Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
8. oldal «IttVAKÖfct 1980. június hó szággal és ezután Angliával is, akkor az angol külügyminisztérium ügyvivője, Cadogan, a trianoni határok érinthetetlenségét hangsúlyozta. Később, 1942-ben Benessel már szerződést kötöttek Csehszlovákia visszaállítására. Majd Románia átállása után az erdélyi kérdés hasonló angol kezelésben részesült. Igaz, hogy akkor már a Szovjet volt az úr egész Kelet- Európában; Anglia kivérzetten a lejtőre került és Churchil csak azon remegett, hogy az orosz nehogy cserben hagyja és különbékét kössön Németországgal. Yaltában már nem volt szava Angliának; az Egyesült Államok beteg elnöke és Sztálin (alias “Uncle Joe”) domináltak és úgy történt minden, ahogy az utóbbi kívánta. Ezt a hamis kártyázást betetőzte a párizsi béke 1947-ben. Itt már nem lehet tudatlanságról beszélni. Ha Trianonban csak Seton-Watson egyoldalú szlavofil tájékoztatását és a román propaganda ferdítéseit ismerték, most Párizsban az angol politikusoknak (és az ottani közönségnek is) a magyar kormány kiadványain kívül, olyan angol történetíró kézikönyvei voltak kezükben, mint a megboldogult C. A. Macartney professzoréi. (Igaz ugyan, hogy a háború végén az angol rádióban, a BBC-ből kiintrikálták a tudós tanárt, mert nem volt pro-kommunista, hanem igaz, nemzeti-érzésű angol gentleman — Macartney személyes közleménye.) Végre a Seton-Watsonok és a mai Taylorok, meg más elfogult brit történetírók és publicisták után, egy tárgyilagos, tudományos szakmunka: “Hungary and Her Successors”, mely magyar mértékkel mérve is elfogadható és kielégítő (Oxford University Press kiadása, 1937, 504 oldal és kimerítő könyvészeti jegyzetek). Részletesen taglalja és elezmi a trianoni békeparancs által teremtett politikai és gazdasági helyzetet Közép-Európában, feltárva a magyar kérdés minden részletét. (Tudtommal sem ennek, sem a “Modern History of Hungary, 1929—1945” című monográfiájának mindmáig nincs magyar fordítása.) De a fenti, kevesek által ismert művein kívül még nagyobb és még pozitívabb cselekedete volt Macartney professzornak az “October 15th, a Short History of Modern Hungary”, mely az általunk is ismert sorsdöntő eseményeket tárgyalva megmagyarázza, hogy Magyarországnak más útja nem volt a trianoni igazságtalanság után, mint amit végigjárt. Sajnos, magyar fordítása ennek a műnek sincs, s így csak az angol eredetit ajánlhatom mindazon honfitársaknak, akik eddig csak elfogult írók, politikusok és “történészek”, vagy más szereplők emlékezéseiből, megnyilatkozásaiból ismerik Magyarország legújabb történetét. (Bárcsak lenne egy új Macartney, aki az azóta eltelt három és fél évtized krónikáját hasonló felfogásban írná meg az angol nyelvterületen.) Ezek a könyvek együtt felmentik Magyarországot a képzeletbeli nemzetközi esküdszék előtt, mindazért a sok hamis vádért, melyet a világ nagy hazudozói, a Seton- Watsonok, a Benesek, a Jorgák ránkkentek. E művek bebizonyítják, hogy Magyarország mást, mint amit tett, nem tehetett. Egyúttal közéletünk volt szereplőiről is végre valós, tárgyilagos képet kapunk. így Szálasnál is, akinek egyéniségét, tiszta, magyar szándékait egy hosszú fejezetben ismerteti, történetírói objektivitással. (Talán ezért nincs magyar fordítás?) AZ ELVESZETT BÉKE A magyar kérdés eldőlt, részben Yalta előtt, amikor a brit kormány, kétségbeejtő helyzetében fűhöz és fához kapaszkodott és így a csehek, szerbek, később a románok mellé lekötötte magát, még a harcok folyamán. Féltékenyen vigyáznia kellett, nehogy a győzelemig ujjat húzzon az orosszal. De Yaltában már nem volt komoly szava Churchilnek: már csak Amerika “ szatellit ája”’. Az agyrákban szenvedő Roosevelt pedig Sztálin marsai zsebében. így se balkáni partraszállás, se olaszországi előretörés nem lett, mert az itáliai hadszíntérről Alexander tábornok csapatainak egyrészét elvonták, és a fölösleges délfranciaországi partraszállásra használták föl a Szövetségesek, ahelyett, hogy az angol vezérkar és Montgomery tábornagy elgondolását követték volna. Ez utóbbiak hadműveleti tervét kivitelezve az angolszászok értek volna az oroszt megelőzve Berlinbe, Bécsbe, Prágába és talán Budapestre is? (Lásd: “The Memoirs of Fieldmarshall Montgomery”, World Publ. Co., Cleveland, 1958.) Ez az ember legalább, amikor ki kellett ürítenie a hadseregei által elfoglalt német területeket és átadnia a szovjet csapatoknak, meg merte mondani (emlékeztetve az aggastyán Smuts vezérezredessel, közvetlen a normandiai partraszállás előtt, folytatott komoly beszélgetésére), hogy ilyen módon elfogják veszíteni a békét! És ennek az elvesztett békének az előkészítésekor még egy angol tőrdöfés érte a magyarságot. A győztesek külügyminiszterei, a béketárgyalások előkészítése végett, 1946 elején megbeszélésre ültek össze Londonban. Erre a konferenciára a magyar kormány benyújtotta határmódosítási kérelmét. Ebben a tudományos alapossággal és trágyilagossággal készült memorandumban az erdélyi határsáv teljes magyar-többségű területének (24.000 négyzetkilométer) visszacsatolását kérte Magyarországhoz. Az Amerikai Egyesült Államok külügyi titkára ismertette a javaslatot, pártolólag. Az angol külügyminiszter volt az első, aki a tervezet ellen felszólalt és azzal meg is ölte azt csírájában, mert a szovjet külügyi népbiztos, Molotov, aki a színfalak mögött megígérte támogatását a magyar kormánynak, a nyílt fórumon nem állt ki mellette. Mire Amerika is kisebbségben maradva, kérte az ügy levételét a napirendről. íme egy alkalom, ahol Anglia könnyíthetett volna lelkiismeretén Trianon és Párizs bűneiért, de nem tette! Viszont őt sem kímélte, bűnhődik hibáiért. Világhatalmának csak az emléke él. De brit szívósággal megteremtette a “Közös Világot” és biztosítja Amerika mindenkori támogatását. Tehát nem kell túlságosan fájni értük a mi szegény fejünknek. Végül idéznem kell az angol —magyar viszony vizsgálatának befejezéseként Montgomery könyvének utolsó szakaszából: “The Hungarians have reminded the world what can be achieved by courage alone!” (“A magyarok megmutatták a világnak, hogy csupán bátorsággal mit lehet véghez vinni!”) Az 56-os szabadságharcosokról van szó. Ez a magyar forradalom és szabadságharc olyan fordulópontot jelent a szigetország közvéleményében, mint amilyent Franciaországban jelentett. Talán rádöbbentek arra, hogy az ő áldozataik vagyunk, nem is kis mértékben. Ezek után elsők voltak az angolok, akik Király Károly és Takács Lajos leveleit, az erdélyi magyar kisebbség panaszait nemrég nyilvánosságra hozták londoni világlapokban. A BBC több riportot közvetített Erdély magyarjainak mai helyzetéről, felháborító elnyomásáról. De ez csak a kezdet, ha az erkölcsi jóvátétel biztató jeleivel is. Itt az egész magyar nemzet sorsáról, jövőjéről van szó: Kinél számítsunk joggal megértésre és segítségre, ha nem az angoloknál, akik nem szlávok, se nem latinok, sem németek? Hogy végre igazság legyen Közép-Európában! Ez az O felelősségük is, mely alól nem térhetnek ki! Robert Beneinvenga, olasz tábornok a legelsők egyike volt, aki érdekünkben szót emelt. A “Törhetetlen bástya” (Barriera infrangbile 1924) című cikkében Magyarország és Ausztria talpraállítását követelte. VESZÉLYES JELEK A BALKÁNON A Tito utáni (Post-Tito) helyzet Jugoszláviában nem lesz tartós — írja B. A. Santamaria a The Australian máj. 9-i számában megjelent “Danger signals in the Balkans” c. eszmefuttatásában. Majd megállapítja, hogy a lakosság 40%-át kitévő szerbek és a 22% - nyi horvátok között mélyebb a szakadék, mint a zsidókés az arabok, vagy az IRA és az Orange között Északírországban. Még Tito életében, 1971 decemberében, annyira feszültté vált a helyzet, hogy Tito mozgósította a szerb vezetésű hadsereget, megerősítette a titkos rendőrséget, páncélos egységekkel megszállatta Zágrábot, a horvát fővárost és a horvát kommunista párt vezetőit mind leváltotta. A jelenlegi helyzet még rosszabb, mert a nemzetiségi ellentétekhez járul még a 30%-os infláció, a 15%-os munkanélküliség és a 6000 millió(?!) dolláros kereskedelmi deficit; ami azt jelenti, hogy Tito nélkül a jelenlegi kollektív vezetőség képtelen lesz Jugoszlávia egységét megőrizni. Ma, amikor az egész világon a katonai fölény és a szélsőséges terrorista szervezetek magatartása a döntő, diplomáciai politikával, amíg az Egyesült Államok vissza nem nyeri politikai tekintélyét és katonai fölényét, Közép-Európában sem lehet eredményt elérni. Következésképpen egy balkáni krízis szükségszerűen Jugoszlávia megszállásához fog vezetni. A fentieknél sokkal figyelemre méltóbbak azok, amiket ezután ír. Ezért azokat szabad fordításban közlöm: “A versaillesi békék legnagyobb hibája az volt, hogy szétrombolták az osztrák —magyar birodalmat, melyben a különböző nemzetiségek a széthúzás ellenére is viszonylag békésen éltek együtt. Ebben a rombolásban a francia politika játszott döntő szerepet, mert az újonnan összetákolt mesterséges államokkal, mint Jugoszlávia és Cseh Szlovákia, akarták Közép-Európában a francia érdekeket megvédeni. Éppen itt van az ideje, hogy Dunai Federáció felállításával jóvátegyék Versailles tévedéseit, amely, mint a jelenlegi Ausztria, katonailag semleges lenne és az Európai Közös Piac országaihoz hasonlóan szoros gazdasági szövetséget alkotna. Ez az elgondolás, amit az évszázados osztrák —magyar tradíciók támasztanak alá, igen erős vonzást gyakorolna nemcsak Ausztriára, hanem Jugoszláviára, a megszállott Magyarországra és Csehszlovákiára, de még a Szovjet által állandóan fenyegetett Romániára is. Ami Jugoszláviát illeti, a horvátok és a többi kifeléhúzó nemzetiségek szívesebben látnának egy közép-európai szövetséget, mint a szerbek uralmát, vagy a velük való politikai közösködést. A jelenlegi Nyugat és a Szovjet közötti nagy küzdelemben, mely végeredményben Európa jövőjét is veszélyezteti, egy szabad, többségi elven alapuló, semleges, gazdaságilag összefüggő, közép-európai federáció lenne az a szilárd, történelmileg is megalapozott politikai képződmény, amely Közép-Európában a totalitárius szovjet birodalommal szemben meg tudna állni ...” Igen örvendetes, hogy már a távoli Ausztráliában is a politikailag érett, gondolkodó fők rájöttek arra, hogy Európa és közvetve az egész világ jelenlegi tragikus helyzete és bizonytalan jövője az I. világháborút lezáró, bűnös versaillesi — köztük a Magyarországot megcsonkító trianoni — békediktátumok szükségszerű következménye és a bajok orvoslását ott kell kezdeni. Nem vitás, ez majdnem kizárólag az ottani magyar emigráció három évtizedes tervszerű és céltudatos felvilágosító munkájának köszönhető. Minthogy az elmúlt évtizedek során számos tanulmányt és cikket írtam a szétrombolt Osztrák —Magyar Monarchia pótlására javasolt Dunai Federációról és hasonló tervezgetésekről, nekem is lenne egy két megjegyzésem és észrevételem. Az ilyenfajta tervezgetésekkel kapcsolatban mondta Teleki Pál 1933- ban: “Az egyes medencék, amelyeket a Duna köt össze, egyenként úgy földrajzilag, mint művelődéstörténetileg, úgy néprajzilag, mint politikailag vagy gazdaságilag sokkal inkább kapcsolódnak Európának más tájaihoz, mint valami nagy dunai egységhez. A Dunavölgy nem egységet meghatározó tényező, hanem több egységet egymáshoz kapcsoló útvonal. Politikailag pedig a Donauraum nem tény, hanem elképzelés, ami nem egyéb, mint az a kérdőjel, ami az Osztrák — Magyar Monarchia helyén maradt. ” Ha I. Ferenc József, a 67-es Kiegyezés után megfogadja Bismark tanácsát: huszár egyenruhába vágja magát és Budára helyezi át a székhelyét, a monarchia még ma is állna. Sajnos, Habsburg létére erre képtelen volt. IV. Károly ezt már jól tudta, de belőle viszont hiányzott az erély, hogy az “őszirózsásnak” csúfolt, Károlyi-féle patkányforradalmat leveresse. A fent elmondottak magyarul azt jelentik, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia pótlására bármilyen formában felállítandó államalakulásnak, vagy szövetségnek elengedhetetlen alapkövetelménye a térség magja, a Kárpátmedence, 60 évvel ezelőtt esztelenül szétrombolt, évezredes egységének a helyreállítása. Ebben a térségben bármilyen államalakulás, vagy szövetség csakis a térség magja, a Kárpátmedence, körül alakulhat ki időtállóan és ez a térség csakis így fogja tudni betölteni európai, történelmi hivatását, akár megszületik az annyira várt Egyesült Európa, akár nem. A világ minden részébe szétszórt magyarság elsőrangú, ha nem a legfontosabb feladata és kötelessége ezt — nemcsak a trianoni békediktátum 60. évfordulója alkalmával — a világ közvéleményében tudatosítani és kitörölhetetlenül belevésni, hogy, ha jön a nagy történelmi pillanat, az ellenük, Európa és az egész világ ellen elkövetett tragikus tévedéseket végre jóvátegyék. Amint látjuk — szemben a bölcs “reálpolitikusainkkal” —, egyáltalán nem időszerűtlen, értelmetlen és céltalan a trianoni kérdés napirendentartása. Sőt, egyenesen kötelesség. Ha híven akarjuk pusztulásra ítélt fajtánkat szolgálni, emigráns politikánk tengelye a trianoni kérdés kell legyen, mert különben, ha a Kárpátmedence politikai egységét a közeljövőben nem állítják helyre, a magyarság, mint nemzet, menthetetlenül elpusztul! Nem kétséges, szinte emberfeletti munka lesz a Kárpátmedence népeinek 60 évvel ezelőtt megszakított együttélésének helyreállítása, de nem lehetetlen. Ehhez kell majd az ezer év minden próbáját kiállt magyar államalkotó géniusz: a józan ész, bölcs előrelátás, önmérséklet, kitartó türelem és nem utolsó sorban Istenbe, Magyarország Patrónájába és történelmi hivatásunkba vetett rendíthetetlen hit. v. E. I. HA MÉG NEM VAGY, AKKOR LEGYÉL 1 MOZGALOM HARCOSA!
