Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-04-01 / 4. szám
1978. április hó *mmicö*T 3. oldal Miért hallgat a Magyar Népköztársaság kormánya?! CALIFORNIA HUMAN RIGHTS COMMITTEE FOR HUNGARIANS AND OTHER MINORITIES IN RUMANIA 3722 Sapphire Drive, Encino, CA 91436 Esztergályos Ferenc úrnak, A Magyar Népköztársaság Nagykövetsége Washington, D.C. 1978. január 16. Tisztelt Nagykövet Úr! A Helsinki Egyezményt felülvizsgáló belgrádi nemzetközi kongresszus idején a világ minden részén élő becsületes magyar szorongva figyeli a fejleményeket, pontosabban az emberi és nemzeti jogok kérdésében, tekintve, hogy Rumánia a területén élő közel 3 millió magyart erőszakosan be akarja olvasztani. E tényről bizonyára Önnek is tudomása van. Rumánia a beolvasztást a lehető leggyorsabban igyekszik véghezvinni, amihez minden esélye megvan, mivel az életmód szinte teljesen városiasodott, s az elszigeteltség megszűnőben van az erőszakos telepítések következtében. Körülbelül egy nemzedéken belül, de még hamarább is lehetséges, hogy a jelenleg közel 3 milliónyi magyar beolvad, vagy kivándorol, legnagyobb részben. De ez még nem minden. A Magyar Népköztársaság jelen területének épsége is veszélyben lesz a jövőben. Tudomásunk van arról, hogy Rumánia igényt tart az egész Tiszántúl területére, s legújabban a rumánoknak a sumir származását igyekszik bizonyítani az erdélyi leletekkel. így várható, hogy a Kárpátmedencének jelentős részére ki fogja terjeszteni igényét, s csak az alkalomra vár, hogy területi igényeit sorra megvalósítsa, hamis adatok alapján. Rumánia a hamis adatokat itt Amerikában is nagy iramban terjeszti. Szinte bármelyik amerikai közkönyvtárban bőségesen található olyan könyv, amely a magyarságot a lehető legrosszabb és a valóságnak meg nem felelő színben tünteti fel, hála Rumánia működésének. Az ilyen aknamunkát a külföldi magyarság egymagában nem képes ellensúlyozni. Mivel a rumániai magyarság helyzete tarthatatlan, s az egyúttal Európa legsúlyosabb nemzetiségi problémája, elérkezett az idő a cselekvésre. Minden szocialista országban a kommunista pártnak feladata nemzetét és annak emberi és nemzeti jogait képviselni. Minden népnek elidegeníthetetlen joga, hogy létének fenntartása érdekében egy határon belül éljen, olyan államformában, ami nem veszélyezteti a szomszédos népek létét. A Helsinki Egyezmény VII. cikkelye az ilyen témájú tárgyalásokat biztosítja minden, ezen egyezményt aláíró nemzet részére. Meglátásunk az, hogy a jelenlegi magyar államvezetőség nem követheti el azon hibákat, amiket a történelem folyamán egyes magyar államvezetők elkövettek. A Magyarországon kívül élő jóindulatú és humánus szinten gondolkozó magyar emberek és csoportok készen állnak szerte a világon a magyar államvezetést támogatni a rumániai magyaroknak emberi és nemzeti jogaiért való kiállásában. E kérdésben való jelenlegi álláspontjuk ismeretének hiányában a külföldi magyarság nem tud egységesen és hathatósan fellépni a világsajtó előtt. A külföldi magyarság képes és hajlandó arra, hogy a rumániai magyarság problémáját a világ minden részén ismertesse, példaképpen más nemzetek felé, hogy ne lehessen még egyszer ezen a földön igazságtalanul határokat meghúzni. Los Angeles és Délkalifornia magyarsága szívesen látna vendégül a Magyar Népköztársaság Nagykövetségéről egy személyt, aki hivatalosan ismertetné a magyar államvezetés nézetét e témáról. Ha ez nem lehetséges, szíveskedjenek álláspontjukat levélben ismertetni. Tisztelettel, California Human Rights Committee for Hungarians and Other Minorities in Rumania Szabó Gyula John Patay Committee President Committe Secretary KINA .Bevált jóslásokra mindég érdemes visszagondolni és felfigyelni. Egy amerikai diplomata, John Haynes, a század végén megjegyezte, hogy a világ viharsarka lassan Kína felé tolódik el. A huszadik század első felében Kínában külömböző reform tervekkel próbálkoztak, tehát még a Manzsuk uralkodása alatt, hogy modernizálják az országot. Megvalósításuk azonban mind sikertelenül végződtek. és így a viszonyok egy forradalom kirobbanását készítették elő. Abban, hogy Kínát sikeresen csak egy diktatórikus és nacionalista kormány tudja sikeresen vezetni, az 1911 előtti uralkodók egyetértettek, de ugyanezt vallották a köztársaságot javasló politikusok mint Yuan Shih-kai, Sun Yat-sen és Chiang Kai-sheh, nemkülönben a szélső baloldali Mao Tse-tung. Miután Kína a nyugati hatalmak és Japán befolyása alatt legyengült, sőt a szó szoros értelmében összeroskadt és anarchiában vergődött, a legfontosabb volt Kínát újból talpra állítani. Kivezetni az országot a káoszból, a szétesés veszélyéből. Kína hátramaradottsága olyan nagy mértékű volt, hogy egy fokozatos megoldás nem volt megvalósítható. Meg kell jegyezni, hogy a három kormány, amely Kínát egyidejűleg uralta a kommunizmus végső győzelme előtt, tehát a yenani kommunista, a chungkingi nemzeti, tehát nacionalista és a kolaboráló nankingi kormányok mind Sun Yat-sen utódaiból kerültek ki. Mao Tse-tung, Chiang Kai-sheh és Wang Ching-wei mind megegyeztek a végső célban: egy nemzeti revolucióban. De a kivitelezésben nem tudtak egyességre jutni. Vajon Japán segítségével a nyugati kizsákmányolókat szorítsák-e ki, vagy a nyugatiak segítségével a Japánokat, avagy a hegyekben tartózkodó és csoportosuló partizánokkal mindkettőt. A nyugati megfigyelők meg voltak lepve, hogy a kínai nép nem a kapitalista rendszert választotta Chiang Kai-sheh vezetésével, hanem a kommunista Mao Tse-tung mögé sorakoztak fel. Tehát inkább a zsarnokságot választották mint a korrupciót. A második háború végén a kínaiak tapasztalataik alapján tudták, hogy nem választhatnak a szabadság és a rabszolgaság között, tudták, hogy nem tudnak kitérni a zsarnokság valamelyik formája alól. A Kuomintang képviselői, a felsőbb hierarchia és a külföldi kapcsolatokkal rendelkező bankárok egyhamar ellentétbe kerültek a vörös hadsereg vezetőségével a kíméletlen mészárlások miatt. Mindamellett a nép nagy többsége a vörös revolució mellé állt, főleg mivel azok voltak az eredmémyesebbek, elfogadva a vele járó erőszakot. De ne feledkezzünk meg arról, hogy Mao győzelme Chiang Kai-sheh felett csak amerikai segítséggel volt keresztülvihető, amit Franklin Delano Roosevelt elnök, külügyminisztere George Marshall, továbbá Owen Lattimore és Alger Hiss sugalmazására, meg is adott. Ugyanakkor Chiang Kaisheh-től a hadi segítséget megvonta. Későbbi feljegyzésekből tudjuk, hogy Douglas McArthur tábornagy megállapítása az volt, hogy a 100 éves amerikai diplomáciának a legnagyobb hibája az volt, hogy megengedte a kommunisták hatalomra jutását Kínában. Ez pedig azért történt, mert azok, akik az Egyesült Államok kormányában a hangadók voltak és a média így döntöttek. 1949-ben a Kuomintag összeesése után az egyetlen csoport, aki egyesíthette és modernizálhatta az országot az a párt volt, amely a Feudális Lordok ellen harcolt, a pionírok pártja, mely valóban felszabadította a Shensi körzetet. Ez a csoport volt az egyetlen, amely megszervezetten kész volt harcolni, és ez volt Mao Tse-tung kommunista pártja. Kína el lett ítélve, hogy megtagadta az egyéni jogokat — de kérdezhetjük, vajon ennek a fogalomnak volt-e jelentősége ilyen történelmi időkben? És ha igen, mi? Ilyen kritika nyugati értékekre van alapozva és nem kínai értékekre. A revolucióval a kínaiak egy kollektív szabadságot kaptak, amivel nem rendelkeztek amikor az ország nyugati és Japán hűbéri uralom alatt sínylődött. Bizonyos dolgok alól de facto felszabadultak, még pediglen: A földműves a földbirtokostól, az adósok az uzsorásoktól, az éhezők az éhezéstől, az ifjak az apák zsarnokságától, az asszonyok a férjek tiranizmusától, a vagyonosok a vagyonuktól, az állami alkalmazottak a feliebbvalóik gőgjétől. Ez volt az a vonzó erő, amely a tömeget a vörös hadseregbe toborozta. A Nyugatnak több évszázad kellett arra, hogy elérjék a mai fejlődés nívóját — Kína ugyanezt pár évtized alatt érte el. Az erőfeszítés, amit a néptől követeltek emberfeletti volt, de utóbbi hozzásegítette az országot a legrövidebb úton a középkori állapotokból való felemelkedéshez és a modern világ vívmányainak eléréséhez. Mao igyekezett egy osztálynélküli társadalmat teremteni ami a földművelők és munkások előnyeit biztosította. A testi munkásnak tekintélyt és biztonságot adva — a kereskedők, iparosok és a kiváltságos társadalomhoz tartozó polgárság hátrányára. — Megemlítendő, hogy ez az egyenlőség elérése 50 millió ember kiirtását eredményezte. Akik túlélték a régi uralom bukását azok át lettek nevelve a legdrasztikusabb módon. Még ma is minden intellektüel, és legyen az mérnök, orvos, író avagy tudós egy bizonyos időt minden évben mint gyári munkás avagy mint földművelő, résztvesz az ország építésében és a közösségi érzés kifejlesztésében. Gyermekkorától kezdve mindenki egyforma lehetőséggel indul az életbe. Vajon Kína gazdasági fejlődése ilyen gyors előmenetelt tudott volna-e biztosítani, vagy talán külömbet Chiang Kai-sheh alatt? A kínai kommunisták úgy gondolják, hogy nem. Számukra a függetlenségük elérése előbbre való volt a jómódnál és azáltal, hogy mindenki egyenlő, nincsenek kivételezettek, céljukat elérték. Büszkék arra, hogy problémáikat egyedül oldották meg, és hogy külföldi segítség nélkül lett Kínából egy atomhatalom. Egyes nyugati idealisták arról álmodoznak, hogy összeegyeztethető a liberalizmus a kommunizmussal — ezek a világ uralomra alapító utópisták egy unióról álmodoznak a marxizmus és a kereszténység között. Ezzel szemben Mao Tse-tung csak egy utat ismert, a kizsákmányoltak paradicsomát és a kizsákmánylók liquidálását, az abszolút egyenlőség elérését. A szabadságjogok el lettek törölve és mindenki munkása lett az ország építésének. Mao levonta a konzekvenciát Sun Yat-sen sikertelen idealizmusából, aki ugyan elfogadta Marx nézeteit a szociális evolúciót illetőleg, de viszszautasított minden erőszak alkalmazását. Sun Yat-sen állami szocializmust akart bevezetni, osztályharc nélkül, úgy gondolva, hogy az átalakulás alatt ne lépjen fel ellentét a külömböző társadalmi rétegek között, hanem egy együttes küzdelem legyen a szegénység és a hátramaradottság ellen. A Kuomintang, tehát Chiang Kai-sheh átvette ezt a teóriát, marxizmus igen, de proletárdiktatúra nem. Mao uralomra jutása után több kísérlet történt engedmények bevezetésére, de minden liberalizálást egy szigorúbb korlátozás követte. 1956—57-ben, amikor a szólásszabadságban enyhülés lett engedélyezve, 1962-ben, amikor Hong Kong határában élőknek meg lett engedve, hogy a határt átlépjék és 1966—69-es időkben, amikor a “Kulturális Revolució” majdnem megsemmisítette az országot. Utóbbi engedmények tapasztalatai mind a revizionisták likvidálását eredményezte. Egy óriási túlnépesedett területen, amellyen a nagyfokú írástudatlanság és feudalizmus uralkodott és idegen uralom alatt nyögött, az elszegényedett proletár, aki nem
