Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-08-01 / 8. szám
6. oldal «IttVAKÖftt 1978. augusztus hó Jó néha, ha saját magunkat is megvizsgáljuk, ha saját házunk előtt seperünk, vagy a názáreti szavai szerint a gerendát (vagy szálkát?) nem a mások, hanem saját szép szemünkben keressük. Önkritika nélkül nincs alkotás, nincs művészet. Tárgyilagos bírálat nélkül nincs irodalom. A történelmi kereteken kívül élő szórvány-magyarság hatalmas mennyiségű sajtóterméket produkál, különösen 1945 után. (Lásd Sisa István idevágó előadását a clevelandi Magyar Akadémia 1977-es Krónikájában). Érdekes, hogy a magát annyira túlértékelő 18 —19-es emigráció szellemi termése, se minőségben, sem mennyiségben nem éri el azt a szintet, amit a 45-ös és az 56-os bujdosó tábor. Pedig saját megállapításuk szerint ők voltak a ‘'szellemi elit”, az igazi intellektuel réteg. Összehasonlításunk két tényező miatt jogos: Az egyik az időtartam — ők 1918-tól 1945-ig bujdostak, tehát kb. 25 évig (már aki nem szivárgott haza előbb), mi meg 45-től folyamatosan, már 33 éve. A másik tényező azonban szomorúan érdekes. Ők voltak történelmünkben az egyetlen “sikeres” emigráció, melynek csontjai nem dolgavégezetlenül porladtag el idegen temetőkben, hanem diadalmas, bár idegen, lengő zászlókkal tértek haza egy emberöltőn belül. Hazatérhettek a győzők uszályaként és ismét uralomra kerültek. A Szovjet Rákosit és bandáját importálta, azért mert ezekben bízott, hogy ezek az ő érdekeit fogják képviselni és hűségesen szolgálják őt (lásd Djilas: “Beszélgetések Sztálinnal”). Tehát 33 éve, kis 56-os megszakítással, ez a rendszer van uralmon, s a megszálló Szovjet adta lehetőségeken belül “építik a szocializmust”. Hozzátesszük ehhez még azt, hogy a húszas években, az első ijedtség után Bécsből, Prágából, Párizsból sokan hazaszivárogtak és az “átkos” fasiszta rezsimben, kevés kivétellel, szinte háborítatlanul érték meg a moszkovita Rákosigarnitura bejövetelét, hogy azokkal összeállva uralkodjanak. Ez, mint mondám, eddig egyetlen magyar emigrációnak sem sikerült — egy-egy árpádházi herceg, Thököly rövid visszatérte, egyegy amnesztiát nyert kuruc főúr, vagy Kossuth párt hívei egyénileg hazatérhettek, de a politikai rendszer nem kerülhetett fel mégegyszer. Nagy nemzeti emigrációnk vezetői végérvényesen ki lettek iktatva országunk életéből, vezetéséből. Ez a mi sorsunk is. A vasfüggöny csak 1956-tal tört össze, egyelőre csak egyirányú útként, nyugat felé menekülők százezrei előtt. Ezeknek a szabad világban életük törött cserepét foltozó, vagy magának és családjának új pályát, jövőt építő 45-ös és 56-os bujdosóknak a szellemi táplálékát hosszú éveken keresztül csak saját sajtója, irodalma nyújtotta és nyújtja jórészt ma is. A Szittyakürt 1977 augusztusi számában kifejtettem, hogy mennyire fontos az otthoni, anyaországi, irodalom bátorhangú íróink és költőink ismerete: Szellemi és testi megsemmisülésünk nélkül nem vághatjuk el kultúránkkal összekötő, azt tápláló szellemi köldökzsinórunkat. És aki figyeli az otthoni sajtót és irodalmat meg kell lássa, hogy 1956 milyen gyökeres változást hozott Magyarországban. Nemcsak a közélet, a gazdaság-politika {és sajnos az erkölcsök) fellazulása, de komoly elmélyülés, magyarság tudat, múltunk felé fordulás, nemzeti történelmünk és őstörténetünk kutatása és tanítása. Hogy kommunizmus van, amiből nem kérünk, az nem a magyarság hibája! Kik adtak el Yaltában? Kik adtak el 1956-ban, amikor a kiválasztott, kikáderezett magyar ifjúság szembeköpte moszkovita urait és hatalmi eszközét a “felszabadító” Vörös Hadsereget? Ma is Szovjet megszállás alatt vagyunk, a szabadföldön élő nemzeti emigrációnak szava, tekintélye a nagyhatalmak előtt, éppen széthúzása és megosztottsága miatt nincs, tehát Magyarországon más rendszer nem lehet a jelenben, mint ami van. Ez nem jogszerinti elismerés, hanem a tények világos felismerése: “ahogy lehet" mondta Reményik Sándor, amikor az erdélyi magyarság túléléséről volt szó és ugyanez a jelszó a hazai, helytálló nemzettestvéreink szájában. Ebbe belebeszélni, bölcs tanácsokat adni szabadföldi fedezékeinkből, kibicelni, talán lehet, de nem illik! Ugyanakkor egyetlen erkölcsi tőkénket szabadságunkat és függetlenségünket mi sem adhatjuk fel. Mi az örök magyarság szemszögéből nézzük a dolgokat, a halhatatlan nemzet képét viseljük. Tizenhat millió magyar szabad szája vagyunk, akik kosár nélkül elmondhatjuk azt, saját és világnyelven, ami más helyen, szülőföldünkön tilos. Ehhez a küldetéshez méltónak kell lennünk, egyénileg, minden szabadon élő magyarnak és szellemi tükrünknek, a sajtónknak. Miután nálunk, a nyugati demokráciákban sajtószabadság, és mindenben szinte szabadosság van, ez uralkodik a mi szórványainkban is. Mindenki azt ír, amit akar, illetve amit tud. Saját maguk költségén a fűzfapoéták és vasárnapi írók, “újdondászok”, kiadók és laptulajdonosok tobzód- -...............................DR. KOI KÖNYVEK, EMBEREK - JEL ■■ ■ TALLÓZÁS A MAG hatnak a papírban, mely, mint mondják, türelmes. De, mint a nagy palóc, Mikszáth Kálmán írta: “Az írások írásokat szülnek." Tehát jóízűeket lehet veszekedni, kicsinyeskedni, torzsalkodni, saját, kis példányszámú “Hírharsónánk”, “Vicinális Élet”, vagy “Fidzsi Szigetek Magyarsága” törékeny, apró papír bástyái mögé bújva, lehetőleg álnéven, vagy névtelenül. Vadul tenyészik ez az ősbozót, különösen, mióta olyan hozzáértő, de tárgyilagos tudós kritikus, mint néhai Várady Imre professzor is örök álomra hunyta szemeit Rómában. Jusson érvényre végre a józan ész, európai kultúrfölény és főleg az önkritika, minden szó leírásánál. Különben csak lefelé csúszik az emigráns irodalom és sajtó. Sisa István cáfolhatatlan adatokkal mutatja be ezt a lejtőre kerülést. A magyar sajtótermékek száma ugrásszerűen megcsökkent a szabad világban. Az ok összetett: valószínűleg túlélés, időszerűtl'enség, gyenge minőség — de főképpen az igény megszűnése. Kevesebben és kevesebben, vagy egyáltalán nem olvas emigráns táborunk, főleg a fiatalabb évjáratok. Nem beszélek a nagytömegű népekről, de az észtek, finnek, a kis balti népek bevándoroltjainak, százezres heti, sőt napilapjaik vannak. Persze ők felnőttjeiket is iskolázzák s egy-egy nyári táborukban tízezerszám jelennek meg minden tájáról a világnak. Tanulhatunk tőlük, emberséget, fegyelmet és nemzeti összetartást. Újságjaikban nem támadják útszéli hangon egymást, vagy kilátogató szellemi embereiket, akiknek otthon kell helytállniuk. Nem ágálnak előttük, úgy mint mi, ha egy két magyarországi, vagy erdélyi író, művész vagy tudós keres föl minket, hogy bennünk is tartsák a lelket, mint az otthoniakban, hogy fentmaradhassanak magukrahagyottságukban, kiszolgáltatottságukban. A valóságok figyelembe nem vétele végzetes hiba egy nemzet életében. Mit akarunk, ha harminc - egynéhány évvel a háború, az országvesztés után még egymást gyalázzuk, itt, szabadfölsön, amikor az eredménytelenségben mindnyájan kezetfoghatnánk. Vagy pláne magyar becsületünket mocskoljuk, mint az a botcsinálta “történész”, aki erdélyi véreinkről írva, felhasználja az alkalmat, hogy Gömbös volt miniszterelnökünket lefasisztázza, persze angolul. Éppen azt a tragikus sorsú államférfit, akinek köszönhetjük, hogy valami területi revízió, elnyomott testvéreink ideig-óráig való felszabadulása megtörténhetett. Ki a fészkes fülemilének akarunk tetszeni az ilyen ferdítésekkel? Vagy a másik “közíró”, aki ízléstelenül nyalakodó könyvet követett el, Habsburg Ottóról. (Kénytelen leszek egyszer ezzel részletesen külön is foglalkozni.) Most csak két lényeges, szándékos kihagyást említek meg: Miért nem próbált IV. Károly Ausztriába visszamenni? Magyarországba viszont kétszer is kísérletezett! Hát ennyire hülyének nézett minket, Ő, vagy a tanácsadói? A másik — talán még nagyobb, de már nem ízlési, hanem történelmi botlása a hivatalos házi történetírónak —, hogy Kossuth Lajos dunai konföderáció tervének, e Közép-Európát rendező, zseniális elméletnek még a megemlítésétől is tartózkodik. Persze, hiszen ez Habsburgok és Ausztria nélküli terv volt, de már a pánszlávizmus és a orosz világhatalom fenyegetését tisztán látó és saját nemzete bőrén érző, mindmáig legnépszerűbb magyar államférfi agyában született meg már 1859-ben. Nekünk ezt a tervet kell propagálnunk, úgy módosítva, hogy a kis, Habsburg nélküli Ausztria is beleférjen, de semmiesetre sem agyonhallgatnunk Kossuth-apánkat. Viszont annál inkább beszél gazdája Egyesült-Európás szorgoskodásáról. Ha nem lehet osztrák —magyar trón, hát miért ne legyen nagyobb? Például a spanyol ős, V. Károly világbirodalma? De az idő ellen nem lehet győzni és ilyen magyar “történetírókra” nincs szükség, akik a magyar történetet és a magyar sorsot ilyen lelkiismeretlenül hajlandók megfejelni. Persze, miután a szerző szerint kb. száz tagú a trón-követelő család és ő már egy másikrók is írt újabban — tehát még 98 életrajz várható a házi szerző tollából és javára. Kritika és önkritika hiány, ez az emigráns élet rákfenéje és akkor csodálkozunk, hogy erőtlenek, tehetetlenek vagyunk, nem vesznek komolyan, mint a Szent Korona ügyben. Folytathatnám még más példákkal — de minek. Nem gyűlölködni, vagy személyeskedni kívánok, hanem kórtüneteket felsorolni, hogy segítsünk, amit és amíg lehet. Padányi Viktor, a tragikus sorsú bujdosó író és történész Rákóczi tanulmányából idézek, aki a legnagyobb magyar emigránsról és kicsit rólunk is így ír: “A kuruc szabadságharcot, azonfelül, hogy a szövetségi rendszer, amelyhez tartozott elvesztette a háborút — maga a magyarság buktatta el, ugyanazzal a pusztító jellenvonásával, amely Muhinál, vagy Mohácsnál éppúgy elvégezte a maga ádáz munkáját, mint 1849-ben, 1918-ban, 1945-ben, vagy széthulló emigrációnk egymást gyalázó összetevőiben ma is. A magyarság a maga fantasztikus és végzetes ösztönzöttségével, a közös programmal és egyetlen irányítással való szembefordulással a nagy kuruc erőfeszítés idején sem tagadta meg önmagát s az ezeréves bűn, az irigység és a Krisztus megrágalmazására is képes suttogó aljasság, most is elvégezte a maga démoni munkáját" (Történelmi Tanulmányok, Mikes Kelemen Kör, München, 1972, 276. old.). Csak fejünket lehajtva hallgathatjuk, a Hazától távol, az ausztrál ég alatt leírt, síron túl is üzenő igaz magyar gondolkodónak súlyos bírálatát. Minden szava, mint ostor sújt végig rajtunk, egymás haját tépő bujdosókon. Lesz-e megújhodás? Megigazulás nélkül nincs egységes nemzeti közvélemény és enélkül, nincs nemzeti feltámadás. De ez már nem Padányi Viktor gondja, fájdalma. O már Délkeresztje alatt álmodik a nagy Magyar Hazáról, de mi értsünk a szóból, ne legyünk süketek és vakok, kezdjük el önmagunk revízióját. Lássunk saját szemünkkel, történelmi távlatban és tárgyilagossággal. Ne áltassuk magunkat, keressük az igazságot, összefogást, minél szélesebb fronton, a Jövő érdekében. Szerencsétlen, hiábavaló kísérletek azok, kint és bent Kis-Magyarországon, amikor a rég-, vagy a közel múlt főszereplőit eltorzítva, meghamisítva ábrázolják. Tudatlanságból, vagy ami rosszabb, célzatosságból. Például IV. Károly, akit az említett szerző életnagyságnál nagyobbra mintázott. Ezzel szemben kortársak, például Károlyi Mihályné, gróf Andrássy Katinka naplóiban (Együtt a forradalomban, vagy Együtt a száműzetésben, Európa Kiadó, Budapest, 1973) mondja, hogy egymás között “Rögvest”-nek hívják a királyt, közismert ingadozó, habozó magatartása miatt. Ennek következményeként Tisza lemondása után, 1918-ban, Wekkerle, és nem az ellenzék, a Függetlenségi Párt feje, Károlyi, került kormányra. Tehát alkotmányos kibontakozás helyett jött a szerencsétlen forradalom. Ha a király nem késlekedik Károlyi kinevezésével, a magyar hadsereg szétzüllése megakadályozható lett volna és Magyarország sorsa egész más fordulatot vehetett volna. Végül is a hosszú várakozást megunva a pesti radikálisok és az utca népe döntötték el a kérdést. A naplóíró tanúsága szerint azonban “Rögvest” már a forradalom kitörése előtt elrendelte a hadsereg nemzetiségekre való szakítását. Végre ezt a kérdést az oknyomozó történelemnek kell tisztáznia, hogy az otthoni és a “külföldi” magyar fiatalság az igazságot lássa, ne pedig legitimista vagy más propaganda ferdítésekre legyen utalva. Megemlíthetjük még Károlyiné naplójából a Tisza-gyilkosság miatti megdöbbenésünket, vagy azt, amikor Horthy ellentengernagy, flotta parancsnok a király jelenlétében ismételten telefonál és sürgeti a flotta átadását a Horvát Nemzeti Tanács megbízottjainak. Gróf Andrássy Gyula (“a fekete gróf’) jelenti a királynak és “Hát adja” ez volt a válasz. Megtudjuk a naplókból azt is, hogy a hazatérő Károlyi Mihályból Rákosi nem csinál köztársasági elnököt (mint várták), hanem csak párizsi követet, ahonnét később disszidál, és mint hazátlan bujdosó fejezi be ellentmondásokkal teli életét. Ma már látnunk kell a másik oldal álláspontját és az események rugóit, 60 évvel a történtek után. Érdekes volna kutatni az asszony szerepét ebben az életpályában, mert a kezdetben erősen nemzeti érzésű és nevelésű Andrássy lány, példaadóan jó feleség, az emigrációban sokkal baloldalibb lesz, mint a férje. Egyéni tragédiájuk, hogy jólsikerült egyetlen fiuk, mint angol pilóta, még a kiképzés alatt halálba zuhan. Lányuk pedig angolhoz menvén férjhez, politikai ellenszenvből megszakít minden érintkezést a Károlyi szülőkkel. A napló különben világosan ír Kunfi áldatlan befolyásáról és arról, hogy Károlyi nevét odahamisították lemondási nyilatkozata alá, mely kinyitotta az utat Kun Béla rémuralma előtt. A napló szerint Bethlen és arisztokrata társai hívták be a románokat, s azután amikor ezek leverték a kommunistákat, kirabolták az országot és kivonultak, akkor ült nyeregbe Horthy fővezér és a “győztes” ellenforradalom két évtizedes rendszere. Születési hibája tehát ez volt az új uralomnak, s az, hogy nem volt szociális forradalom; akik résztvevői voltak, Gömbös és néhányan mások kivételével, ultrakonzervatívok voltak a leendő kormányzóval az
