Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-08-01 / 8. szám
1978. augusztus hó $*ITTVAKÖ*T 7. oldal ERNŐ: EMEK ÉS JELLEMTELENEK SAJTÓ BERKEIBEN élen. Nem ők verték le a vörösöket, hanem az antant megbízásából a románok s az így keletkezett politikai és hatalmi űrben karhatalommal átvették az uralmat. Nekik kellett rendet teremteni és vállalni a trianoni béke aláírását. További születési hibája az új rendszernek az volt, hogy nem polgári politikust választottak államfőnek, hanem Ferencz József volt hadsegédét, aki karakán tengerész, vitéz katona lehetett, de a politikához nem értett, viszont szerette csinálni. Montgomery amerikai követnek mesélte később, egy kormányzói kihallgatáson: “Mindég azt kérdeztem magamtól, ha valami döntésről volt szó, hogy Ferencz József mit tett volna a helyemben? Mindezt 1919 és 1944 között, amikor az öreg király anakronizmus volt már a “snájdig” hadsegéd, a fiatal Horthy korában. így aztán érthető az amerikai követ szomorúan nevetséges megjegyzése: Magyarország királyság, de nincs királya: kormányzója admirális, flotta parancsnok, de nincs hajóhada, de tengere sincs (Montgomery: Hungary, the unwilling satellite). Nagy Endre, ez a szellemes magyar író, a politikai kabaré utolérhetetlen mestere, Ady kortársa, így adta elő a pesti színpadon a kormányzó pályafutását: “Egyszer volt egy tenger / Azon volt egy ember / Kiszáradt a tenger / Kimászott az ember / Felült egy nagy lóra / így jutott a trónra. Mint ilyen történetekkel lenni szokott Nagy Endrét állítólag beidézték a rendőrségre, s erre a következő előadáson a versikét megtoldotta még egy csattanó sorral: “S most nem akar leszállni róla.” De a sokat szidott húszas években ezért a tréfáért Nagy Endrének semmi baja sem lett, csak később, a harmincas években jöttek a kormányzósértési hecc pörök, esőstől. De ez a “lovas tengerész” Magyarország jelképe volt, otthon is sokak szemében, de főleg az elszakított országrészek magyar millióinak. Olyanannyira, hogy a csíki hegyek között most nem rég, egyik külföldi magyart megkérdezte az öreg székely útmunkás: “Azt mondja meg az úr, hogy mikor jön már Horthy?” Ez volna az emigrációs magyar történészeknek egy fontos kutatási területe, hogy a felemás, ellentmondó véleményekből egy élethű képet adjanak a trianoni Magyarország vezetőiről. “Sine ira et studio.” Nem mindig lehet megítélni az otthoni kiadványok tudományos értékét, mert kétségtelenül célzatossággal készültek a személyi kultusz idején, de elvetni sem lehet, főleg az 56 után megjelentek dokumentációs értékét (Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth Kiadó, 1972, vagy Bethlen István titkos iratai, Kossuth Kiadó, 1972). Hasonló kétkedéssel vehetjük kezünkbe “Ein Leben für Ungarn” magyar változatát “Horthy Miklós önéletrajzát, amely szabadföldön jelent meg. Nem derül ki, hogy ki írta, mi a történeti kútfő értéke. Sok részletében erős és jogos bírálatban részesült. Hasonlóan vitatható az “Ein Königsdrama in Ungarn” (Királyi Szomorújáték Magyarországon — így fordítanám), amit felvett írói név alatt írt Csonka Emil. A sikertelen kormányzóhelyettes kísérletek (Horthy István, majd a vő gróf Károlyi lezuhanása) után az unoka, Istvánka, királlyá választásának fantasztikus tervét szövögette a mindenre képes Kállay és a kamarilla. Vegyük ehhez a nemrég megjelent Horthy István életrajzot (Toronto, 1977), melynek szintén nincs történelmi kútfő értéke, vagy hiteles korrajz értéke. Ezzel szemben a magyarországi napló-kiadások között első helyen kell említenünk báró Prónay visszaemlékezéseit (A határban a halál kaszál, L. Prónay naplója), a legtanulságosabb a felsoroltak közül, önismeret és önkritika, a két fő követelményünk szempontjából. Először is az írás nem teljes, kihagyások ritkítják, ami válogatást, tehát célzatosságot jelenthet. Az lehet javítási szándék (kevésbé érdekes részek kihagyása?), de már gyanút kelt a “nyájas” olvasóban, ugyanúgy, mint ahogy Szabó Dezső “Életeim” c. önéletregényével kapcsolatosan írtam (Szittyakürt, 1977, aug. szám). Ezt a gyanúnkat igazolja a hosszú bevezetés, mely majdnem a könyv felét teszi ki. Ha átküzdöttük magunkat ezen, akkor üdítő forrásként hat a szerző érdekes meséje, zamatos magyar nyelve (amit bevezető firkász elvtárs már leszólt, de amely toronyként magasodik az ő stílusa fölé), másrészt a báró markáns egyénisége, akit mint aljas terroristát állít elénk a bevezetés. Valószínűleg azért látott napvilágot ez a napló. Ha már nem sikerült Prónayt kezükbe kaparintani, legalább az emlékén álljanak bosszút. A báró a 19-ben híressé, ellenségei szerint hírhedtté vált, nevét hordozó különítmény parancsnoka Horthy-hűségéről volt ismert. Mi politikai megnyilvánulásai miatt foglalkozunk vele kissé részletesebben. (A másik, az Ostenburg-különítmény az elsők között esküdött föl a volt királyra a Károlyi puccs idején.) Prónayéknak köszönhető Horthy örökös kormányzósága, mert az első nemzetgyűlés pártvezérei legfeljebb tíz évre akarták megválasztani. Közvetlenül a gyűlés előtt azonban, fegyvereseinek jelenlétében, a “Fővezér” ultimátumszerűén életfogytiglanira változtatta a megegyezést. Milotay visszaemlékezésében elmondja, hogy mikor újságíró társaival a fővezéri sátorban először hallotta Horthyt, távozásuk után megdöbbenve jegyezte meg, hogy az nem is tud magyarul! Mire Herczeg Ferenc, az “író fejedelem”, megnyugtatta, hogy az nem baj, volt már olyan kormányzónk, aki nem beszélt magyarul, Hunyadi János! Persze a történelem ilyen megfejelése inkább Herczegre volt jellemző, mint a nagy Törökverőre. Egy bizonyos, hogy majdnem húsz évvel ezután, sok millióval együtt magam is fültanúja voltam Horthy kormányzó 1938-as rádió beszédének. Nemcsak értelembántó tartalma (“Nem csinálhátunk földréformot, ámikor csák nyolc millió hold föld ván és nyolc millió Iákos!”), de szörnyű, fülbántóan idegenszerű kiejtése és hangsúlyozása miatt mai napig nem felejtem el és osztozom szegény Milotay meghökkenésében (annak idején, a vérmezői sátorban). De a Prónayéban is, aki a sajtó- és suttogó hírveréssel ellentétben a határozott, kemény, férfias, katona kormányzó túlméretezett alakja helyett, úgy mutatja meg, amint ő azt testközelből, évek óta látta: “Horthy mindég annak adott igazat, aki utoljára beszélt vele” —, s kamarilla tagjai (Bethlen és társai, meg a Keresztes-Fischerek) gondoskodtak, hogy ők legyenek azok. így aztán olyan nagy horderejű dolgok, mint a nyugat-magyarországi fölkelés, Burgenland visszafoglalása, önálló “Lajta Bánság” kikiáltása, Prónay tervei és emberei kivitelezésében, Horthy és Bethlen parancsára vissza lettek csinálva, döntőbíróság elé víve, mely aztán kiszúrta a magyar szemeket a soproni népszavazással. Hasonló terveket kovácsolt Prónay, németmagyar közös akciót, a Felvidék visszafoglalására; majd a Szovjet lengyelországi betörésekor, Kárpátalja megszerzésével a történelmi határokon keresztül Pilsudsky megsegítését. Végül is sorozatos csalódások után, félreállítva, megcsömörölve a sok elszalasztott alkalom miatt, kiiktatódott és eltűnt Horthy környezetéből és a politikai porondról. Nem értem mi célból jelenik meg ilyen könyv otthon? Mert dacára a vonalas magyarázkodásnak a sorok között is olvasni tudó honfitársaink, a kiadói céllal ellentétben, arra a megállapításra jutnak, hogy botlások, emberi gyengeségeket leszámítva — a naplóíró karakán, igaz magyar, soha megnemalkuvó nyakas kuruc volt. Amilyen jó érzés a jellem, az erkölcsi integritás látványa, még ha politikailag nem is értünk egyet, lásd például Andrássy Katinkát, épp oly utálattal olvassuk Marosán Buci önéletrajzát, mint kortörténeti (vagy kór?) adalékot (A tüzes kemence, 1968; Az úton végig kell menni, 1972, Budapest, Magvető Kiadó). Nyugodtan azt a címet adhatnék, különösen a második résznek, hogy “Egy strici emlékiratai”. Csak néhány mozzanatot emelek ki kacskaringós pályafutásából: félromán, félárva gyerek, aki a sütők szakszervezetén politizálta fel magát a szocik országos vezetőségébe. A német megszállás alatt lefogják, de mint más magyar proletár származásút szabadon engedik. Később a magyar politikai rendőrség internáltatja, ahonnét a Lakatos-kormány szabadítja ki. Az orosz megszállással meredeken emelkedik, mint a Szoc.Dem Párt legszélsőbb balszárnyának társutasa, Rákosi, Péter Gábor, Farkasék bizalmasa, a “kék cédulák” hőse. Segít a régi szoci munkásvezérek, Peyer, Szeder, Kéthly, Bán lebuktatásában. Felesége jó káder, rajta keresztül adja ki Rákosi utasításait “a Gyurinak”. Akasztásokra jár Péter Gábor bandájával. Államügyész a népbírósági perekben. Sztójayt, volt altábornagy követ és miniszterelnök, szidalmazza tárgyalás közben; ő Marosán, ez az utolsó söpredék, a hazája szolgálatában megöregedett katonát. Dicsekszik könyvében, hogy ezeken a pörökön, mint a “bosszúállás angyala” szerepel, sőt a vértanúságot szenvedett politikusok kivégzésén is részt vesz. (Az úton végig kell menni, 210 — 212. old.) Megkellett mutatnom ezt a csatorna embert, akit még az otthoni rendszer is félreállított, olyan undorítóan kiviselte magát a Rákosi években. Ha Károlyiné könyvében a jellemet érezzük, Marosán Bucinál a jellemtelenséget szinte tapinthatóan. És egy ilyen senki kéjeleg Kassai kivégzésén, mert a volt szakszervezeti titkár, mint hungarista miniszter, szerinte elvette méltó büntetését. Kassai és Wirth Károly voltak t.i. az elsők között, akiket Szálasi Ferenc kiemelt a kommunizmus karjaiból és az angyalföldi nyomortanyák hazátlan proletárjai közül visszahozott a nemzeti közösségbe. Szegény Wirth (aki állítólagos Horthy elleni összeesküvés miatt ült börtönben) nem sokáig örülhetett a 44 októberében visszanyert szabadságának. Egy eltévedt orosz ágyúgolyó a budai várban kioltotta életét. így elkerülte azt a sorsot, amit Kassai elszenvedett, s amit neki is szántak moszkva pribékjei. Hősi halált halt, vagy nem? Vagy ott is személyválogatás van? Hiába lapozom Dálnoki Veress Lajos 3 kötetes katonatörténetét (Magyarország Honvédelme, 1920 — 1944). Az erdélyi, tordai harcokban (1944-ben) elesettek között nem találom a Szálasi Béla m. kir. ezredes nevét, akit a II. hadsereg parancsnoksága előtt ölt meg egy repülő bomba Kolozsváron. Remélhetem, hogy nem szándékos mellőzés? Különben szomorúan böngészem a hosszú listát: mennyi szép magyar nép és különösen a huszárok között mennyi történelmi név. Itt legalább nem lehet főúri sarjainkat sem kötelesség mulasztással vádolni. Életáldozatukban összefonódtak a többi magyarral, akik mindhalálig harcoltak és hazájuk védelmében estek el. Ebből a közösségből nem szabad senkit sem kifelejteni, főleg szabadföldön megjelent emlékezésből, legyen az Hindy altábornagy, vagy Szálasi Béla ezredes! Miért említem ezeket? Szeretnék tükröt mutatni, melyben az egész magyar glóbuszt láthatjuk. Nézzük végre történelmi tárgyilagossággal dolgainkat. Csak így alakulhat ki egy határokon felüli nemzeti összetartás 16 millió magyarban. Le kell számolnunk régi babonákkal, tárgyilagosan felmérni helyzetünket, nagy magyar egységben gondolkozni és aszerint cselekedni. Nézzünk önmagunkba kritikával, de legyünk segítő testvérei egymásnak. Igazi népi és nemzeti hagyományainkat ápoljuk, de ne feledkezzünk meg biológiai kötelességünkről, fajtánk túléléséről, szaporodásáról se. Vonjunk fátyolt a múltra és közös arcvonalon küzdjünk mindannyian a Jövőért. Dr. Banffy Ernő építészmérnök, nyugat-németországi olvasónk kedves ajándékát regisztráljuk lapunkban. Köszönjük a megtiszteltetést, a jövőben is élni fogunk vele, mert úgy érezzük, hogy ez is az Erdélyért folytatott harcunk egyik láncszeme. A Szerkesztő.
