Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-05-01 / 5. szám
2. oldal «IttVAKOfct 1 1978. május hó, HOVÁ MÉSZ ROMÁNIA? (Folytatás az első oldalról) nítése meghiúsult. Ezért minden reménységüket a magyar forradalom és szabadságharcba vetették. Aggódva látták, hogy a bécsi kamarilla, a Habsburgok ügynökei, valamint Kossuthék merevsége a nemzetiségi kérdésben, az erdélyi románság és a magyarok között viszályt tudtak kelteni. Ezt növelte az a szerencsétlen és bűnös kaland, ami a Hatvani dicstelen nevéhez fűződik. A tisztánlátó, jóhiszemű és jóindulatú Csutak alezredes, a honvéd-parancsnok Avram Jancuval, a román légiók fejével egyezkedni kezdett és a Kossuth-párti román képviselő Drágos János közvetítésével fegyverszünetet kötöttek. Utóbbi a román táborban maradt, míg Csutak a kormányhoz, Debrecenbe szekerezett a megegyezés szövegét bemutatni. Távolétében érkeztek be az Alföld felől Hatvani handabandázó szabadcsapata és a fegyverszünet dacára megtámadta a mócokat. A feldühödött román tömegek lemészárolták a szeleburdi támadókat és köztük Vasvári Pált, a jobbsorsra érdemes márciusi ifjút és saját fajtestvérüket Drágost, akit részesnek tartottak “a magyarok árulásában”. Ezzel a fatális hibával teljes erejében tört ki a román —magyar ellenségeskedés, rengeteg ártatlan áldozatot követelve, főleg a mi részünkről. Balcescu Havasalföldről álruhában Erdélybe jön, hogy a tragikus helyzetben a félreértéseket eloszlassa, békítsen és a forradalom közös ügyét szolgálja. 1849. június 3-án írja volt forradalmi társának, Jón Ghicának Debrecenből: “Most az a teendő, hogy mindenképpen kibékítsük a románokat a magyarokkal, hogy aztán szembeállítsuk őket az orosz csapatokkal. ” “Ha a kormány rám hallgat, akkor én a képviselőkkel Jancuhoz megyek és igyekszem őket meggyőzni. Félek, hogy késő lesz. Én azt javaslom a kormánynak, hogy egyelőre, addig is, amíg megegyeznek, igyekezzék fegyverszünetet kötni a románokkal.” O meg is tett mindent. 1849 július végén érkezik Jancu szállására és viszi magával a “Békülési Tervezetet”, amit g. Batthyány Kázmér külügyminiszterrel együtt dolgoztak ki és Kossuth Lajos Magyarország Kormányzója és a román nemzeti emigráció nevében Balcescu és Boliac írtak alá. “Kossuthtól jövök... Elképzelheted örömömet, amikor K. azt indítványozta, vigyem magammal Jancut, egész hadseregével együtt Havasalföldre. Azt mondta, hogy az összes bánsági és erdélyi románoknak a fejedelemségek megmentésére kell sietniük, mert ott van a román nemzet alapja...” Kossuth mindenben megkönnyíti erdélyi tevékenységemet és pénzt ad a költségekre. Valóban nagy ember." A Békülési Tervezetben olvashatjuk, hogy “a két nemzetnek, a magyarnak és a románnak egymást kölcsönösen segítenie kell" és “a piagyar kormány kezességet vállal a románok nemzetiségének következetes tiszteletben tartására.” A román aláírók vállalták a “testvérharc” beszüntetését. A “Melléklet” pedig részletesen felsorolja a nagyszabású, korszakalkotó nemzetiségi és egyéni jogokat, amelyeket aztán a szegedi országgyűlés 1849. július 28-án, Európa első Nemzetiségi Törvényében kodifikált. Balcescu ekkor már Jancu táborában volt. A Békülési Tervezetet augusztus 3-án tárgyalták a román vezetők és utána Jancu válaszát levél vitte Kossuthhoz: “Látván azon békeajánlatokat, amelyeket Balcescu úr, a román emigráció ügynöke a tisztelt magyarországi kormány részéről nekünk hozott, sajnálatunkat kell kifejeznünk afelett, hogy a jelen körülmények között nem alkudozhatunk a béke visszaállítása tárgyában a magyar testvérekkel, a körülmények, amelyben vagyunk, igen válságosak lévén... Mindamellett, hogy megmutassuk testvéri érzelmünket, mellyekkel viseltetünk a magyar nemzet iránt, elhatároztuk magunkat, mindezen harcok alatt a magyar sereget illetőleg, semlegesek maradunk.” De a végzetes hónap végén ott van Világos: Balcescu és Kossuth bujdosásban. Mindketten hazájuktól távol vonták le a végkövetkeztetéseket. Az előbbi írja Ghicának: “Fáj a szívem látni a szegény magyarokat!” Majd ismét, 1850-ben: “Ausztria régóta felismerte tökéletesen, hogy a nemzeti hűség mekkora erő és hatalom és amíg a magyar kormány határozottan visszautasító magatartást tanúsított, Ausztria ígért és adott. Ez volt a csalétek." Ugyanerről 1851-ben párizsi előadásán: “ Való igaz és saját magam is láttam a szégyentől pirulva, hogy a románok a legalávalóbb, legkegyetlenebb zsarnokság zászlaja alatt küzdöttek." (Nem tudom, hogy a horvát történetírók valaha is eljutottak ehhez a felismeréshez Jellasich szerepével kapcsolatosan? Ha igen, volt-e bátorságuk azt így megírni?) És végül 1852-ben: “egy nemzetiséget — legyen az bármilyen kicsiny — tiszteletben kell tartani, mert szent joga ott élni azon a földön, amelyet lakik, s e természeti jog fölötte áll bármely történelmi jognak”; “ki kell kiáltani a közszabadságot, vagyis az egyenlőséget az egyének és a nemzetiségek számára és ezáltal keresni az egyetértést." (Idézve Demény Lajos: Balcescu hagyatéka, “A Hét”, Bukarest, 1977. nov. 25.). A magyarromán sorsközösségnek ez a bátor fiatal apostola már 1852-ben meghalt, 33 éves korában tüdőbajban, szicíliai számkivetettségében. Örökségét, nemzeti végrendeletét lassan elfelejtette, vagy meghamisította a francia tájékozódásban működő román politikusok új nemzedéke. Ugyanúgy, mint ahogy Kossuth politikai fejlődésének nagy mérföldköveit, a 49-es nemzetiségi törvényt, vagy a századokra előrenéző Dunai Konföderáció elméletét nem építette be államiságunkba az 1867-es kiegyezés és a második liberális generáció. Ez azonban már nem a románok problémája, hanem a miénk. A végzet parancsai szerint a románoknak vissza kell térniük Balcescu szelleméhez (nemcsak az erdélyi magyaroknak, mint Demény Károly írása tanúskodik). Örökségének megvalósítása történelmi parancs és az egyetlen lehetőség dilemmájuk megoldására. Nem az elrománosítás kísérlete. A csángók talán évezredek óta élnek Moldovában, a “dentu-magyarok” utódaiként. A románok a XIII. század óta Erdélyben és nem vesztették el nemzetiségüket. Az első román imperium 1918 — 40-ig minden jogos és állítólagos sérelmet visszafizetett annak a magyarságnak, mely hasonló bánásmóddal nyolc század alatt bizony elintézhette volna egyszer s mindenkorra a román kérdést. De nem tette, nem volt szándékában és soha olyan következetesen kemény eszközöket nem használtunk a románokkal szemben, mint amilyenekkel ők éltek és élnek ma is. Legyen már egyszer vége a gyűlöletek végtelen csavarának. Hulljon le a hályog a szemetekről. Oroszok, ukránok, bulgárok, szerbek és egy erős, majdnem homogén nemzeti állam, Magyarország között soviniszta román politikával ebben a században nem lehet megmaradni. Az erdélyi kérdést tehát meg kell oldani tisztességesen, korszerűen, az emberi jogok és nemzetegyenlőség jegyében', Kossuth és Balcescu szellemében, vagy belepusztul Románia. A nagyromán álmoknak vége. Egyedül vannak ők is. Hiába keresik, példás bátorsággal és ügyességgel Távol-Nyugat és Távol-Kelet segítő kezét. A kezek talán készek segíteni, de a távolság kilátástalanná teszi a szándékot. A román dilemmára csak a magyarsággal való megbékélés lehet a válasz, úgy ahogy Balcescu és Kossuth megfogalmazták. Akkor nem kell a csalóka távolban keresni a segítséget. Vitéz Mihály (Mihaiu Viteazul) havaselvi vajda (épp, akiről Balcescu írta a legszebb tanulmányt) és Nagy István (Stefan cel Mare) moldovai vajda, ha jött a török, a székelyek segítségét kérte és meg is kapta; legtöbbször csatadöntő módon. Egyet azonban tudomásul kell vennie minden józanul gondolkozó románnak, vezetőknek és vezetetteknek egyaránt: Nem tűrhetjük testvéreink elnyomását, üldözését, hóhérolását. Nem tűrjük, hogy véreink az észak-amerikai indiánok sorsára jussanak. A román feleszmélés és jóhiszeműség bizonyítására az első lépés a magyar nemzetiség egyenjogúsítása kell, hogy legyen. A mai Magyarország ezt teszi az 1.5%-nyi nem-magyar nyelvű kisebbségeivel — tehát elvárhatjuk a kölcsönösséget. Amíg Románia szólamok helyett nem bizonyít, ne várja, hogy dilemmáját megértsük, sőt mi több, hogy rokonszenwel szemléljük. Addig csak szenvtelen nézői lehetünk annak, hogy problémái kényszerítő erővel viszik a szakadék felé. Mik hát a magyar feladatok? Röviden összefoglalom azt, amit élőszóban és e lap hasábjain is nem egyszer mondtam. Mindenki végezze a maga kötelességét, saját lehetőségein belül. Magyarország erősítse hivatalos érdeklődését összes elszakított nemzettestvérünk sorsában. Ebben minden magyar támogatására számíthat, széles e világon, mert ez az a kérdés, melyben csodálatosan egységes a magyarság közvéleménye. Különösen Erdélyben kell, hogy vigyázza a magyar kormány erdélyi és romániai magyar és székely testvéreink életét, mert az a legmostohább az összes égtájak közül. Szabad és független magyarjainknak pedig két útja van: Türelemmel próbálkozzanak az amerikai és más hivatalos körökkel azok, akik eddig is tették, bármily kicsi, szinte kiábrándító eredménnyel. Utóvégre az esőcsepp is kivájhatja a követ. Ezért fontos az egységes szellemi front, az ideológiai árnyalatok csak nekünk lehetnek érdekesek, idegeneknek nem, tehát a szennyest ne mossuk nyilvánosan. Mivel a nép sokkal jobb, mint a kormányai, az amerikai közvéleményt továbbra is el kell árasztani kisebbségeink panaszával. Utóvégre Amerika felelős a mindkét világháború után elvesztett békéért. Az első után a franciák előtt hajoltak meg Wilsonék, a másodikban meg a Szovjet előtt kapituláltak Rosewelt és utódai. A második lehetőség: új utak keresése. A keleti és afrikai népek felé feltárni testvéreink helyzetét és kérni az ő közvetítő segítségüket. Ez még a legjáratlanabb út emigrációnk számára, de meg kell próbálni, nem lehet sikertelenebb, mint a nyugati, sőt. Ez kötelességünk, mert mi szabadon beszélhetünk, nem úgy mint kisebbségbe szorított testvéreink. MÁRCIUSI EMLÉKÜNNEPÉLY SAN FRANCISCÓBAN Az Öbölkörnyéki Magyar Egyletek San Franciscóban, március 11-én, a Szent István Ház nagytermében, az Amerikai Magyar Szövetség rendezésében Március 15-i emlékünnepélyt rendeztek. A nagyszabású ünnepély szónoka dr. Hites László volt; közreműködtek: dr. Szabó Károlyné, Persik Béla, Stupián Erzsiké, Ferencz Anikó, Szabó Szilvia, Schullerné-Gombos Anikó, Aponyi Erzsébet, a San Francisco i 43. sz. leány-, a 77. sz. fiú-cserkészcsapatok és Stephaneum gyermek-kórusa. * * * A San Francisco-i márciusi ünnepség nagy eseménye volt Ferencz Anikó 6 éves magyar kislány, akit zenei csodagyerekként könyvelhetünk el. Két éve tanul orgonálni és tanára megengedte, hogy az “első” hangversenye ezen az ünnepségen legyen. Brahms magyar táncát játszotta és egy kis bemelegítés után olyan ütemmel peregtek az ujjai, hogy szinte hihetetlen. Nem kérette magát, hanem a nagy tapsra felkapaszkodott újra a székre és adta a ráadásokat, Liszt 2. rapszódiáját és sok más nehéz darabot. Fél óra alatt elbűvölte a közönséget. Kis ujját a szájába dugva vette át a virágcsokrot, az első művészi megtisztelő csokrot, amit biztosan egy nagy karrier követ. Kívánjuk a kis pöttöm Anikónak, hogy mindég emlékezzen erre a márciusi első fellépésre és a nagy sikerek mindig legyenek magyar sikerek is egyben és ő is, mi is magyar sikernek tekintsük az ő hamarosan várható nagy karrierjét. CSAK RÖVIDEN ... A Holocaust c. film szerint a varsói felkelés a gettó felkelése volt. A történelmi valóság ezzel szemben az, hogy az előnyomuló szovjet alakulatok Varsó közelében a Prága folyónál harcoltak a németekkel midőn az angolok a lengyel fővárost repülőkről röpcédulákkal árasztották el. A felhívás a földalatti lengyel hadseregnek szólt s abban felelőtlenül bejelentették, hogy a lengyel expediciós hadsereg partraszállásait. A lengyel nemzeti hadseregnek a fővárosban meghúzódott részei Block tábornok vezetésével valóban megkezdték a felkelést, melynek megindulása pillanatában a szovjet alakulatok beszüntették előnyomulásukat a főváros felé. Ezen mozdulatukat hivatalosan átcsoportosításnak keresztelték, de a nyilvánvaló szándék az volt, hogy a németekkel végeztessék el a lengyel hadsereg maradék tagjainak a felszámolását. A lengyel földalatti parancsnokság szólította fel a gettót a csatlakozásra és látta el fegyverzettel. Harmincöt év távlatában az eseményeket már mindenki a saját szája íze szerint tálalja. így emeltek emlékművet néhány évvel ezelőtt Budán egy senki által soha nem látott ún. “Ellenállási Ezred” emlékének. Még élnek közöttünk néhányan, akik Budapest két hónapos elkeseredett védelmében résztvettek, de sohase hallottak erről az alakulatról. __________________________________ Ha még nem vagy — akkor legyél A MOZGALOM HARCOSA!
