Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
1980. június hó «IttVAKŐftt 7. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: XI. Nagy-Britannia és Magyarország Még ha Írországot is beleszámítjuk, akkor sem volt sok érintkezés országaink között az újkorig. Nagy-Britannia első települőihez tartoznak a kelták is. A kelta ősnép neve Baráth Tibor szerint “keletit” jelent. Ezek meglakták Magyarországot is az őskorban, hogy végül a szigetországban kössenek ki. Sötét hajú és szemű, kerekfejű egyedei elkelnének magyarnak is. De különben, egy-két magyarországi, vagy angliai kalandor, vagy a keresztes lovagokon kívül nem sok érintkezés volt a két nemzet között a középkorban. A reformáció, de főleg az erdélyi fejedelemség idejétől kezdve diákjaink, ösztöndíjasaink megjárják Angliát is. Ezek a művelődési kapcsolatok az erdélyi református és unitárius egyházakkal csak a 2. világháború után törtek le. Bethlen Gábor, a legnagyobb erdélyi fejedelem, követei fölkeresték és tárgyaltak az angol királyi udvarral. De főleg Rákóczi Ferenc szabadságharca, tájékoztató kiadványai (a “Mercureus Veridicus” — az “Igazmondó Mercur”) és hűséges követe, azok a tényezők, melyek a magyar nemzetet az angol közvélemény fókuszába állították. Ez az a kor, amelyben egy közös hatalmi szövetségben harcol Anglia, Hollandia, Franciaország és a magyar fölkelők, a spanyol—osztrák Habsburg Ház ellen. Ekkor szabadítja ki gályarabságából Ruyter holland tengernagy, az osztrák császáriak által elhurcolt magyar protestáns prédikátorokat Nápolyban. A bécsi brit követ, Stepney több ízben is igyekszik békét közvetíteni. Nemegyszer személyesen jön hazánkba, Rákóczi udvarába és nagy angol hadvezér Malborough, a kurucok vereségének hírére felkiáltott: “Most kezdődik szegény Magyarország mártíriuma.” Végeredményben azonban nem sok kézzelfogható politikai eredmény, csupán néhány angol útleírás születik a két nemzet távoli és igen felszínes kapcsolataiból a reform korig. A magyar ébredés, melyet Jókai “Még is mozog a Föld”, vagy “Kárpáthy Zoltán” és a többi nagy regényében megjelenített, véres valóság volt, vagy lett Széchenyi István, Wesselényi, Deák, báró Eötvös József angol-liberálizmus elveit követő tevékenységével. Széchenyi többször utazott a szigetországban, egyszer Wesselényi Miklóssal együtt, és számtalan angol társadalmi, közigazgatási, politikai, közgazdasági és technikai újítást plántál át a “csúnyácska Hazába”. Szépíteni, modernizálni akart, éjet-nappá tevő lázas tevékenységében. A maradiságból az ipari forradalom átvezető út, a Lánchíd, örök emléke a “legnagyobb magyarnak”. Éppúgy, mint a “vaspálya”, vagy az első Duna-járó gőzhajók, a magyar jövőbe vivő meredeken. Ezen a lejtőn rohant vesztébe, mostmár Kossthal a kormánykeréknél, a megújhódott Magyarország — Európa két legreakciósabb uralkodója, az osztrák császár és a muszka cár hadseregeinek, háromszoros túlerő martalékaként. Az angol irodalom és műveltség is hatott a nemzeti ébredés korára. Mint tudjuk, első sikeres regényírónk, báró Jósika Miklós Sir Walter Scott romantikus irányát követte és klasszikusaink, Vörösmarty, Petőfi, Arany a halhatatlan Shakespeare és mások remekeit ültették át magyarra, nem egyet máig is utolérhetetlen módon. De az Ady-nemzedék nagy műfordítója Kosztolányi, vagy a két háború közötti Szabó Lőrincz avatott tolmácsolói voltak az angol költészetnek. Sok kisebb nevű, próza fordítóval egyetemben. Sajnos azonban, a mérleg nagyon a mi javunkra billen. Sokkal több angol mű van magyarra áttéve, mint magyar angolra. Egyes magyarországi írók “nemzetközi sikere” nem jelent irodalmi front áttörést, mert tősgyökeres magyar írók művei nagyrészt hiányoznak az Egyesült Királyság könyvtáraiból és könyvpiacairól. Bár néhány Jókai regény, az obiigát Petőfi, Ady, Madách fordítások megvannak, valójában irodalmunk csodálatos gazdagságáról fogalma sem lehet az angol olvasónak, a kevés és legtöbbször gyenge “műfordítás” alapján. Emigráns magyar feladat ezen a mulasztáson segíteni, amint azt írtam “Az emigráció lehetőségei” címmel a Hídfő 1979. júl. számában és erre a kérdésre még visszatérek az észak-amerikai magyar nemzetiséggel kapcsolatban.) A MAGYAR SZABADSÁGHARC ÉS ANGLIA A 48/49-es forradalmároknak és szabadságharcosoknak Angliában nagy híre és tekintélye volt (a rámenős Guyon Richárd honvédtábornok angol eredetű volt). Nagyon sok bujdosó hazánkfia nyert Nagy Britániában menedékjogot, majd új hazát “örökös hazát”, sírgödröt, mint Mészáros Lázár, az első felelős magyar hadügyminisztere. (Kossuth Lajos megérkezése törökországi internáltságból Southamptonba és útja onnét Londonba, valóságos diadalmenet volt. A kormányzó mindenütt beszélt az ünneplő tömegekhez saját nyelvükön és a “hidegvérű” angolokat épp úgy magával ragadta varázslatos ékesszólásával, mint annakidején a magyarokat. (Az a kis történet járja, hogy Kossuth még Kuthiában, török védőrizetben, könyvből tanult meg angolul. Manchesteri beszéde után két lelkes hallgatója beszélget: “Beh szép nyelv ez a magyar”, mire a másik “De milyen érdekes, hogy annyira hasonlít az angolhoz”. Ez persze mese, Brassai Sámuellel kapcsolatban is beszélték ugyanezt és úgy sem igaz. Mindkettőjük, Kossuth és Brassai is, protestáns kollégiumok tradíciója szerint fiatalon tanultak angolul. Kossuth pedig államtagsága alatt is. A rokonszenv és a politikai valóság között azonban külömbség van, mint a szó és tett között. Kossuth internálása Lord Palmerston külügyminiszter beavatkozására történt, aki Ausztriával igen barátságos volt. Az amerikai elnök viszont hadihajót küldött érte, amikor távoznia kellett Törökországból és az hozta Angliába. A Kossuth-, és a magyar-láz egyik megnyilvánulása volt, hogy bármennyire is különböznek nyelveink, a műveltek körében sokan kezdtek magyarul tanulni. Két esetet említek: az egyik egy igen bájos, gazdag angol arisztokrata lány, rövidesen Teleky Sándor, a “bolond gróf” (Petőfi nevezte így barátját) felesége lett. Teleky, a nyugtalan vérű republikánus, Bem tábornok volt segédtisztje, az olaszországi események miatt rövidesen “dezertált” a házasság igájából és elment harcolni Itáliába. A másik híres eset a R. W. Seton-Watson, a későbbi “Scotus Viator”, aki Kossuth és a magyar szabadságharc iránti rokonszenvből megtanult magyarul, majd Magyarországra is ellátogatott, de később azután, gyökeres fordulattal, a szlávok, a magyarországi nemzetiségek pártjára állott és azok leghirhedtebb szószólója lett. Majd látni fogjuk, hogy nem tárgyi, hanem, mint fiatalabb korában, a magyar szimpátiák idején, érzelmi alapon. Nem csak arisztokraták, vagy értelmiségiek, de az alsóbb osztályokban is általános volt a magyarbarátság ezekben az években. Ennek jellemző példája a Haynau incidens, akit később, nyugdíjas korában, angliai látogatásakor, egy gyár megszemlélése alkalmával a munkások majdnem meglincseltek, olasz-, és magyarországi kegyetlenkedései miatt. meglincselték, Kossuth személyes érintkezésbe került még amerikai útja előtt, majd visszatérése után a londonban élő európai emigránsok jeleseivel. Miután azonban sem angliai, sem amerikai fellépése az erkölcsi sikereken kívül reálpolitikai gyümölcsöket nem hozott, Lombárdiába, Turinba vándorolt, ahol a szárd király, Vittorio Emanuele és kitűnő minisztere Cavour készültek az Ausztriával való leszámolásra. Ez sikerült is az olaszoknak, francia segítséggel, de győzelmük a magyar kérdést nem vitte előbbre. Még hét év reményein és csalódásain kellett átesni a nemzetünknek az osztrák —magyar kiegyezésig (1867), amíg az alkotmányos élet helyreállt hazánkban. Sajnos, e kompromisszum után az irántunk érzett angol rokonszenv fokozatosan csökkent, hogy a Kossuthék által teremtett csúcsról, hogy a XX. század elején teljes ellenszenvvé alakuljon át. Bár a magyar arisztokrácia és nemesség ideálja továbbra is az angol gentry életforma volt, de az is inkább a külsőségeket, nem pedig a belső tartalmat, a lényeget követte. Pedig az utóbbi, a sajátos brit tartalom az, amely Anglia túlélését biztosította és mindenkor biztosítja. Sajnos a kiegyezés és a milleneum korában a kossuthi tervek (nemzetiségi megbékülés, Dunai Konföderáció) nem lettek figyelembe véve (még a 48-as Függetlenségi Pártban, tehát mondhatnék, hogy “saját” alakulatában sem!). A Monarchia közös ügyei miatt együtt kellett menetelnünk Ausztriával és az orosz fenyegetés miatt az új nagyhatalommal, Németországgal. Ez egyre gyorsuló ütemben idegeníteti el minden angol és francia szimpátiát tőlünk, még akkor, amikor Nagy-Britanniát sem orosz, sem francia szerződések nem kötötték egymáshoz. Kossuthék és a magyarok helyét az angol sajtóban, majd a szívekben is a szlávok, majd királyi házuk házassági kapcsolata folytán, a románok foglalták el (Mária angol királyi hercegnő lett Ferdinánd román trónörökös felesége. Mária egyik ősanyja az erdélyi magyar főnemes Rhédey-család sarja, amint azt királyné korában kis emléktáblával örökítette meg az erdőszentgyörgyi református templomban, ősanyja kriptáján). AZ I. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI ANGOL —MAGYAR KAPCSOLATOK A XX. század elején a cseh és délszláv propaganda főfészke London, románokkal kiegészítve. Feje Seton Watson, az 1914-es világháborúban került először szembe ellenségként népünk az angollal. Helyesebben úgy mondhatnék, hogy a két ellenséges táborban csatáztak, mert hadi érintkezés a kettő között szórványos volt. Nem tudom, hogy a nyugati frontra áthelyezett néhány magyar egység egyáltalán harcolt-e angol csapatok ellen? Vagy az olaszokat 1917-ben a caporettói frontáttörés után kisegítő antant kötelékek találkoztak e bakáinkkal? Ezt az ezredek történetéből talán megállapíthatják a hadtörténészek. Marad tehát a császári és királyi haditengerészet harca az angol flotta ellen és elsősorban a Horthy ellentengernagy vezetésével megvívott ottrantói ütközet, mely megvédte Dalmácia és az északi Adria birtokát. De valójában a magyar nép {de az angol nép sem) táplált ellenséges érzelmeket egymás iránt és Nagy-Británnia kormánya sem tekintette hadicéljának a Monarchia szétbontását és benne Magyarország feldarabolását, egész 1918 végéig. Mégis az Antant győzelem után az Angliában tömörült csehek, szlovének, néhány tót, horvát és román emigráns és skót barátjuk Seton Watson (“Scotus Viator”) álláspontja érvényesült. Utóbbi londoni lakásán már 1915-ben megtörtént a későbbi “Kis Antant” ősgyűlése, melyen összehangolták tennivalójukat, leszögezték álláspontjukat, amelyet aztán a békekötés diktátumában érvényesítettek is! Bár Lloyd George angol miniszterelnök homályos nyilatkozatait, főleg a befejezett tények után, barátságosnak is lehetett értelmezni Magyarországon, a trianoni békeparancsért az angolok éppoly felelősek, mint a franciák! (Az Amerikai Egyesült Államok kormánya nem ismerte el a trianoni szerződést és különbékét kötött Magyarországgal, 1921-ben.) Clark, az angol főmegbízott, a magyar ügyekben, és emberei is inkább szlavofilek, vagy román barátok voltak. Egyedül a délafrikai Smuts tábornok, aki Antant megbízásból jött Magyarországra, volt tárgyilagosnak, vagy magyarbarátnak mondható az angol oldalon. De a háború után röviddel megindult a túlnagyra nőtt francia hatalommal szemben az angol rivalizálás. Először gazdasági téren, majd hivatalos kacsintásra a sajtómágnás, Lord Rothermere cikket írt a Daily Mailben, 1927. július 21-én, “Hungary’s place under the Sun” (“Magyarország helye a nap alatt”) címmel, mely a trianoni béke felülvizsgálatát követelte, Magyarország javára. Sajnos a hivatalos brit kormány semmi komoly kezdeményezést nem indított el idejében a magyar kérdés igazságos megoldása érdekében. Csak később, már a 1938-ban bekövetkezett osztrák —német egyesülés után kezdett bizonytalan, homályos kísérletekbe, hogy valami Közép-Európa Konföderációt ajánljon, persze cseh vezetéssel. De ez ügyben sem tett komoly lépéseket. Pedig a magyar közvélemény kitörő lelkesedéssel fogadta annak idején Rothemere kezdeményezését. Fiát budapesti látogatásakor királyi ünneplésben részesítette a főváros hálás közönsége; sőt már olyan álhírek is terjedtek el, hogy a tíz év óta üres trónra emelik. A legkisebb gesztusért is oly hálás magyar nép azonban tovább csalódott az angol politikában. A II. VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI ANGOL-MAGYAR KAPCSOLATOK Az 1938-as müncheni találkozó után az angol miniszterelnök Nevil Chamberlain kijelentette, hogy minden rendben lesz “hacsak a magyarok nem jönnek elő időszerűtlen követelésekkel”, vagyis ha skartba tesszük felvidéki igényeinket. De bizony előjöttünk, mert egy napig sem maradhatott volna meg az a magyar kormány, amely ősi földünk visszaköveteléséről lemond, épp akkor, amikor arra alkalom nyílik. De Lord Runciman, akit az angol kormány Csehszlovákiába delegált, elfogultsága, cseh-barátsága miatt szintén nem érdemelte ki a magyarság bizalmát és rokonszenvét. Később a felvidéki kérdés döntőbíráskodását, az I. Bécsi Döntést de facto és de jure elismerték Londonban, de Észak-Erdély visszacsatolását már csak diplomáciai fejcsóválások közepette. Ugyanez történt délmagyarországi részleges revízióval kapcsolatban, dacára Churcil szép szavainak Teleky Pál miniszterelnök öngyilkosságakor. (De az üres “szék” csak üres ígéret maradt!) Amikor 1941 nyarán hadiállapotba kerültünk Szovjet-Oroszor-
