Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
1980. október hó «IttVAKOfct 5. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: TÖRTÉNELMI, NEMZETISÉGI, VAGY EMBERI JOGOK? "Építésre készen a kövünk Nagyot épitni még is mi jövünk" Ady A trianoni békeparancs feldúlta Közép-Európát (1920. jún. 4.). Feldarabolta a történelmi Magyarországot, a Kárpát-medence legtökéletesebb tájegységét, a magyar nemzet több, mint tizenkét százados államát, a hun- és avarbirodalmak jogutódját. Az ötfelé darabolt országrészeket kiszolgáltatták az ú.n. “utódállamoknak”; olyan népeknek, melyek soha önálló államot nem alkottak hazánk területén (csehek, szlovákok, szerbek, románok, osztrákok és lengyelek) és a történelem viharait a mi katonai hatalmunk védőpajzsa alatt, vagy azzal karöltve vészelték át. A trianoni igazságtalan Ítélet szinte példanélküli a történelemben, bár Lengyelország háromszor lett teljesen felosztva a környező nagyhatalmak között és Macedónia ma is a volt-államok listáján van, görög, bolgár és szerb “utódállamok” között széttörve. Magyarországot hamis jogcímek ürügyén csonkították meg! Ezek: nemzetiségi elnyomás, az idegen fajú népek többsége, a világháború kirobbantása. Az első vád teljesen hazug. Maga a tény, hogy a nemzetiségek millió számra éltek községeinkben a békekötés idején, önálló egyházaik, templomaik, iskoláik, saját vezetőik, közép-osztályuk védőszárnyai alatt, élő cáfolata az elnyomásnak, erőszakos asszimilálásnak. A mindenkori társadalmi és politikai gyakorlat, az uralkodó európai szellem és államvezetési divat ugyan az volt a többségi nép és a nemzetiségek számára. A magyar jobbágynak nem volt jobb helyzete, mint a románnak, de az utóbbi sokkal emberibb módon élhetett Erdélyben, mint saját bojárjainak a jármában a Kárpátokon túl! Amíg a nemesség volt a politikai nemzet, a német, szlovák, román vagy délszláv eredetűek előtt nyitva volt minden életpálya és ugyanannyi joga és kötelessége volt, mint az ősfoglaló, államalkotó magyar nemesnek! Akkor az volt a korszellem és állami gyakorlat Európában. Történelem-ellenes a XVIII. századig lefolyt idők dolgában a XIX. és XX. század szellemében ítélkezni! Az is hamis adat (pedig perdöntő volt Trianon ürügyei között) hogy a magyarság számbelileg kisebbség volt saját országában. Ez így egyáltalán nem igaz! Még 1918-ban is, tehát a háborúvég és az idegen hadseregek betörése idején, melyek a Károlyi - kormány esztelen rendelkezései folytán lefegyverzett Magyarországot minden oldalról, szinte ellenállás nélkül, elözönlötték és az Antant rendelkezése értelmében birtokba vették, a lakosság 51 %-a magyar volt (lásd az 1910-es népszámlálást!). Horvátországot nem számítjuk a népességbe, mert mint a Szent-Korona országai, Dalmácia és Szlavóniával együtt csak különleges közjogi kapcsolatban állott Magyarországgal. Természetesen ez így is végzetes esés a középkori helyzethez képest, amikor 80-90 % körül volt a magyarság arányszáma! De az egyes nemzetiségek és a magyarság számát összehasonlítva 1918-ban, az eredmény mindenkit meggyőz a vádak hamisságáról! Például a 10 millió magyarral szemben a szlovákok száma 1.5 millió volt 1910-ben: a románok száma ugyanakkor 2.8 millió, németeké 1.5 millió, ruthéneké 800 ezer, szerb 500 ezer, horvát 500 ezer és félmillió más. A tulajdonképeni Nagy-Magyarországban a magyarság abszolút többségben volt az összes nemzetiségekkel szemben. A relatív többség 70-99 V2 -ig terjedt az egyes népcsoportokhoz viszonyítva! Tehát a második trianoni vádpont is hamis! A harmadik érv, a háborús bűnösség” ugyanolyan tarthatatlan, mint a két előbbi. Ma az első világháború okai tisztán állanak a világ közvéleménye előtt. (1. Leo Vagliani: La Dissoluzione deli’ Austria-Ungheria, 1966, Milano; angol fordításban: The End of the Austro-Hungarian Empire). Magyarország akkori miniszterelnökének, gróf Tisza Istvánnak szerepe világos és tiszta; ellenezte a háborút, az olasz igények kielégítését ajánlotta, de leszavazták a koronatanácsban. IV. Károly király külön békét kezdeményezett 1917- ben: Károlyi Mihály miniszterelnök a wilsoni elvekben, majd a balkáni francia haderők főparancsnokának kijelentésében bízva, aki a demarkációs vonalig való katonai kiürítést rendelte el a belgrádi fegyverszünet megkötésekor, a magyar közigazgatás fenntartásával: “A végleges rendezés a békekonferencia feladata, ahol Károlyinak, mint antantbarátnak jó kilátásai lehetnek”. Persze ez a francia kétértelműség: Ugyanis Franciaország 1916-ban a bukaresti titkos szerződésben biztosította Erdély birtokát egészen a Tiszáig, ha Románia összes erőivel megtámadja Magyarországot és ezzel ellenséges csapatokat von el a különböző arcvonalakról, főleg a nyugati frontról, ahol a 2. marne-i csata halálos fenyegetése kezdett kibontakozni. A védtelenül hagyott Erdélybe a történelmi keleti határ egész hosszában több helyen behatolt a román királyi hadsereg és szinte akadály nélkül haladt nyugat felé. A frontokról sebtében kivont veteránokkal, bajor hegyivadászokkal Falkenhayn tábornagy (volt német vezérkari főnök) parancsnoksága alatt megindult a német-magyar ellenlökés, mely Bukarest és majdnem egész Románia elfoglalásával végződött. Csak a cári orosz hadsereg (Brussilov tábornok) támogatásával bírtak a megvert román hadsereg maradványai az ojtozi szorostól észak-keletre húzódó frontszakaszon megkapaszkodni. 1918 telén a bukaresti békével, Románia az Antantnak tett szerződéses ígéretét megszegve, különbékét kötött a Központi Hatalmakkal és kivált az I. világháborúból. A hármas árulást elkövető románoknak (A Központi Hatalmak 1916, az Antant, 1918 és Oroszország, Beszarábia bekebelezése, 1918, a bukaresti békével) a háború végén nem volt nagy becsületük a nyugati hatalmak előtt. Volt szövetségesei lenézték, megvetették őket, mert nem tartottak ki mellettük és úgy látszott, hogy a bukaresti béke megsemmisítette a titkos szerződés mézes madzagját, Erdély birtoklását. Továbbá a francia marsallnak Franchet d’Esperay-nek leghőbb vágya az volt, hogy a Balkánról előretörve Berlin elfoglalásával ő adja meg a kegyelemdöfést a német hadseregnek. Ezért végtelenül fontos volt számára, hogy a Románián keresztül teljes érintetlenségében viszszavonuló Mackensen-hadsereg ne jusson vissza Németország védelmére, hanem a magyar fegyverszünet értelmében, Magyarországon lefegyverezzék és internálják őket. Ez így is történt. Közben azonban november elején a nyugati front is összeomlott, fegyverszünet következett s ezzel Franchet d’Esperay tábornagy álma, háborúdöntő szerepéről, meghiúsult. De megmaradt neki a megvetett volt szövetséges, Románia, amint területéről visszavonuló magyar és német csapatok után lopakodva ismét behatolt Erdélybe, majd újból hadat üzent Magyarországnak. És még így sem sikerült volna a békekötésen Erdélyt megtartania, ha a Kun Béla-féle államcsíny nem következik be 1919 márciusában. Erre kapta az újdonsült szövetséges az Antant felhatalmazását (a csehekkel és szerbekkel együtt), hogy törjék le a Tanács Köztársaságot, mielőtt egész Közép-Európa és Németország bolsevizálása megtörténik. (25 év múlva pont az ellenkezőjét tették Yaltában). Nem akarok nemzeti életünk legmélyebb pontján időzni tovább (lásd idevágó tanulmányomat: “Történelmi államunk, Nagy-Magyarország romlása”, Szitytyakürt , IX. évf. 4. sz.). Ennyit a háborús bűnösség tarthatatlan, igaztalan vádjáról és a trianoni béke előzményeiről. Ugyanakkor azonban meg kell állapítanunk az Antant felelősségét is, még a magyarországi szovjet államcsíny miatt is, mert "jaj a veszteseknek" szellemében, kétségbeejtő helyzetbe hozták az egész nemzetet, kiszolgáltatva lefegyverzett országunkat a mindenoldalról támadó kis sakáloknak. Magáról a békéről csak annyit, hogy embertelen, igazságtalan és korlátoltan rövidlátó rendelkezései dacára, a szerződések {békés) megváltoztatásának lehetőségét kilátásba helyezte és a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi védelmét biztosította a Népszövetségen keresztül. Ez nagyon lényeges intézkedés volt. Ennek nyomát sem találjuk a II. világháborút lezáró párizsi békében {1947). Ez a trianoni diktátum összes hibáit (melyek végső elemzésben az új háborúhoz vezettek) megismételve, a nemzeti kisebbségek intézményes, nemzetközi védelméről nem gondoskodott. Sőt! Az “utód államok” hatáskörébe utalva a nemzetiségi kérdést, államalkotó, őslakó népünk a román, cseh szlovák és délszláv soviniszta-kommunista államok olvasztó kemencéjében létéért, fennmaradásáért és műveltségéért szinte magárahagyatva küzd, elidegenített szülőföldjén. A legerélyesebben kell a külföldi, szabad magyarságnak a párizsi szerződések revízióját követelnie, bár a békepontok szerint ez tilos! Értsük meg, hogy nekünk nem elég az emberi jogokért való küzdelem, a helsinkii, belgrádi, vagy majdan a madridi határozatok! Hiába biztosítja a román alkotmány az emberi jogokat, ha a nemzetikommunista oláh kormány kiemeli Kis Pistát Székelyudvarhelyről, vagy Bánffyhunyadról és elküldi Dobruzsába, vagy Olténiába, hogy ott gyakorolja mesterségét és élje emberi jogait! Helyette pedig Nicolas Lupescut viszi a magyar városba, vagy a Székelyföldre, hogy ott a románok kiváltságait és elsőosztályú állampolgári státuszát élvezze! Ez a gyakorlat az erdélyi magyar nemzetiség számára nem nulla, hanem annál is kevesebb, negatív érték; kár és veszteség. Ha a magyar-román határszélre a Kárpátokon túlról telepítenek hegyi oláhokat, a szatmári deportált németek helyébe moldvai románokat ültettek {nem csángókat) akkor ez népellenes bűn, tehát mind genocídiumot kell az ENSZ, a hágai nemzetközi bíróság és a világközvélemény elé tárni, sürgős változást követelve. Nem kell szégyelnünk a határkérdés megbolygatását sem. Hiszen éppen egy területi változás lehetőségét akarták elvenni a cseh és szlovák soviniszták, amikor csallóközi magyar tömegeinket deportálták, "reszlovákizálták" és lakosságot akartak cserélni, hogy a néprajzi határt megszüntessék tót telepítéssel. A román kormány törekvései ugyanezt célozzák, vagyis évezredes néprajzi viszonyokat akarnak önkényesen megváltoztatni. Igenis, határkiigazítások kellenek ott, ahol a magyarság egy tömbben lett botorul idegen uralom alá hajtva, már másodízben két emberöltőn belül: Először nyugati elvakultság, másodszor nyugati impotencia következtében! De hogyan követeljünk területi engedélyt, ha a hivatalos magyar kormány nem kéri, vagy esetleg nem is akarja elfogadni azt? Ha Amerika és a Szovjet, e két fő-nagyhatalom a békeszerződés rendelkezéseinek megváltoztathatatlansága alapján áll? De a történelem nem ismeri az “örök” szót! Nem szemlélhetjük-e napjainkban, hogy a bulgáriai macedónok Moszkvától “szabadutat” kaptak az 1913-ban megszűnt Macedónia feltámasztására, tehát Jugoszlávia keleti felének lerepesztésére? Csak az vesz el végérvényesen, amiről önként lemondunk! És ha szemére vetjük az orosz megszállás alatti magyar kormánynak, hogy semmit sem tesz elrabolt területeinkért, idegen soviniszta rendszerek alatt kínlódó nemzettestvéreinkért, nem sokkal súlyosabb-e egyes, nyugati szabadságban élő magyarjaink közömbössége népünk egyik legsúlyosabb sorsproblémájával szemben? Hány szabadföldi magyar egyesület, egyház, szervezet emlékezik meg a trianoni- és mégsúlyosabb párizsi béke évfordulóiról? Hány “Magyar Ház” ereszti félárbócra a nemzeti színeket és vonja föl a gyászlobogót? Nem-e történt meg a közelmúltban, hogy egy nagy nevű északamerikai testület nem engedett kiállítani magyar történelmi képeket a legrégibb kortól az 56-os forradalomig? Pecsovicsok, álszemérmesek, szégyenkezők és gyávák ne legyenek emigráns magyar vezetők, főleg, ha hiányzik belőlük teljesen, még a szikrája is a nemzeti öntudatnak. Azt várjuk, hogy a románok, vagy a csehek tiltakozzanak a trianoni, vagy a párizsi békék ellen. Meg kell értenie mindenkinek, hogy mi magyarok nem szándékozunk igazságtalanságot elkövetni más népekkel szemben, de ugyanezt a tisztességes bánásmódot követeljük a mieink számára is! Egyik nagyhatalomnak sincs joga más országát felszabdalni, népét szétszórni, megsemmisíteni. A mai Magyarország, sok hibája mellett, a legnagyvonalúbban bánik kisebbségeivel. Viszonosságot kellene követelnie, de nem kezdeményezhet semmit, csak amit Moszkvában engedélyeznek. Mi szabadon élők a magyar kérdés korszerű megoldását követeljük, igazságos középeurópai rendezés keretében, mert ránk nem tehet hangfogót a szovjet főnökség. Az Új-Magyarország és Közép-Európa a történelmi jogok, a nemzetiségi elv és az emberi jogok szintéziséből, egyeztetéséből fog megszületni. Ez geopolitikai szükségesség, sőt parancs. Büszkén mondhatjuk, hogy nagy történelmi alakjaink, államférfiaink, a magyar szellemiség hatalmas képviselői letették az alapkövet ehhez a megújhodott Magyarországhoz, az új Közép-Európához. Ezt várjuk a velünk élt és ma is együtt élő nemzetektől, hogy ők is tegyenek egy lépést, egy gesztust a Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Jókai, Mocsáry, Ady, József Attila és Jakabffy Elemér által mutatott irányba s akkor megszületik annyi véres vajúdás után a középeurópai népek békéje. Addig is azonban teljes szabadságot és egyenlőséget erdélyi, felvidéki, délvidéki és nyugatmagyarországi testvéreinknek.