Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-04-01 / 4. szám
4. oldal volt képes önmagát eltartani, ahol a kanibalizmus ütötte fel a fejét, olyan kétségbeesett állapotban élt, hogy nem félt többé az erőszaktól és helyeselte Mao parancsait. Hagyományos confuciusi ideológia ami idáig mindent megmagyarázott és soha sem lett kétségbe vonva, összeomlott. A kínai tömegeket nevelő Mao Tse-tungnak sikerült önbizalmat adni a tömegeknek. Emelte szellemi nagyságukat, alátámasztotta életerejüket és a megaláztatástól mentesítette a népet. Biztosította Kína katonai erejét, diplomáciai és gazdasági önállóságát. Új jelentőséget adott a hagyományos értékeknek a jelenkori modern értelemhez alkalmazkodva. Megemlítendő, hogy a kínai nép nem csak a 4 ezer éves kultúrát örökölte, hanem azt a civilizációt is ami világszerte híres munkásságáról és szorgalmáról. Sok kínai úgy gondolkozik, hogy az ő népük feljebb való a többi népeknél, egyszerűen azon az alapon, hogy ők fegyelmezettebbek, dolgosabbak és ezáltal eredményesebbek. Példa erre, hogy 9 hónap alatt felépítették parlamentjüket, önerejükből előállították az atombombát, megépítették a Yangstse feletti hidat, amelyről úgy az amerikaiak, mint az oroszok azt állították, hogy lehetetlen. Büszkék arra, hogy Kínában az orvostudomány sok mindenben vezető pozíciót ért el. Ök voltak az elsők, akik sikeresen varrtak vissza ipari szerencsétlenség által levágott végtagokat. Az “akupunció” révén történő műtétek végzésére és a gyógyszerek növényekből való előállítása is Kínában lett kezdeményezve. Mao utolsó éveiben Chou En-lai vette át az ország vezetését és figyelemre méltó változásokat foganatosított a kínai politikában. A tradíciót tiszteletben tartotta, de ugyan akkor megvált tőle. Szerinte nem minden ember egyforma. Egyenlőséget ki lehet hirdetni, egyforma jogot és lehetőséget lehet létesíteni, de nem állítható, hogy minden ember ugyan azzal a képességgel születik. Az emberek külömbözőek és a népek páratlanok a maguk nemében. Azon fáradozott, hogy a nyugati technológiát Japán és az Egyesült Államok segítségével saját országában alkalmazza. Itt említendő meg, hogy egy nagy nevű antropológus egyszer kijelentette, “minnél többet látom a keletet annál kevésbé bízok az internacionalizmus demagógiájában”. A kínai revolució kétségtelenül egy rendkívüli kísérlete a modern időknek. A Kulturális Revolució után a látványos diplomáciai összejövetelek és a hatalomra való versengés után Kína elindult a legradikálisabb forradalmi kaland felé, amit a társadalom valaha is tapasztalt: Átalakulásuk, amelyek nekünk hihetetlennek tűnnek, lehetővé váltak Kínában, céljuk az volt, hogy egy igazságosabb világegyetemet alkossanak és megváltoztassák az embert, akit elébünk tárnak. A bátorság, amely a nekünk elviselhetetlen áldozatokat viselik egy kihívás a nyugati szellemiségnek. Kínának új diktátorai, dacára a hatalomért való küzdelemnek, arra törekszenek, hogy az országot a legelőrehaladottabb ipari állammá fejlesszék ki. A jelenlegi reorganizálás Teng Hsiao-ping győzelmét igazolni látszik, aki elrendelte a kivégzések csökkentését, az ún. “Gang of Four” követőinek, akikből eddig 200 lett hivatalosan és nyilvánosan kivégezve. Tang Hsiao-ping anti«ITTVAKOfcT 1978. április hó örök intő példaként az ábrándok világából ébredjünk fel, és lássuk be, hogy a Nyugattól mi semmit sem várhatunk. A Nap keleten kel. Próbáljuk a mulasztásokat bepótolni, talán még sikerrel jár, és forduljunk a turáni népcsoport felé. Tudjuk, mert megtanultuk, hogy egy nagyhatalom sem külömb a másiknál, és a kisebb nemzeteket csak eszköznek tekintik saját céljaik elérésére. Manapság nem a becsület, az idealizmus, az igazság, az előrelátás a lényeg, hanem a siker és a brutális erő, amik előtt meghajolnak, amit jóváhagynak. Ezzel a Nyugat nem rendelkezik. Elég volt lekötni magunkat az ál-demokráciák ígéretének. Kérdezhetjük, merre tart Európa? Semerre. Egy agyon adminisztrált társadalmat látunk, ahol a keményen dolgozók adóiból tartják el a naplopó tömeget. A francia—német ellentét továbbra is fennáll, Anglia a szétesés előtt áll, Pan-Európa egy utópia. A nagy méregkeverők felett úgylátszik megkondult a vészharang. Ázsia az elszántságot, az akaratot demonstrálja, a Nyugat az ingadozást, a politikai határozatlanságot képviseli és meggyőződés nélkül ingadozik. Ne ringassuk magunkat álmokban, mert a nemzetközi jog csak papíron létezik, az életben az erősebb azt tesz amit akar. Kína, Japán és a többi távolkeleti milliók már nem az elfelejtett történelemé, ezért ne zárkózzunk el az ősi vér diktálta realitásoktól. A kínaiak emberfeletti szívóságuk, kitartásuk, elszántságuk, fegyelmezettségük, fajszeretetük révén csodákat műveltek. Nekünk, számkivetetteknek, a politikánkat egy nevezőre kell hoznunk, hogy a helyes utat megtaláljuk. Elég volt a reménytelen, tövisekkel, vérrel, megaláztatással járó útnak a folytatása. Maot a nagy elképzelések nem Ijesztették meg, nemzetéért a lehetetlent lehetővé tette. Nekünk is hasonlóan kell cselekednünk. Ne felejtsük el, hogy akarva, nem akarva, a Peking—Tokio—Washington tengely előbb-utóbb meg fog valósulni. Ne váijuk azt, hogy a hamiskártyás románok legyenek utóbbinak haszonélvezői és nem mi, a turáni rokon nép. Az ősi vér diktálta realitástól vezetve lássuk be, hogy ütött a 12. óra a cselekvésre. DR. LELBACH ANTAL Elhangzott Clevelandben, a WBOE-FM 90.3 rádióállomás magyar programján. Műsorvezető: Szabadkai Sándor. A “nagyszentmiklósi aranykincs” titkai maoista aktivitásáról ismeretes. A jelen vezetőségnek a maoizmus egy lezárt tény, és megszűntnek tekintendő. Tang, Chou En-lai követője, aki lépésről lépésre halad a modernizálás terén. Egy új gazdasági irányzatot vezetett be, produktivitást kíván és csak másodsorban revoluciót. Az állami tervgazdaságot illetőleg sok elgondolást vettek át Jugoszláviától. Az öt-éves terv szisztémája el lett ejtve, és most azon fáradoznak, hogy egy decentralizáló programot hozzanak létre. A hangsúly át lett helyezve az ügyvitelre, a gazdasági szellemi vállalkozás önálló terére. Úgy vélik, hogy legfontosabb mércéje a sikernek az, hogy a vállalkozás hasznot hozzon, mert szükség van arra, hogy tőkét biztosítsanak a szocializmus építéséhez, és hogy termelőképességüket növeljék, a minőséget emeljék és ezáltal gyarapítsák a tőkét. Ezek után nem lesz többet korlátozva a nyugati technológia felhasználása. Ha most visszatekintünk és levonjuk a történtekből a következtetést, hogy hogy zajlott le Kínában a változás, úgy láthatjuk, hogy a forradalmi programok nem maradandók és azonossak, kitörésük előtt, alatt és után. Mózeshez hasonlóan Mao a vadonba vezette népét minden pozitív lehetőség nélkül, egy 8 ezer mérföld gyalog menetel, ami egy évig tartott, küzdelmekkel, úgy az elemek, mint az ellenség üldözése közepette, míg végül elérte a kitűzött célt. Szemei előtt csak egy látomás volt, amibe hitt, és amit a végén elért. Magyar vonatkozásban próbáljunk erőt és hitet meríteni úgy Mao Tse-tungtól mint Chou En-laitól. Utóbbi egy politikai genius volt, Talleyrandal, Disraelival és Bismarckal hasonlítható össze. A magyarság, különösképpen a megszállt területeken élők ma életük legváltságosabb szakaszát élik. Ami a mi törekvéreinket illeti, itt emlékezzünk meg Chou En-lai kijelentéséről, hogy minden nemzetnek természetes joga visszaszerezni — bármilyen módon — az idegen megszállás alatt levő területeit. Természetesen, mindenek előtt a Szovjetre célzott, mert a szovjet—kínai konfliktus továbbra is fennáll és továbbra is fenn fog maradni, mert — egyrészt Oroszország előnybe helyez egy gyenge Kínát határai mentén — másrészt, mert Kína az oroszoktól visszaköveteli az elrabolt területeit. Mint az évek hosszú során annyiszor — vallva ma is —, azon a véleményen vagyok, hogy szövetkezzünk az ellenségünk ellenségével, mert csak így érhetünk el eredményt. Célunk megvalósításához nekünk itt a számkivetésben reflektor fénybe kell hozni a zsákutcából kivezető utat, hogy eleget tegyünk kötelességünknek elnyomott, megcsonkított hazánkkal szemben. Történelmünk folyamán politikai melléfogásaink közé sorolható, hogy nemzeti érdekeinket nem tartottuk kellőképpen szem előtt, és alávetettük magunkat Nyugat érdekeinek. Feláldoztuk magunkat, mindég másokért, és mi volt az eredmény? Muhi, Mohács, Trianon, Párizs, Jalta. Hagyjunk fel az önrendelkezési jog badarságával — kit kérdeztek meg Trianonban: Benest és Titulescut, de nem a népet. A történemi jog állította vissza Izraelt 2 ezer évre visszamenőleg, ez lebegjen szemünk előtt. Ha a halálra ítélt nemzetünket meg akarjuk menteni, László Gyula és Rácz István közös munkájaként adta ki a budapesti Corvina Kiadó az úgynevezett “nagyszentmiklósi kincs”-ről szóló művészettörténeti monográfiát. A kincs talán egyike a legismertebbeknek, amely az európai régészeti kutatás történetében szóba kerülhet. A Nagyszentmiklós határában “közel a Tiszához és Maroshoz, az egykori Magyarországon” került napvilágra ez a páratlan aranylelet, melynek összsúlya csaknem tíz kilogramm. VITÁS KÉRDÉSEK Mint László Gyula megemlíti, a 23 aranyedényből álló kincs származása és művészettörténeti értékelése körül még ma is viták gyűrűznek. Legutóbb például Mavrodinov, a kiváló bolgár régész tekintélyes kötetben tette közzé megfigyeléseit a kincsleleten található ornametika származásával kapcsolatban, és megállapításait abban összegezi, hogy a nagyszentmiklósi edényegyüttes minden bizonnyal óbolgár eredetű. A bécsi Kunsthistorisches Museumban aztán a könyv megjelenése után nem sokkal ki is cserélték a lelet melletti feliratot, ma “ó-bolgár kincseként említik. Mások a szteppéi műveltség csodálatos példányának tartják a leletegyüttest, s a feltalálása óta született különböző hosszabb-rövidebb leírások, összegezések eléggé eltérő módon értékelik történetileg és művészeti szempontból is a kincset. László Gyula — kinek könyvét a Helsinkiben élő magyar művészfotós, Rácz István színes és feke-fehér felvételei díszítik — nagyon alapos, részletekbe menő elemzéssel ismerteti a kincs körüli vitát. A fontosabb szerzők megállapításait gondosan és tárgyilagosan sorakoztatja fel egészen a legelső publikációktól a napjainkban közreadott dolgozatokig. Az eddigi kutatások rövid történetének tényeit kritikusan kezeli a szerző és különösen nagy figyelmet szentel azoknak a megállapításoknak, amelyek a kincset egy-egy korszak társadalmi-politikai viszonyainak főbb vonásaival próbálják összevetni. így rendkívül eltérő megállapításokra lehet jutni, éppen ezért László Gyula a több, mint száz nyelvészeti, írástörténeti, művészeti, régészeti mű tartalmának ismertetése után egyrészt ezek állításainak felhasználásával, másrészt saját módszerével próbál választ adni önállóan a felmerülő tudományos problémákra. KÉT CSOPORT Az egyik legfontosabb megállapítása az edényeken található ornamentikák stílus-elemzése eredményeképpen az, hogy szinte biztosra vehető: a kincs két fontosabb csoportra osztható. Két asztali készletről van szó, amelyek sajátos díszítő elemei rokonitják az összetartozókat. A kincs egyik részét a szerző fejedelmi kincsnek tartja, ezek darabjain utólagos bekarcolások, vagy a díszítmények közötti feliratok formájában rovásírásos jeleket lehet találni. Nagyon érdekes megállapítás az is, hogy mind az írás, mind pedig az ornametika természete arra utal, hogy a díszítmények rokonságot mutatnak fel a kora Árpád-kori pénz- és érmeleletekkel. A kincs másik csoportja valamelyik fejedelemasszony tulajdona lehetett. Különösen ez a része az edénynek rendkívül finom gazdag, szinte túlfinomult díszítményeket visel. László Gyula szerint a fejedelemasszony asztali készlete minden bizonnyal régebbi keletű és nagy a valószínűsége annak, hogy a késői magyar —bolgár kor stílusjegyeit hordozza. A szerző gondos aprólékossággal külön foglalkozik a feliratok kérdésével, s megállapítja, egyebek mellett, hogy nemcsak görög nyelvű és görög betűs feliratok találhatók, hanem a török nyelvű szövegeket is görög betűkkel írták le az ötvösök. A rovásírásos feliratok pedig több különböző stílust mutatnak fel. Megemlékezik László Gyula az ötvösök munkájának technikai sajátosságairól. Részletesen elemzi és azonosítja a formákat és a mintákat, sőt egyebek mellett arra is gondot fordít, hogy az edényeken található emberábrázolások arcának fiziognómiai sajátosságait is csoportokba sorolja. László Gyula és Rácz István gazdag, izgalmas megállapításokban bővelkedő, magyarázó szövegei igazi élményt nyújtanak mindazoknak, akiket érdekel a magyar történelmi múlt és vonzódnak a magyar művészet korai évszázadaihoz. (H.T. 1978. 4. sz.)
