Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
Szocializmust - magyar módra! «ITTVAKOfcT 1979. MÁJUS HÓ XVII. évfolyam, 5. szám DR. LELBACH ANTAL: Huszonöt esztendős a Délmagyarország Felszabadító Tanácsa A Kárpát-medence földrajzi és politikai egységének helyreállításáért alakult meg 25 évvel ezelőtt Délmagyarország Felszabadító Tanácsa, tudatában annak, hogy ennek az egységnek a helyreállítása nélkül a magyarság sorsa meg van pecsételve. Utóbbi megalakulásának kezdeményezője Homonnay Elemér barátunk volt, aki számkivetése kezdetétől aktív működésével mutatott példát mindannyiunknak. Törhetetlen ragaszkodása népéhez és egyházához, valamint önzetlen áldozatos munkája az egyetmes magyar ügyért bizonyítják olthatatlan haza- és fajszeretetét, melyet írásai is bizonyítanak. Clevelandból való elköltözése azonban nem jelenti azt, hogy működését az egyetemes magyarságért befejezte, sőt, annak a reménynek szeretnék kifejezést adni, hogy nyugalombavonulásával írásai ellensúlyozni fogják munkaközösségünkből való kiválását. Kedves Elemér, áldásos tevékenykedésedért fogadd mindannyiunk elismerő köszönetét és háláját. A történelem tapasztalataiból azt látjuk, hogy politikusaink nem tanultak a múltból, és úgy látszik mintha a leghatalmasabb számú számkivetésünkben is kialudni készülne nemzetpolitikai ösztönünk. Kérdem és joggal, miért nem kezdtek hozzá az új országépítéshez a menekült magyarság pedesztálra emelt politikusai, példát véve Masaryktól, Benestől avagy a kiválasztott nép reprezentánsaitól. Egyéni felcseperedés helyett teljesítsünk küldetést nemzetünk érdekében. Ellentétben az utód-államokkal mi nem idegen területet akarunk bekebelezni csak visszaszerezni az elrabolt, ősi magyar földet. Úgy tűnik, és azt kell megállapítanom, hogy valami hiányzik, egy bizonyos vezérvonal, ami nélkül pedig nem lehet nemzetpolitikát építeni, ez pedig, szerintem, a politikai koncepció hiánya. Ideje lenne, hogy ne általános európai érdekekért küzdjünk, hanem hogy kizárólag a magyar érdekeket tartsuk szem előtt. Ellenkező esetben hátrányos helyzetbe kerülünk szomszédainkkal szemben. A veszedelmek sötét árnyékából napról napra felmerül a kérdés, hogy melyik irányt válasszuk emigrációs küldetésünk elérésére — kik azok, akikkel együtt kell működnünk. Egyes politikusaink a közép-európai államok integrálását favorizálják, különböző variációkban, kihangsúlyozva a szomszéd államokkal való együttműködést federációs alapon — különböző blokk-politika megvalósításával. Még mindig nem látták be, hogy ez a politika a nemzetünk hátrányát szolgálná mert az utód-államok vezetői, beleértve Ausztriát is, a magyar állam kárára még területi gyarapodásra is igényt tartanak. Nekik nem a dunai államok régionális együttműködése a céljuk, hanem a magyar jogos követelések megtorpedózása — legjobb esetben a status quo. Csak, akil^ ismerik azt a határtalan sovinizmust, amit az utódállamok reprezentánsai képviselnek, hívatottak ebben a kérdésben nyilatkozni. Mi ismerjük a vértől csöpögő gyűlöletet amit velünk szemben tanúsítanak és ezért mi vagyunk hivatva — tehát a megszállt területek képviselői ezt az elképzelést egyrészt kontra-karirozni, másrészt úgy a magyarságot mint a külföldet álláspontunkról felvilágosítani. Hagyjuk már el a tervrajzokat az új Közép-Európa megvalósításáért, mert ez csak Magyarország jelen határai megcsonkításával valósítható meg. És kérdem, kik lennének azok a hatalmak, akik ezt a közép-európai konfederációt hivatottak lennének keresztül vinni? A válasz: kizárólag új Benesek és új Titulescuk, a jugoszlávok baráti köre, akiktől még szimpátiát sem várhatunk. Emlékezzünk csak a “Foreign Office” azon kijelentésére, ami a második világháború alatt hangzott el, amidőn a magyar kormány kétségbeesett békepuhatolódzása megindult. Anglia válasza a Kormányzó úr és Kállay miniszterelnök részére a következő volt — szószerint idézem: “A Magyar Kormány maga választotta ágyát, most tehát feküdjék bele, vagy keljen fel onnan, de saját erejéből.” A szomorú az, hogy a Nyugat nem változtatott álláspontján. A Münchenben megjelenő Új Látóhatár, 1979. jan. 25-i kettős számában jelent meg a Budapesten élő Kunszabó Ferenc 1978. március—április—májusában irt “Modern népirtás és az ellene való orvosság” című nagy feltűnést keltett, 30 nyomtatott oldalnyi elemzése. Két héttel ezelőtt került kezembe az Új Látóhatár jelzett száma. Azóta számtalanszor végigvergődtem Kunszabó vérforraló, halálsikolyszerű írásán, s mindig fizikai roszszullét fogott el, akárcsak Kunszabót, amikor Király Károly beadványát hallgatta hangszalagról. Mert a román uralom alá kényszerített 2.5—3 milliónyi őslakos magyar ördögi céltudatossággal végrehajtott biológiai, szellemi, lelki népirtását, az ősi magyar Erdély gyors ütemben folyó, tervszerű elrománosítását még senki sem írta meg olyan nyugodt, megfontolt józansággal, tárgyilagossággal, lényegre mutatóan és vádlóan, mint Kunszabó. Az egyszerű sorból származó Kunszabó Ferenc ahhoz a “kékinges, vörösnyakkendős” fiatalabb nemzedékhez tartozik, akik 1945 után a “tömegbázist” szolgáltatták az “eszelős” Rákosinak, akárcsak Király Károly erdélyi nemzedéke a román kommunista pártnak. (Itt kell megjegyezni, hogy az itteni román nemzeti /?/ emigráció egyik lapjában, miután nagy álszenteske-Sajnos, ú jelenlegi magyar politikusaink közül keveseknek tűnik fel, hogy a turáni népek, török-tatár eredetű nemzeteknek sorsa a mienkhez hasonló és megoldásra vár. Az orosz bolsevizmussal való ko-existálásuk a nemzeti tradíciók veszélyeztetésén túl az ő sajátos életformáikat, hitvilágukat ugyanúgy veszélyezteti és a beolvasztás, a szlávosítás Sztálin uralomra jutása óta csak növekszik. Egyedüli előnyük a népi szaporodásuk, ami Moszkvát agassza és a feltörő izlám revolúciós erő. — Mindkettő hazánkban a mélypontra süllyedt. Születési arányunk a leggyatrább, a nemzeti öntudatot pedig a magyar ifjúságból kinevelték. De bárhogy is alakuljon a helyzet, a magyarságnak a Kárpátmedencében — a turáni népcsoportnak Középázsia egész vonulatában azonos a sorsközössége. A történelmi feladat mindkét világrészben ugyanaz, az európai békeegyensúly megteremtésével párhuzamosan a világbéke egyetlen veszedelmes szabotőrjének, az orosz bolsevizmusnak a felszámolása. Ha ez megtörténik az magával hozza mind a két kontinensen az új renaissance-ot. Miután a nyugati politika meddőnek bizonyult célkitűzéseink elérésére, távolkelet felé kell orientálóddéssel a székely Márton Áront, mint hős román ellenállót, magának kisajátította, az egész erdélyi magyarságot az akkor még erősen antikommunista szabadvilág előtt, akárcsak 1919-ben, kommunistasággal vádolta meg és marasztalta el.) Nem kétséges, Kunszabó minden kiábrándultsága ellenére — ha ma már csak idealista módon is, akárcsak Király Károly — még mindig kommunista, s így több megállapításával lehet vitatkozni, de mondani valójának elvi, lényegi részével nem, mert az úgy igaz, ahogy írta. Kunszabónak, miután drámai erővel felvázolta a mindenkitől magára hagyott, fizikailag, szellemileg kiszolgáltatott erdélyi magyarság haláltusáját, volt bátorsága a vádlottak padjára ültetni és a népirtás bűnében elmarasztalni nemcsak a még mindig sztálinista, s ennek ellenére a világ legnacionalistább, sovinisztább kommunista rendszerét, a román kommunista pártot Ceausescuval együtt, hanem az I. világháború előtti magyar kormányok és vezetők bűnös mulasztásait, az egész “nemzetközi kommunizmust” a marxizmus-leninizmus nemzetiségekre vonatkozó tételének “elsikkasztásáért”, a magyarság jelenkori nemzeti tragédiájának előidézőjét, a trianoni békediktátumot alkotóival együtt, Trianon magyar sírásóit nunk. Ne feledjük, hogy csak akkor, ha Magyarország Kína legnyugatibb bástyájaként tornyosodik ki tudjuk semlegesíteni a jószimatú, ügyesen mozgó románokat és a jól kiépített hadállásaikat megsemmisíteni. Ellenkező esetben a mai nagyszerűen működő nagy-román frontnak nem lehetünk egy pillanatig sem komoly vetélytársai. A maradi módszerekkel és elégtelen eszközökkel próbálkozó magyar emigrációs propaganda és a Kádár rendszer hihetetlen szabotálása mellett tevékenységünk nem átütő erejű. Távlatokban kell gondolkoznunk, munkásságunkat messzemenő tervekre kell alapozni. — Adjunk csak számadást a múlt emlékeinek: 1956, a két világháború, a 400 éves Habsburg politika, török hódoltság, tatárjárás —, hogy felbecsüljük a Nyugattól remélt és de facto kapott segítséget. A jövőben sem lesz másképpen. Európa mindég ellenségesen mérlegelte idegenségünket, társtalanságunkat az európai közösségben. A jelen megváltozott viszonyokat reális kiértékeléssel okosan kell felbecsülni. Kis nemzetek sorsát soha sem a jóindulat vagy az igazságtalanságot megszűntető törekvés orvosolja, hanem valamelyik nagyhata(Folytatás a 2. oldalon) Károlyi Mihálytól az Erdélyt eladó Jászi Oszkáron keresztül Kun Béláig, a két világháború közötti rendszer bel- és külpolitikai eltévelyedéseit, a Rákosi és Kádár rendszerek nemzet-ellenes bűneiért és az idegen uralom alá kényszerített magyar milliókról a “szocialista nemzetköziség” nevében történt önkéntes lemondásáért. De a vádlottak padjára ülteti valamennyi hatalmat is, mert az ENSz alapokmány záróközleményében a nemzetiségekkel, kis népcsoportokkal való bánásmódot minden állam belügyének tekinti. (Ugyanezt vallja a jelenlegi amerikai kormány is és ez alól egyetlen kivétel a Szovjetunióban élő zsidó kisebbség.) . . 33 év óta a dolgok intézői és a ráolvasások gyártói ott követik ei a legnagyobb hibát, amikor a politikai, hatalmi realitásokat összekeverik egy szétszabdalt nemzet ösztönös vágyával, természetes igényével és elemi jogaival. Mikor örök erkölcsi kategóriát akarnak csinálni az időleges status quo-ból.” — Írja Kunszabó (354. old.) (Sajnálattal kell megállapítani, hogy még itt kinn is a Free Europe és más félhivatalos amerikai ügynökségek által fenntartott magyar szervezetek 1947-től napjainkig az egyetemes magyar érdekek mérhetetlen kárára a trianoni status quo alapján politizálnak. Itt kell feljegyezni azt is, KUNSZABÓ FERENC AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG IRTÁSÁRÓL T
