Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

1980.február hó

ttlttVAKÖftí

3. oldal

KÁRPÁTALJA POLITIKAI ÉS KATONAI JELENTŐSÉGE

igaztalannak mondják, hogy ez az átruházás nem volt elismerhető, hogy azt a németektől való félelem inspirálta nekünk, de a valóság: a szudéta-német nép manifesztálta akaratát. Ez talán egyértelmű” — jegyzi meg Bonnet gúnyosan —, “hasonlórendű, hogy Csehszlovákia átadta a Szovjetuniónak 1945-ben egész Ruthéniát s népét, melyet a versaillesi szerződés néki juttatott, s amelynek stratégiai fontossága nagyon jelentős." (Georges Bonnet: Défense de la paix de Washington au Quai d’Orsay, 321. oldalon.)

Kárpátalja ruszin népének tragédiáját teszi szóvá 1947-ben megjelent könyvében: “La défaite des vainqueurs” (a 15. oldalon) Louis Rougier, s 1946. május 28-án publikált cikkében férőmé and Jean Tharaud “En foret des Carpathes” címmel, hogy Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolásával a görögkatolikus ruszin népet Moszkva a pravoszlávtengerbe meríti el. (Jérome and Jean Tharaud idézett cikke megtalálható az 1946-ban “Fumées de Paris et d’ailleurs címmel Párizsban megjelent könyv 262 — 264. old.)

BENES VOLT MUNKATÁRSAI KÖDFÜGGÖNNYEL IGYEKEZNEK ELTAKARNI A RUSZIN TRAGÉDIÁT

Nyugaton már megítélték Csehszlovákia szerepét is abban a bűntényben, hogy Kárpátalját kiszolgáltatta a Szovjetuniónak. A nyugati politikai és diplomáciai irodalom számontartja Kárpátalját, a Csehszlovákia restaurálásán ügyködő Benes-tanítványok, akik Nyugaton, csehszlovák emigránsokként szerepelnek, nagy köntörfalazást visznek végbe Kárpátaljával kapcsolatban. Cikkekben és könyvekben több nyelven agitálnak világszerte. Nyugat azonban Kárpátalját illetően egyre inkább maga formál tiszta képet. A magyar hazafias szervezetek és lapok az emigrációban és a Kárpátaljai Ruszinok Szabadságmozgalma Pázuchánics-Páncélos Mihály vezetésével számos akcióval, emlékiratok és írásos megkeresések tömegével támogatták a nyugati köröket. A kárpátaljai ruszinok ezer éven át a ma-W. Gordon East az U.S.A.-ban megjelenő előkelő külpolitikai folyóiratban, a “Foreign Aff airs”-ben a Szovjetunió új határairól írt tanulmányában kiemeli, hogy Kárpátalja bekebelezése milyen jelentős területhez jutatta Moszkvát:

“A galíciai olajforrások már régen nem valami értékesek” — írja W. Gordon East. “A Szovjet azonban stratégiai szempontból ismét fontos előnyökhöz jutott. A Szovjetunió most már birtokában van Breszt- Litovszk vasúti csomópontnak a Moszkva és Varsó közötti dupla sínpárú fővasútvonalon és ami talán még fontosabb, a lembergi vasúti csomópontnak azon a kettős sínpárú vonalán, amely Odesszát Krakkóval, Breszlaut pedig Berlinnel köti össze. Lembergből vezetnek az egy-sínpárú vasútvonalak északra Lublinba és Varsóba és délre a Kárpátokon keresztül. Erődítményként és kereskedelmi központként egy európai útkereszteződésen a város azon a kétirányú közlekedési vonalon fekszik, amely a Kárpátok és a Prippet-mocsarak között a Fekete-tengertől Belgiumig vezet. Ez az útvonal tette lehetővé népek és hadseregek mozgatását a történelem előtti időktől fogva.

Ruthénia, vagy, mint a magyarok nevezik: kárpatlajai Ruszinföld,

vagy ahogy az oroszok nevezik: Kárpát-Ukrajna, földrajzi és stratégiai szempontból sokkal jelentősebb, minthogy azt a térképre vetett egy pillantásból meg lehetne állapítani. Élesen különválik a magasabb és sziklásabb szlovák és román-Kárpátoktól, melyek tőle Nyugatra, illetve Keletre fekszenek. Folyóvölgyek és utak szelik keresztül ugyanis és így természetes összekötő útként szolgál a galíciai síkság és a Magyar Medence között. Ezeken a hágókon keresztül jöttek be a magyarok a XI. század végén és foglalták el Magyarországot, itt jöttek be a cár hadseregei is, melyek leverték a magyarországi szabadságharcot 1849-ben és 1915-ben is ezeken keresztül támadták meg az Osztrák—Magyar Birodalmat, végül pedig itt jött be a vörös hadsereg 1945-ben. Ruthénia olyan, mint a vakbélnyulvány a

Bonnet volt francia külügyminiszter a háború után megjelent könyvében “Défense de la paix de Washington au Quai d’Orsay” feltárja, hogy az első világháborút követően a “kisantant-államok”, mennyi sok bajt idéztek fel. A népek, melyeknek államkeretekbe utaltak, kikívánkoztak

gyár keretben államalkotó szerepet töltöttek be. Nemzetünk szabadságharcait mindig a maguk szabadsága ügyévé tették, felismerve, hogy a ruszin a magyartól elszakítva halálra van ítélve, de együtt haladva egy hazában történelmi szerepet tölthetnek be az európai közösségben.

Kárpátalja kis terület az európai mappán és ha négyzetkilométerekkel vetünk számot, a Kárpát medencén belül is megmutatkozik kicsinysége.

Fontosságát klasszikus értékeléssel fejtette ki vitéz kis barna ki Farkas Ferenc vezérezredes “Tatárhágó visszanéz” című könyvében. A második világháborút követően Nyugaton felmérték a katasztrófát, hogy Kárpátaljának a Szovjetunióba való bekebelezésével a Szovjetunió határai a Kárpátmedencén belülre kerültek.

‘Csehszlovák Köztársaság’ legkeletibb részén. Történelmileg a magyar királyság egy része, az első világháború után csatolták ‘Csehszlovákiához’, majd német nyomás alatt a csehek visszaadták azt Magyarországnak 1939 márciusában. Körülbelül 850.000 pásztor és paraszt lakja, akik nagyjából ukrán eredetűek, így azután a Szovjetunió e terület elfoglalását úgy tüntethette fel, mint az idegen uralom alatt élő testvérek felszabadítását. Ehhez a népi érdekhez feltétlenül hozzá kell adni a stratégiai érdeket is: Kárpátaljáról utak vezetnek Szlovákiába is, minthogy egy vasútvonal Magyarországba is, mellyel az Ukrán-Szovjet-Köztársaságnak most már közös határa van.” (W. Gordon East: The new frontiers of the Soviet Union. —Foreign Affairs, vol. 9. No. 4. 599.p.- 1951. July.)

John C. Campbell ugyancsak a “Foreign Affairs”-ben a második világháborút követő terület-rendezésről írt tanulmányában megállapítja, hogy Kárpátalja a “Csehszlovákiával való közvetlen megegyezés alapján” került a Szovjetunióba. John C. Campbell ezt írja: “Amint a vörös hadsereg 1944-ben és 45-ben Nyugat felé Közép-Európába tört, a Szovjetuniónak módjában állt teljes ellenőrzést biztosítani abban a körzetben, amely az európai területi viták legnagyobb részét képezte. Nyugati határait oda tolta ki, ahová éppen akarta, jóval az 1941 júliusában megállapított vonalakon túl, hozzáadván a Finnországban megszállt területekhez Petsamo-környékét, Kelet-Poroszország északi részét és egy Csehszlovákiával való közvetlen meg egyezés alapján a kárpátaljai rutén tartományt', a lengyel határon az oroszok enyhe engedményt tettek, amennyiben egy módosított Curzonvonallal helyettesítették az 1939-es határt. A Szovjetunió újonnan felállított határai mögött a szovjet megszállás, vagy ellenőrzés alatti országokban olyan változásokat léptettek életbe, amilyeneket az ő politikai érdekükben éppen szükségesnek találtak.” (John C. Campbell: The European territorial settlement. — Foreign Affairs, vol. 26. No. 1.— 199.p.—1947. October.)

ez államkeretekből, de Benes kacérkodott a gondolattal, hogy a szudéta németeket továbbra is fogvatartsa még egy világháború felidézése árán is. Ezzel kapcsolatban írja könyvében Bonnet, a 3 és fél millió szudétanémet ügye s Lord Runciman prágai útja kapcsán: “így lesznek, akik

Nyugaton, de általában világszerte már 1945-ben mély felháborodást váltott ki az a cinikus bűntény, amit “Csehszlovákia” követett el Kárpátaljával, midőn Kárpátalját kiszolgáltatta a Szovjetuniónak. Az erkölcs és a szabadságeszme igazi képviselői tisztán felismerték “Csehszlovákia” árulását nemcsak a ruszin nép, s Kárpátalja magyarságával szemben, de az egész világgal szemben. Kárpátalját elszakították Magyarországtól s Kárpátalját kiszolgáltatva a moszkvai szovjetorosz imperialistáknak, elősegítették, hogy Kárpátalja, Nyugat-Európa évezredes védbástyája a szovjetorosz imperialisták ugródeszkájává váljék egy Európaelleni lerohanás esetén. Benes tanítványai Nyugaton, akik “csehszlovák” emigránsokként szerepelnek, Kárpátaljával kapcsolatban vad köntörfalazásba kezdtek, s megszültek egy rakás újabb hazugságot, hogy a Kárpátaljával szemben végbevitt bűnöket megpróbálják védeni. Bár e téren semmi fáradságtól vissza nem riadnak, kudarcra vannak ítélve a meztelen tény és bizonyság által, hogy Kárpátalját igenis kiszolgáltatták a “csehszlovákok” Moszkvának.

Edward Táborsky, Benes titkára, majd “Csehszlovákia” stockholmi követe, a “Foreign Affairs”-ben “Benes and the Soiáets” című cikkében érzékelteti, hogy Benes moszkvai útja után Kárpátaljával kapcsolatban már felkomorlottak a sötét felhők és Benes saját hívei előtt magyarázkodásra szorult.

“ Teljes megegyezésre jutottunk minden kérdést illetőleg!” — kiáltotta diadalmasan Benes, mikor Sztálinnál folytatott utolsó megbeszéléséről visszatért, közvetlenül Moszkvából való elutazásunk előtt” — írja Edward Táborsky. — “Öröme azonban egy évig sem tartott. Amikor a vörös hadsereg elkezdte ‘Csehszlovákia’ felszabadítását észak felől, a csehszlovák kormányküldöttség a felszabadított területre érkezett, hogy azt átvegye. Jóllehet a Szovjet elismerte a Csehszlovákiának München előtti határait, a kommunista kiküldöttek Csehszlovákiában kampányt kezdtek a Ruthén-földnek a Szovjetunióhoz való bekebelezésére. A helybeli polgármesterek kérvények aláírására kényszeríttettek, melyben a Kárpátok másik oldalán élő ukrán testvérekkel való ‘újra’-egyesítésüket kérték, ‘önkéntes ’ gyűléseket rendeztek és ‘újra egyesítést’ követelő táviratokat menesztettek Sztálinhoz és Beneshez. A csehszlovák küldöttség tiltakozott, de eredménytelenül. Hogy képzelik, kérdezték az orosz tábornokok, hogy ők ellenszegülnének ‘a nép akaratának’? Benes mégis bízott Sztálinban. íme az üzenet, amit Benes a csehszlovák küldöttséghez intézett válaszul az utóbbi kétségbeesett panaszaira az oroszok viselkedésével kapcsolatban:

“1. Amint híreket kaptunk a felszabadított területen uralkodó nehézségekről, azonnal lépéseket tettünk Moszkvában. Két alkalommal magam, személyesen tárgyaltam Lebedewel, aki a mi második tárgyalásunk után elhozta nekem Molotov válaszát. Ezekkel egyidőben Fierlingert is közbenjárásra kértük fel, amit az valóban meg is tett.

2. Föltételezem, hogy ezek az állapotok Moszkvában sem nagyon tetszenek, hogy ők sem örülnek neki, akárcsak a mi kormányunk és hogy ők szeretnék ezeket megnyugtató módon a mi kormányunkkal való egyezmény alapján rendezni. Meggyőződésem, hogy mindkét kormány teljes őszinteséggel fáradozik ebben az ügyben.

3. Úgy látszik azonban, hogy az ukrán kormány, az ukrán katonák és különösen az ukrán kommunista párt teljesen szándékosan járnak külön utakon. Az ukrán kommunista párt Moszkvát és bennünket is befejezett tények elé akar állítani és senkit sem tisztelve zavartalanul követi saját céljait. Nem hinném, hogy Moszkva kétszínű játékot folytatna ebben a kérdésben és nekem az a benyomásom, hogy a szituáció kezd a központi kormány kezéből kicsúszni. Ez természetesen nagyon súlyos következménnyé válhat. Nem szabad elfelejteni, hogy az ukrán nacionalizmus minden tekintetben veszedelmes és az is marad és Moszkvában számolnia kell ezzel. Legalábbis e pillanatban én így látom a helyzetet.

4. Ebben a helyzetben a következőképp kell eljárnunk:

a) Bármi történjék, mi ragaszkodunk a szerződéshez és kérjük Moszk vát is, hogy azt tartsák be. Nem adunk fel semmit és nem mondunk le jogainkról.

b) Ahol esetleg megakadályoznak bennünket fennhatósági jogaink kihirdetésében és érvényesítésében, mint ahogyan most Önöket, rögzítjük a tényt, a figyelés álláspontjára helyezkedünk és szenvedőlegesen kivárjuk a fejleményeket. Tévedés volna részünkről erőszakot alkalmazni. Egyrészről nem rendelkezünk megfelelő végrehajtó hatalommal, másrészről ők egy ilyen eljárást ürügyül használhatnának fel ellenünk és azt alaposan ki is aknáznák.

c) Nem adjuk fel helyzetünket, hanem határozottan megmaradunk a helyünkön és végsőkig teljesíteni fogjuk kötelességünket.”

“Hiábavaló volt azonban mindez” — írja Edward Táborsky. — “Igaz, hogy Sztálin csakúgy halmozta a kifogásokat, mégis teljesen érthetővé tette, hogy itt már semmit sem lehet tenni. A ‘nép akarata szent és sérthetetlen volt számára’és ezt hangsúlyozták azok a táviratok is, melyeket ő és Benes szünet nélkül kaptak a ruszin ‘lakosságtól’. így hát Benesnek le kellett nyelnie a keserű pirulát és jó képet kellett vágnia a dolgokhoz.

Természetesen elkerülhette volna a belenyugvást, viszont meg volt győződve, hogy annak semmi haszna nem lenne, sőt az egész helyzetet még rosszabbá tenné. Tudta, hogy a

AMERIKAI MEGÍTÉLÉS KÁRPÁTALJA STRATÉGIAI JELENTŐSÉGÉRŐL

FRANCIA HANGOK

KÁRPÁTALJÁNAK “CSEHSZLOVÁKIA” ÁLTAL A SZOVJETUNIÓNAK VALÓ KISZOLGÁLTATÁSÁRÓL