Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
4. oldal Az egész helyzet végzetesen tragikus volt... Én csak annyit tudtam tenni, hogy állandóan küldtem jelentéseimet Párizsba. Ezekre a jelentésekre adta ki a Békekonferencia azt a Nyilatkozatot, hogy a F. d’Esperey által meghúzott határokat tiszteletben kell tartani. Ez a Nyilatkozat hihetetlen sokat tett, de csak pillanatnyilag, mert semmit sem tettek annak végrehajtására, s így a helyzet még rosszabb lett, annyira, hogy végülis Károlyit letették és Kun Béla került uralomra. (423-4. o.) A román előnyomulás nagyban erősítette a bolsevistákat, a kormányt pedig gyengítette. A Bolsevista Párt taglétszáma 1919. feb. 1-én nem volt több 4-5000-nél és Bratianu mégis azt állította, hogy általános népszerűségnek örvendenek. Ennek ellenére a bolsevisták 1919. márc. 21-én mégis átvették a hatalmat, — írja Tőkés Rudolf (Béla Kun and the Hungarian Soviet Republic, New York: Praeger, 1967. p., 109.). Ilyen kis csoport sohasem tudta volna a hatalmat magához ragadni a kormány hitelének megrendülése és a szocialista többség kétségbeesése nélkül. A románok, kihasználva a hatalomátvételt, elfoglalták azt a területet, amit Párizsban végül is nekik ítéltek, vagyis a történelmi Magyarország egyharmadát. Bár a bolsevisták befolyása az ország keleti részében igen gyenge volt és a Károlyi kormány mindenben a Wilsoni-elvekhez tartotta magát,... Bratianu mégis folytatta a Károlyi rezsim szabotálását abban a reményben, hogy a bolsevisták uralomra jutása után, mint “felszabadító”, foglalhatja el a kívánt területeket. A bolsevista hatalom átvétel megakadályozására a Legfelsőbb Tanács, hogy “a bolsevizmus terjedését meggátolják, a szövetséges csapatok megszállásával semleges zóna felállítását rendelte el”. (Kivonat a Legfelsőbb Tanács 1919. febr. 21-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből.) Ez a határozat megegyezett a román érdekekkel. Bratianu mégis félt, hogy a semleges zóna nyugati határának egyezése az 1916-os Londoni Egyezmény határával irredentizmust fog szülni. Ezért bevetette, hogy a semleges zóna nyugati határa lesz a végleges határ. Bratianu tudta, hogy ez a bolsevisták támadását, vagy a hatalom átvételét fogja kiváltani. Más szóval, mind a Legfelsőbb Tanács határozata, mind a megszállás Bratianunak kedvezett, mert mindkét esetben bizonyítani tudta a magyar bolsevisták elleni vádját és ugyanakkor, mint a kereszténység és demokrácia megmentője léphetett fel. A románok erőfeszítése sikerrel járt. A Legfelsőbb Tanács 1919. febr. 27-i határozata alapján készített De Lobit-jegyzék megdöntötte a Károlyi rendszert, ami márc. 21-én a szocialisták és bolsevisták koalíciójához, vagyis a Magyar Tanács Köztársaság kikiáltásához vezetett, akik aztán a Legfelsőbb Tanács határozatát el is vetették. A Budapesten kialakult zavaros politikai helyzetre való tekintettel a románok ápr. 16-án megújították támadásukat és egész Kelet-Magyarországot elfoglalták. Miközben a Bizottság tovább tárgyalta a határkérdést, a bolsevikiek uralomrajutásából a románok húzták a hasznot, mert a Bizottságban az erdélyi magyarok tiltakozása ellenére egyre gyengült az ellenállás Erdélynek román kézre adása ellen... A kiváló oxfordi történész, C. A. Macartney szerint szigorú szavazás esetén a románok nem kaptak volna 60 %-nál többet, ami nem lett volna elég Erdély teljes birtoklására, mint ahogy az 1921-ben Sziléziában megtartott szavazás 60-40 %-os eredménye is Sziléziának Németország és Lengyelország közötti felosztásához vezetett. «ItTVAKÖHT 1980. október hó Az Amerikai Delegáció azonnal felismerte a “semleges övezet” tarthatatlanságát. Tasker Bliss tábornok számtalanszor bírálta ezt az intézkedést. Márc. 27-én, ha későn is, így figyelmeztette Wilson elnököt: “A jelenlegi helyzet Magyarországon közvetlen eredménye a Legfelsőbb Tanács febr. 26-án hozott határozatának. Politikailag ezt a cselekedetet mindennek lehet mondani, csak bölcsnek nem és az Egyesült Államok népe előtt semmivel sem igazolható... A felállított “semleges övezet” teljesen igazságtalan. Már roszszabbat nem is tehetnénk, mint ennek az igazságtalan döntésnek fegyveres erővel történő kierőszakolását.” (D. Miller: My diary at the Conference of Paris with Docunents, Conference of Paris with Documents, New York: Appeal, 1924. VII. p. 259-61.) Bliss főleg azzal érvelt, hogy az egész övezet népessége magyar. Úgy érezte, hogy ez sérti az 1918. nov. 13-án Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezményt. Félt, hogy a magyarok nem fogják figyelemre méltatni a demarkációs vonalat, akárcsak a románoknak az 1916-os Londoni Egyezmény alapján való követelését. Mindazonáltal a Tanács figyelemre sem méltatta az amerikai delegáció ellenvetéseit. Az ő álláspontjukat a Bizottság áprilisi és a Legfelsőbb Tanács 1919. május 8.-i kritikus ülésén a Magyarországon uralmon lévő bolsevista rezsim teljesen semlegesítette... A delegátusok állásfoglalása eltérőek voltak. Charles Seymour és Prof. Clive Day amerikai delegátusok hajlandók voltak egyezkedni, mert remélték, hogy így a Tanács majd módosítja döntését. A franciák mereven a Londoni Egyezmény határait erőszakolták. Az angolok és olaszok kevésbé voltak merevek, mint a franciák. Jóllehet az egyezkedés eredményeként a határokat némileg módosították, de a nemzetiségeknek Magyarország és Románia közötti szétválasztását teljesen mellőzték. A Bizottság jelentésében leszögezte, hogy a nemzetiség szétosztása a határok végleges megvonásánál nem játszott döntő szerepet. Úgy döntöttek, hogy azokat a magyar városokat, amelyeknek vidéke román lakosságú, Romániához csatolják. De a jelentésben elmulasztották megjegyezni, hogy ezeknek a magyar városoknak a vidéke csak keleten volt román lakosságú, míg nyugaton magyarvolt. Öt 30-75 ezer lakosú város esett ebbe a kategóriába. A völgyek alföldi kijáratait, valamint ezeket egymással és a Dunával összekötő vasútvonalakat a Románoknak adták. Ez azt jelentette, hogy egy hosszú, aránylag keskeny, lényegileg magyar lakosságú sávot csatoltak Romániához. Végül a Bizottság figyelembe vette, hogy szükséges azokat a vasúti és közlekedési vonalakat is elcsatolni, amelyek ezeket az alföldi részeket kötik össze és azokat is, amelyek más szövetséges országgal kapcsolják össze. így került a Bánát magyar és német vegyeslakosságú északi része is Romániához. Az Egyesült Államok a tárgyalásokon a nemzetiségek helyes szétválasztása mellett foglalt állást. A Legfelsőbb Tanács 1919. május 8.-i ülésén Lansing amerikai külügyminiszter megkérdezte, hogy hol van az etnikai határ. Tardieu, a Bizottság francia elnöke biztosította, hogy az etnikai határtól néhány esetben csak “20 kilométert” tértek el, mert az vasút és egyéb hírközlő vonalakat vágott volna el. Lansing megkérdezte azt is, hogy hány magyar kerül román uralom alá és hány román marad magyar uralom alatt, mire Tardieu azt válaszolta, hogy 600 ezer magyar és 25 ezer román. Minthogy a magyarok száma közelebb volt 1.7 millióhoz, mint a 600 ezerhez, Lansing így válaszolt: “Ez az elosztás nem helyes; minden esetben meglátszik, hogy Magyarország ellen döntöttek.” (Kivonat a Legfelsőbb Tanács 1919. május 8.-i ülésén készített jegyzetekből.) A Bizottság által javasolt határokat a Tizek Tanácsa 1919. május 12-én végül is elfogadta. A határozatot a Külügyminiszterek Tanácsának 1919. június 12-én tartott értekezelete után közölték Romániával és Magyarországgal... A fentiekből megállapítható, hogy az Egyesült Államok határozottan ellenezte a jelenlegi románmagyar határokat. Míg a románoknak az önrendelkezési jog alapján támasztott követelése általános rokonszenvvel találkozott, addig az 1919. május 12-i határozat után minden amerikai olyan döntést kívánt, amelyik a kisebbséggé lefokozott nemzetiségek érdekeit is kielégíti. 1946- ban a második Párizsi Békekonferencián az Amerikai Delegáció újból felvetette az összefüggő magyar területek kérdését, de az oroszok ellenállása miatt lehetetlen volt a revízió kérdését napirenden tartani. A bizottság a románok megtévesztő adatai és azoknak a Francia Bizottság elnöke által történt támogatása miatt a helyes népességi adatokat egyszerűen figyelmen kívül hagyta. A népesség helyes nemzetiségi megoszlásáról az Amerikai Delegációt szándékosan megtévesztették. Mégis egyedül az amerikai nyomásnak köszönhető, hogy a román határokat nem tolták ki még jobban nyugatra, minek következtében újabb 500 ezer magyar került volna román uralom alá. Az amerikai közvélemény ellenezte a magyarok bekebelezését Romániába. Az ország népe még mindig rokonszenvezett az 1848-as szabadságharc híres vezérének, Kossuth Lajosnak népével. Rövidesen azután, hogy az Egyesült Államok hadatüzent Ausztria-Magyarországnak, New York egyik képviselője, később polgármestere, Fiorello La- Gardia, 1917. július 23-án a következőket mondta a Kongresszusban: “Nagyon jól tudom, hogy mindnyájunknak rokonszenves a derék, szabadságszerető, dicső múltú magyar nép. Nincs még egy nép a világon, amelyik olyan sokat tett volna ennek a háborúnak befejezése érdekében, mint a magyar nép... Tanácsos és bölcs dolog, hogy minden erkölcsi támogatást megadjunk nekik, amit csak tudunk... Biztos vagyok benne, hogy még nem felejtettük el a nagy magyar szabadsághős, Kossuth tanításait.” Hogy akkor a határvitát a románok javára döntötték el, az más tényezőknek — úgy mint Bratianu ármánykodása, a románok benyomulása és térfoglalása — köszönhető és nem pedig annak, hogy az amerikaiak támogatták volna a románok jogtalan követeléseit. A Kun Bélaféle közjáték akadályozta meg, hogy a lakosság érdeke érvényesüljön a területi kérdésekben. Jóllehet a bolsevista uralom csak 133 napig tartott, ez pontosan a határtárgyalások közepére esett. Az Egyesült Államok nem bonyolódott bele ezekbe az eseményekbe. így az Egyesült Államok nem tudta a magyar belső események alakulását befolyásolni, de a román-magyar határvitában mindent elkövetett, hogy ott a “népek önrendelkezési jogának” érvényt szerezzen. (A nem idézőjelbe tett szövegben a három ponttal jelzett kihagyásokat és a kiemeléseket én eszközöltem.) Nem tudok róla, hogy lenne még egy olyan amerikai politikus, mint Halpern newyorki képviselő volt, aki ilyen kérlelhetetlen, elmarasztaló ítéletet mondott az ezeréves magyar államot feldaraboló Trianoni békediktátum embertelen igazságtalanságairól, szerzőinek lelkiismeretlen, bűnös szerepéről a fent idézett felszólalásban. Nem vitás, Halpern képviselő felszólalásában Wilson elnököt és kormányát akarta mentesíteni a Trianoni békediktátummal elkövetett embertelen igazságtalanságok felelőssége alól. Nem sikerült neki, mert Wilson és kormányának felelősségét semmivel sem lehet menteni. Amerika belépése nélkül az Antant hatalmak, akárcsak a cári Oroszország, már 1917-ben összeomlottak volna, így Amerikának nemcsak joga, hanem kötelessége lett volna megkövetelni, hogy a háborút lezáró békéket az általa meghirdetett rendező elve alapján alkossák meg. Ehelyett — nyilván a szabadkőművesség nyomására —, megelégedett és semmitmondó nyilatkozatokkal és tiltakozásokkal. így a trianoni békediktátummal elkövetett szörnyű igazságtalanságokért elsősorban felelős még akkor is, ha azt a szenátus nem hagyta jóvá és külön békét kötöttek Magyarországgal. Amerika felelőssége márcsak azért is vitathatatlan, mert a II. világháborút kirobbantó párizskörnyéki békék igazságtalanságait — szintén a szabadkőművesség nyomására — a II. világháborút lezáró békében hatványozott mértékben megismételték. Nem is szólva arról, hogy a jelenlegi kormányok 1974 óta a kommunista román kormányt az erdélyi magyarság tervszerű irtásáért, a magyar emigráció éles tiltakozása ellenére, a Most Favored Nation status révén ismert vámkedvezmény megadásával jutalmazza. Mindentől eltekintve, Halpern képviselőt ezért a felszólalásáért a legőszintébb köszönetünk és hálánk illeti, márcsak azért is, mert tételét Trianon szörnyű igazságtalanságai közül 60 év után is a magyarság legégetőbb kérdésével, a román uralom alá kényszerített 3 millió magyar népirtásszámbamenő elnyomásával bizonyította és tette megcáfolhatatlanná. Halpern képviselőnek bátor kiállásáért az lenne a legméltóbb elégtétel, ha a Trianoni Békediktátum 60. évfordulójának évében a világ különböző részeiben működő magyar szervezetek minden megmozdulásokon felolvasnák ezt a felszólalást és megfelelő kisérő szöveg kíséretében megküldenék az illető országok kormányainak és vezető egyéniségeinek. Csikmenasági TAMÁSI LAJOS verse: Piros vér a pesti utcán Piros vér a pesti utcán. Eső esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca kövein. Piros vér a pesti utcán, munkások — ifjak vére folyt, — a háromszín-lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót A háromszín-lobogók mellé tegyetek három eskiivést: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyűlöletét s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér. J ZICHY MÚZEUM Zichy Mihály kibővített és felújított múzeumát az elmúlt év decemberében nyitották meg a Somogy megyei Zala községben. A megnyitó után is tovább bővítik az egykori Zichy-kúriában elhelyezett hagyatékot, most rendezik Zichy Mihály ötezer kötetes könyvtárát és feldolgozzák levelezését is. Levelei sok érdekességet szolgáltatnak a párizsi Magyar Egylettel kapcsolatban.
