Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
6. oldal ttlTTVAKÖkí 1979. október sága megszűnt, kiszorultak Németországból (és bár Olaszban győztek, Velencéből is), így kénytelenek voltak 1867-ben kiegyezni Magyarországgal. A háború gyors befejezése ismét letörte Kossuthék reménységeit, lehetőségeit. Bismarck és Klapka tábornok egyessége szerint a honvéd légió beavatkozása, Erdélybe való betörése kútbaesett és a mérsékelt Deák—Eötvös—Andrássy megérezve a nemzet többségének óhaját és az idők szavát — bár kissé túl engedékenyen —, kiegyeztek. Ezzel a nemzeti emigráció válaszúira került. Hazatérni, elfogadni az amnesztiát, vagy idegenben maradni? Kossuth Lajos nem fogadta el a “zsarnok” király kegyelmét, nem látta többé szerelmetes szülőhazáját. Halála megkímélte attól, hogy jóslatai betekét, a vég kezdetét, a világháború kitörését megérje, mint az Görgeyvel, a szabadságharc hadvezérével történt. Utóbbi 1916 decemberében bekövetkezett halálával, hosszú életében megérte azt, hogy a cári Oroszország másodszor törjön be hazánkba, az olaszok, akiknek szabadságáért volt katonái is harcoltak, szembeforduljanak velünk és a románok orvul megtámadják a védtelen Erdélyt, de véres fejjel kiveressenek onnét. Bekövetkezett tehát történelmünkben az a szinte hihetetlen eset, hogy az olasz és magyar nép százezrei soha nem látott véres harcban álljanak szembe egymással. Tiszának és barátjának, miniszter társának Burjánnak, nem voltak illúzióik az olaszok várható viselkedésével szemben. A Hármas Szövetség szövege szerint Itália csak a Monarchia megtámadása esetén lett volna köteles annak fegyveres segítséget nyújtani. Mivel ez nem állt fönn, Olaszország egyelőre semleges maradt. (A bécsi haditanácsban mindkét magyar miniszter az olaszok területi igényeinek kielégítése (Trent /Trento/ átadása) mellett foglalt állást, mert különben, mihelyt az olaszok befejezték fegyverkezésüket, 1915 tavaszán, vagy nyarán, ellenünk fordulnak és akkor “nem marad más hátra, mint kérni békét” (lásd Burián naplóját, Tisza leveleit). Ezek az észszerű indítványok megbuktak az osztrák miniszterelnök és politikusok ellenzésén és bár a tárgyalások, a legkülönböző csatornákon folytak még májusban is, a londoni olasz követ már 1915. ápr. 28-án aláírta a titkos londoni szerződést. Ebben a szláv-többségű Dalmáciát és az osztráktöbbségű Dél-Tirolt a Brennerig, az olaszoknak ígérték, ha beavatkozik és kitart az Antant oldalán. A végzetes fordulat 600.000 olasz hősi halott feláldozását jelentette és megint Tiszát igazolta, mert a Monarchia, de főleg a háború terheit aránytalanul hordozó magyar nemzet is elvérzett a Karsztokon, az Isonzo csatákban, a Tagliamento és a Piáve véres hullámaiban. Pedig az olaszok csak immel-ámmal mentek háborúba (hisz még április után is tárgyalásokkal, puskalövés nélkül megkaphatták volna követeléseik nagyrészét!). Jellemző az akkori olasz katona-nóta, mely szabad fordításban így hangzik: “Cadorna tábornok azt írta a királynőnek, hogyha Triesztet szeretné látni, nézze meg képeslevelezőlapon”. Oroszország összeomlása és kiválása után, az 1917-es magyar—osztrák— német közös offenziva áttörte az olasz frontot Caporettónál és csak francia — angol csapatok bevetésével (ebben segített a német főparancsnok habozása is, aki megelégedett a térnyeréssel és megfeledkezett az ellenség üldözéséről, megsemmisítéséről) a lendületes támadást megállítani a Piávénál bírták. Ezzel megakadályozták az olasz összeomlást; a kis II. Vittorio Emanuel király lemondását, a megvert II. hadsereg délceg parancsnoka, az Aostai herceg, a Szavojai-ház kadett-ágának javára. Az antant segítségével a válság megoldódott és a véres csaták tovább folytatódtak, a kétbalkezes osztrák hadvezetés miatt óriási magyar veszteségekkel. Bakáink Zita, olaszeredetű királynénk “árulásáról” beszéltek, ami persze csak mendemonda volt és nyilván Károly király és sógorai béketapogatózásának népi kisugárzása lehetett. Annál nyíltabban ment a cseh vezérkari tiszteknek és egységeknek hazaárulása, a hadsereg demoralizálása és Caporettó után úgy másfél'évre, a Monarchia, illetve Magyarország katonai és politikai összeomlása. Az olasz fővezér (Cadorna utódja) Diaz tábornok főhadiszállásán, vezérkari főnöke Badoglio ügyködésével, az osztrák —magyar megbízottak aránylag kedvező feltételeket kaptak és fegyverszünetet kötöttek. “CIVITAS FIDELISSIMA” Azonban rövidesen kiderült, hogy az olasz csatlóst szövetséges társai, akik megmentették Caporetto után, nem tartják egyenrangúnak magukkal és a Diaz-féle egyességet nem ismerik el. Egyetlen vigasztaló az elkövetkező magyar tragédiák sorozatában az, hogy az olasz jóindulat továbbra is megnyilatkozik irányunkban. Ebben szerepet játszik a tőlünk elvett Fiume, mely fokozatosan mindjobban megmérgezi a szerb —olasz viszonyt. A budapesti antant-misszió olasz tagjai határozottan barátságosak irányunkban (bár a “csehszlovák” és a román légiót is Itáliában fegyverzik és ruházzák föl — a Székelyföldre is ilyen alpini-egyenruhás erdélyi oláh-katonák jöttek 1918-ban). Romanelli olasz ezredes emlékét utca őrizte Budapesten és sok magyar család hálája, mert a Proletár Diktatúra alatt ő mentette meg a ludovikás ellenforradalmárokat Kun Béla pribékjeinek kezéből; de ugyancsak ő biztosított szabad elvonulást Pestről Bécsbe, a népbiztosok menekülő vonatának 1919 augusztusában. Hasonló jóindulatot tapasztalhattunk már a hivatalos olasz kormány részéről a következő években, például a velencei tárgyalások idején. Ez a nyugatmagyarországi kérdés békés rendezésére összehívott konferencia volt (1921). Az olasz külügyi szervek ajánlatára Ausztria és Magyarország abban egyeztek meg, hogy a báró Prónay vezette felkelők által visszafoglalt Nyugatmagyarországot (Prónayék “Lajta Bánság”-át!) a trianoni békeparancs értelmében az osztrákok veszik birtokukba, kivéve Sopront és környékét, ahol a lakosság, nemzetközi ellenőrzés alatt, népszavazással dönt arról, hogy hová akar tartozni. Ez volt az egyetlen népszavazás, amit a wilsoni békepontokban nagy garral meghirdetett “népek önrendelkezési joga” alapján foganatosítottak és persze ez Magyarország javára dőlvén el, nyílt kérdés, hogy mi lett volna, ha történelmi országunk egész területén hasonlóképpen jártak volna el? Egy biztos, hogy a hagyományos olasz—magyar barátság történelmünk legsötétebb idejében reményteljesen fölvillant. Ennek gyakorlati eredménye volt Sopron ősmagyar alapítású városunk megtartása, kiérdemelvén a “Civitas Fidelissima”, a “leghűségesebb”nevet. Az olaszok rokonszenve és barátságos magatartása még fokozódott D’Anunzio fiumei kalandja és Mussolini uralomra jutása után. Az új olasz külpolitika szövetségeseket keresett a Trianonban létesített szerb—horvát—szlovén királyság hátában, mely Fiume erőszakos “elvételébe” nem akart belenyugodni (bár nem őket, hanem végeredményben Magyarországot fosztották meg tengeri kijáratától, és a várost önállóságától, magyar “Kormányzóságától”). A románok, akikkel az első világháború előtt nagyon élénk diplomáciai kapcsolatban állott Itália (és akiket igyekezett az Antant oldalán beavatkozásra bírni: Tisza, meg Burián félelmét igazolva, Románia mindenben követte az olasz példát). A románok, mondom, francia járszalagon, a Szovjet elleni francia garanciákban bízva, hidegen fogadták Mussolini kezdeményezését. Nem úgy Magyarország. Akkor már lezajlott a Szovjet veszély miatti francia —magyar barátkozás, létrejött a szerb —román ellentéteket kiegyenlítő összefogás cseh vezetéssel, baloldali osztrák kormánnyal, a trianoni status quo, a Magyarországtól elrabolt préda védelmére. Magyarország bekerítése, gúzsbakötése teljes volt! MUSSOLINI MAGYARORSZÁGÉRT! Ebben a kilátástalan helyzetben, mint a tavaszt jelző madárdal, vagy húsvéti harangszó, úgy hatott Mussolini vezércikke, a “Popolo d’ Itáliá”-ban (1926), melyben a magyar revíziós törekvések jogosságát hangsúlyozva, igazságot követel Magyarországnak (“Giustizia per lUngheria” jelszóval)! Bethlen István miniszterelnöké (akit antiszociális belpolitikája miatt annyit szidtunk) az érdem, hogy a kereső olasz kezet megragadta és azzal kihúzatta országunkat a trianoni elszigeteltség hínárjából. Az olasz —magyar művelődési, gazdasági, sport és más barátkozásból végül is politikai szerződés lett 1927-ben. Ez végső eredményben kétélűnek bizonyult. Előnye, hogy ettől kezdve Magyarország nem volt úgy kiszolgáltatva szomszédai kénye-kedvének, sőt titkos fegyverkezése is elindult, amelynek egyik világraszóló epizódja a szentgotthárdi fegyver-csempészési ügy (lásd Szittyakürt, 1978. dec. számában K. E.: “Mi és az osztrákok”). Ezt az ügyetlenséget magyar-ellenes támadásra használta fel az éppen kialakulóban lévő Népfront “nemzetközi” firkász hada. Az olasz barátság megvédett akkor és később is, a marseillei királygyilkosság idején. Az utóbbiban főleg az olaszok voltak a ludasok, akik a horvát nemzeti politikusoknak menedéket adtak és minden eszközzel támogatták őket a szerbekkel szemben, a nemzetiségi mozaik-állam felbontását és önálló, olasz-barát horvát királyság felállítását célzó törekvéseikben. A magyar kormány nemcsak olasz-barátság, hanem történelmi hagyományaink és az ellenséges szerb-uralom alatt nyögő magyarok és horvátok miatt is jószemmel nézte a horvát és macedón menekülteket és a déli határszélen gyűjtőtábort rendezett be támogatásukra (ez volt a később hirhedtté vált Jankapuszta). Magyar útlevelet is kaptak azok, akik távozni akartak (szerencsétlenségükre éppen a későbbi merénylők is). Készen volt tehát a vád és a bizonyítékok is, hogy mintegy fordított Sarajevót (mint Szerbia, 1914-ben), Magyarország kormánya készítette elő a királygyilkosságot és megtorlást követeltek. Az igazi bűnösről nem volt szó a genfi Népszövetségben, nem is lehetett, mert Laval és Mussolini között folytak a titkos tárgyalások francia —olasz kibékülésről, együttműködésről és így a szerb —magyar válságnak is rövidesen végett vetettek a nagyhatalmak képviselői (lásd Eckhárt Tibor, akkori népszövetségi megbízottunk könyvét: “Regicide in Marseille”, New York, 1969). Az olasz —magyar barátság virágzott: kulturálisan a római Magyar Akadémia, ösztöndíjas szellemi embereink gyűjtőmedencéje; magyar tanszék a római egyetemen (Genton István kiváló műtörténész vezetésével); magyar lektorok a legnagyobb olasz egyetemeken. Viszonyosság alapján: Olasz Intézet Budapesten és más városainkban, valamint a fasiszta jog-tudomány professzora a pesti egyetemen (M. “fekete-inges” tanárral, aki aztán a II. világháború alatt Badoglióhoz, később pedig az olasz kommunistákhoz pártolt és ma talán a marxista jogrendszert tanítja a római egyetemen?!). Nagy olasz—magyar ösztöndíjas központ létesítését határozta el a két kormány, 1942-ben: ez Mussolini őszinte magyar-barátsága zálogául, a bolognai ősi egyetemen, a közép- és újkori magyar diákság Mekkájában létesült volna Várady Imre professzor vezetése alatt. Ennek a nagyszabású tervnek végeszakadt a háború forgatagaiban, Mussolini bukásával és azzal a kálváriával, melyen az olasz nemzet is, majdnem olyanannyira mint a magyar, átesett. A II. VILÁGHÁBORÚ VÉGNAPJAI , , 1944. október 15. után Szabó László altábornagy, Mussolini bizalmas barátja, katonai tanácsadója lett a római magyar követ, Luttor Ferenc prelátusa vatikáni. Mindkettőnek sikerült a háború után Argentínába jutnia a “fejvadászok” elől, s mindkettő ott halt meg, távol a hazától. (Utóbbi áldozatos tevékenységéről lásd Nyisztor Z.: “Vallomás”, Róma, 1969.) Utánuk, 1947-ben, Magyarország római követségét ismét betöltötték, természetesen vörösökkel, vagy kriptokommunistákkal és megkezdődött a “népidemokratikus” magyar kormány és az eléggé “népfrontos” Olaszország közötti hivatalos viszony. A háborúvég olasz történelméhez hozzátartozik még, hogy a “felszabadítónak” ígérkező angol —amerikai offenziva, Kesselring marsai kimagasló taktikai képességei és nagyszerű katonái miatt 2 évig tartott. Amikor Wolf SS-tábornok fegyverszünetet kötött az Egyesült Nemzetek hadvezetőivel és a németek meg olaszok letették a fegyvert 45 tavaszán, a felfegyverzett csőcselék, a “partizánok”, Mussolinin kívül 300.000 fegyvertelen olaszt gyilkoltak le, az angolok és szövetségeseik szemeláttára. Ez volt a II. világháború egyik legaljasabb gaztette! (Megöltek tévedésből embereket, mert volt fasiszta vezetőkre hasonlítottak, például Teruzzi-, vagy Balbo-szakáluk volt!) A mende-monda és olasz lapok szerint Churchill személyesen repült Milánóba ez időben, hogy Mussolini iratai közül áradozó régi leveleit visszaszerezze. Ebben és a háború utáni zűrzavarban kezdődött meg a magyar menekültek beözönlése Olaszországban. Az Alpokon, a Karsztok hágóin, az angol-amerikai csapatmozgások között, sokszor azok segítségével, a menekültek tízezrei igyekeztek a legendás hírű Itáliába; ezek egyrésze természetesen magyar volt. A menekült táborok, Reggio, Bologna, Trieszt, Trani, Nápoly, Ciencittá, s a többi, sok magyar keservet láttak. És, mint mondám, megindultak a hivatalos kapcsolatok is: helyreállt a kultúrcsere, a római Akadémia élére Kardos Tibor irodalomtörténészt küldték ki, ő lett Genton utóda a magyar tanszéken is. OLASZ MAGYAR KAPCSOLATOK A^L VILÁGHÁBORÚ UTÁN ~ . Olaszban változatlanul szerették a magyarokat. A külügyminisztérium kulturális osztályának egyik vezetője, a kolozsvári egyetem volt olasz rektora, Mario Bornioli Gól beszélt magyarul is) mondotta: “Ha egy magyarnak baja van a hatóságokkal, tartózkodás és hasonló ügyben, azonnal öt olasz lép közbe az érdekében”. O maga mindent megtett a magyar —olasz kultúrpolitika normalizálásáért és megérdemli, hogy nevére kegyelettel emlékezzünk (sajnos, túl korán, fiatalon távozott az élők sorából). A római Magyar Akadémia két részre tagolódott, világi és egyházi intézetre. Csak a világi részleg tartozott Kardos igazgató “elvtárs” uralma alá. Ez az eszes, képzett
