar gyermekek, ( papírcsákós hősök, fakardos daliák ) Rólatok zengek hősi éneket. Bátrak, Hősök, Szentek apró magyarok, i Nemzetünk testéből sarjadt kis ág, éltetek ára: Világ ébresztése. Nektek nyiladozik a hála virág! j Dicső éneket izzó toliammal Parányi szívetek forró dobbanását f sem tudok írni Rólatok, nem érzi már ölelő anya. ( gyenge a toll a babér oly kevés Lezárt ajkatok néma szótlansága ) mely befödhetné horpadt sírotok. a mennyország csukott kapuja. j Hazánk reménysége, szülők büszkesége í megértettétek mit kiált a Haza: J Üveg-bombákkal acélszörnyek ellen ) — volt a lelkelek bátor válasza. Magyar szabadság égi hírvivői Rátok emelem égő szememet... Hazánk felett, égi hegyek ormán ott őrködik hűséges telketek. HORVÁTH JÁNOS (Argentína) Szovjet halála
