Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)

1978-03-01 / 3. szám

6. oldal «ITTVAKÖkT 1978. március hó

hamvába hullt. A párizsi szalonok kedvence — az “isteni” Sarah Bemard, a francia színház hősnőjének barátja —, falujának népével kosztümös Moliére darabokat játszat; regényeiben a falusi nazarenus szektákról, a nincstelenekről, vagy a magyar problémákon töprengő arisztokratákról beszél, azok életét vetíti elénk. Meglátása, hogy a magyar paraszt fajtánk, magyarságunk megtartója, és az igazi nemes, vagy főúr ugyanazon lelkiséget hordozza, mint a paraszt. Regényei pusztába kiáltó szó voltak, mert még élt a két nagy mesemondó Jókai Mór és Mikszáth Kálmán, akiknek mosolyba csomagolt, szeretetteljes bírálatait nem-, vagy félreértették Hunniában. De főleg jött a nagy altató Herceg Ferenc és az “asszimiláció kora”, a magyar élet- és irodalomban, akik görögtüzes magyar álmokat tömjéneztek a valóság-festés helyett, elkábítva hiszékeny, könnyen (félre-) vezethető középosztályunkat. Gozsdu Elek, román eredetű aradmegyei földbirtokos és írótársa volt egyike azon keveseknek, akik értették és biztatták szegény Justh Zsigmondot; utóbbi azzal is osztozott imádott parasztjainak sorsában, hogy a falusi nép egyik legnagyobb csapásának a szárazbetegségnek áldozata lett.

Nagyobb, mostmár politikai hullámgyűrűt indított el, de még tragikusabb sorsot kapott osztályrészül Achim András. Gyerekkorában kezdődött az alföldi agrárszocialista szervezkedés Mezőfi, Csizmadia Sándor és mások apostolkodása mellett. De a legnagyobb formátumú, főleg saját útján járó, legelszántabb parasztvezér, a szegény, elhagyott, kiszolgáltatott kisparasztok, napszámosok, zsellérek, sommások védője Achim András a legtisztább, legkeményebb hang ebben a rekviemben. A legkíméletlenebb közigazgatási beavatkozások, az ellenpárt rágalom-hadjáratával szemben választották országgyűlési képviselőnek, természetesen nyílt szavazással. Azonnal felszólalt a parlamentben a földbirtok rendezése, a papi birtokok paraszti bérlete, az aratók bérrendezése végett. Rögtön általános népszerűtlenségre tett szert a kormánypárti honatyák között, de a szociknak sem volt ínyére nem-dogmatikus parasztpárti magatartása. Mesélte, hogy egy pap képviselő__Sándor azt mondta, hogy az ilyen beszéd “köpedelem”. Kétszer fosztották meg mandátumától, hű választói mindég újraválasztották. Végre, az akkor szoc. demokrata Csizmadia Sándoron kívül, egy igazi parasztember is bent ült az országházában, hol oly sok szó esett a népről, de nélkülük. Megindultak a perek lavinái Achim ellen. Ezek kapcsán ismerkedett meg egy fiatal újságíróval Váradon, Ady Endrével, aki holtáig barátja lett. De nemcsak a hivatalos Magyarország, a gazdag főpapok és az arató-sztrájkok miatt véresszemű nagybirtokosok, de a pesti nemzetközi marxisták is ellene fordultak, talán mert már felismerte, hogy a kommunisták a parasztság farkasai? Az Achim András elejtésével végződő hajtóvadászatot is a Népszava támadó cikkei indították el, az akkor már a községi és megyei potentátokkal éles harcban álló, űzött vadként csapkodó parasztvezér ellen. De a gyilkos eszköz a két Zsilinszky-in Endre és Gábor (a későbbi vitéz Bajcsy-Zsilinszky) voltak. Ezek az úrfiak apjuk megsértése és állítólagos fenyegetése miatt rátörtek Achimra vasárnap reggeli magányában és a medveerős embert fütykössel és lőfegyverrel megölték. így végződött harcos élete a magyar parasztság hivatott vezérének közvetlenül a világháború küszöbén. A tetteseket felmentették és a magára maradt szegénységnek nem akadt ilyen bátor, harcos vezére azóta sem. Szabó Dezső (nem tudom, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endrével, volt barátjával, folytatott csúnya sajtópere utáni antagonizmusként-e?) Áchim Andrásról megemlékezést írt “Füzeteiben” a 30-as évek elején. Ezt olvasva megkérdeztem unokabátyámat, nyugalmazott állomásfőnököt, hogy emlékszik-e Áchimra: “Hogyne, arra a hazaárulóra!” volt az öregem “közvéleménye”. Szerencse, hogy választói másként vélekedtek és emlékét kegyelettel őrizték. Gondolom, hogy a kiegyensúlyozatlan Bajcsi-Zsilinszkyt egy életen át kínozhatta Áchim András emléke s talán azt próbálta levezekelni bolygó pályafutásában. Gábor viszont a könnyebbik részt választotta és a trianoni-korszakban nagy karriert futott be. De ez már nem is fontos; a tény, a parasztvezér megsemmisítése, s ezzel a parasztság ügyének megölése volt, egy olyan időpontban, amikor talán még nem lett volna késő komoly reformokat hozni.

A százéves Ady emlékének is kell áldoznunk, aki verseiben (“Arat a magyar”, “Dózsa György unokája”, “Felszállott a páva” stb.), a parasztforradalom hangját, dübörgését hallatta, de beteljesült rajta is a végzet, mit nagy elődjéről írt: “Furcsát látott és szomorúan halt Csokonai Vitéz Mihály — amikor a rosszul időzített forradalom, lefegyverzés, de főleg Tisza meggyilkolása megdöbbentette Adyt is, aki egy életen át harcolt verseiben és prózájában az erőszakos, de tisztalelkű és tisztakezű államférfi ellen. Szabó Dezsőt, akit hasonlóan megrázott az aljas merénylet, hatalmas Tiszát méltató írásban fejezte ki a nemzet jobbfelének gyászát; az a Szabó Dezső, aki azelőtt szintén erősen polémizált a volt miniszterelnökkel (“Éhes hassal nem lehet himnuszt énekelni”).

Áchim meggyilkolásának végzetes következményei lettek; az akkor kb. 56% népességarány mellett a magyar földmunkás, paraszti társadalomnak nem volt átfogó politikai szervezete, nem voltak hivatott, nagy formátumú vezérei a századforduló után. Ez felöleli a fegyveres béke (tehát az I. világháború előtti, aránylag nyugodtabb időszakot), a két háború közét és ami utána következett. Nem csoda tehát, hogy a magyar parasztság évszázadok óta vajúdó kérdései, de elsősorban az elkésett jobbágyfelszabadítás (több mint 50 évvel a nagy francia forradalom után), a földreform, a tagosítás, az iskolázás, korszerűsítés, önkéntes szövetkezeti mozgalom, gépesítés stb. nem lettek megvalósítva sem az első, sem a második világháború előtt. Nem volt látszata a 18-as forradalom, a gróf Károlyi-kormány jószándékú miniszterének, Búza Barnának földreformjában, sem a miniszterelnök nemes intenciójú, de kissé demagóg ízű, saját birtokát felosztó gesztusának, Korponán. Főleg így utónézetben, amikor rövidesen Kun Béla paraszt-akasztó tanácsköztársaságába torkollottak az események, majd román megszállás, fosztogatás, ellenforradalom és trianoni béke zuhant Magyarországra. A parasztkérdés visszafordult, vagy maradt azon a ponton, ahol 48-ban, vagy 67 után hagyták, lényegében nem változott Csonka-Magyarországon egy látszat-földreform kísérlettel. Bezzeg más volt a helyzet Erdélyben és a többi elcsatolt területen, ahol rácsaptak a magyar nagybirtokra és főleg nemmagyaroknak adták. Meg kell azonban jegyeznünk azt, hogy ez a helyzet nemcsak az uralkodó osztályok hibája és bűne, ha elsősorban és nagyrészt az is. A parasztság passzivitása az urak kezére játszott. Amikor már Ady, Móricz, Szabó Dezső, Kodály, Bartók, Győr ffy István, Vikár működésével, műveikkel a szellemi légkör megteremtődött a népi Magyarország számára, politikai szerve és vezetője nem volt a magyar parasztságnak, Áchim András után. És ő is meghalt, mielőtt országos mozgalmat csinálhatott volna.

Egész Közép-Európában erős nemzeti parasztpártok voltak kormányon vagy ellenzékben; nálunk még a nevüket is leszégyelve Kisgazda Párt néven, se szamár, se ló jelleggel politizáltak. Vezetőjük Nagyatádi István becsületes, jobb sorsra érdemes ember, mint a Függetlenségi Párt tagja kezdte, az ellenforradalom után 1920-ban (mint aztán 45-ben is jobb híján), a

népesség többsége, a Friedrick-féle titkos szavazási törvény alapján tartott nemzetgyűlési választáskor, rájuk szavazott. Ennek dacára elfogadtak egy koalíciós kormányt, a nem-kisgazda-párti Gróf Bethlen István vezetésével. Nagyatádi földművelésügyi miniszter és a bethleni intrika áldozataként rövidesen, hirtelen meghalt, talán öngyilkos lett. Tehát egy tál lencsével elütötték jussától a magyar parasztságot. A Kisgazda Párt beolvadt az Egységes Pártba s azokkal erkölcsileg progresszíve csúszott lejebb és lejebb. Amikor aztán újra megalakult, ahelyett, hogy a magyar parasztság sorskérdéseinek megoldását harcolta volna ki (így az 1848 óta esedékes földreformokat), az ügyvédek és máshonnan kiutált, kimart politikusok csatornája lett. így a tisztességes dunántúli kisbirtokos Gaál Gaszton hirtelen(P) halála után Eckhardt Tibor, a magyar politikai mély vizek öreg harcsája, a “lakkcipős kisgazda” lett a párt vezére a legkritikusabb években. Vezetése alatt csupán néhány képviselője (köztük Tildy, Varga, Nagy Ferenc és Bajcsi-Zsilinszky) maradt az egykori többségi pártnak. Gróf Bethlen István évtizedes uralma visszakonszolidálta a már 50 év óta anakronisztikus ferenc-józsefi kort, mely a Horthy kormányzó mentalitásának is megfelelt. S így a kedvence, valóságos-beiső-titkos-tanácsos sugalmazhatta a “magyar királyi-keresztény nemzeti politikát” 1944. okt. 15-ig, a kormányzó lelépéséig.

Bár Bethlennek külpolitikai sikerei voltak, a majdnem forradalmi hangulat miatt végül is távoznia kellett a nyílt színről — helyette a tisztakezű, becsületes, de még maradibb gróf Károlyi Gyula következett, majd Gömbös Gyula húzta ki végre az ország kátyúba jutott szekerét. Ez az ún. ellenforradalmi korszak 20 éves moratóriumot kapott a sorstól, hogy az új világégés előtt a magyar népet felemelje, megerősítse, megbékítse egy szociálisan kiegyensúlyozott, modern, korszerű államban. Hogy ahelyett mit tett, annak felmérését olvashatjuk vitéz Málnási Ödön: “Magyarország őszinte történeté”-ben. És azok, akik a szociális és politikai problémákat csupán rendészeti kérdésnek tekintették — elindították a heccpörök lavináit Málnási, Féja, Szálasi, Kovács Imre, Wirth Károly stb. ellen, mintegy “jogászi” példát adva az egy évtized múlva bekövetkezett Rákosi-korszak magyar-irtó tevékenységéhez. Pedig a parasztságért folyó rekviemben olyan hangok szólaltak meg, Ady kidőlése után, mint Szabó Dezső a magyar vulkán, aki 1918-ban azt követelte: “Tegyétek magyarrá a forradalmat”! Az “Elsodort falu” gigászi expresszionista korképében örökérvényű programot adott-, vissza a faluhoz, a parasztsághoz! Megújhodni testben és lélekben és új honfoglalásra indulni. De nem akadt egy nagyobb formátumú, bátor, becsületes, meg nem alkuvó magyar ember, aki ennek az ál-szociális zseninek nemzetmegváltó eszméit, programját megvalósítsa. “Az elsodort falu” még a Kun Béla-i terror napjaiban jelent meg és hatása az ellenforradalmi rendszer első éveiben kulminált. Óriási visszhangjára jellemző, hogy bátyám egyik egyetemi társa, mielőtt öngyilkos lett elmeséltette magának a regény befejező részét! Szabó Dezső pedig rövidesen üldözött bölénye lett a magyar ősbozótnak, a “keresztény és nemzeti"’ Csonka-Magyarországban, egy 25 évig tartó haláltusában.

Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móra Ferenc, de különösen Móricz Zsigmond megörökítette a magyar falu, a magyar paraszt képét, úgy ahogy látta falusi kis gyerek korában a századfordulókor és aztán, ahogy mind többet és többet mart ki belőle az idő, a XX. század. Ugyanúgy Kodolányi János, a lassan újra felfedezett Nyíró József (már legalább a nevét felsorolják) és Tamási Áron, akik nemcsak a nép alakjait, de nyelvét is megmentették a történelem számára a rádió pusztítása elől. De a népirtók után és mellett jöttek a szakemberek. Dr. Matolcsy Mátyás közgazdász, fiatal nagykátai földbirtokos sarj, akit testvérével, a sebész tanár Tamással együtt rajongva szeretett a szülőfalujuk és vidékének népe. Matolcsy Mátyás indította el cikkeivel és könyveivel a 30-as évek elején a földkérdés tudományos felmérését, a földreform bátor követelésével, szakszerű javaslatokat dolgozott ki annak kivitelére. Sohasem felejtem el, hogy az öreg Vámossy professzor, akinek gyógyszertani intézetében dolgoztam, mint gyakornok a pesti egyetemen 1934 —35-ben, és aki a Matolcsy atyafiságával jóban volt, egy szép napon fejcsóválva, rosszalva mondotta előttünk: “Ha Matolcsy Mátyás így folytatja, a börtönben fogja végezni”. És mint tudjuk, nem a “maradi” keresztény nemzeti-Magyarország” oly “barátságos” börtöneiben végezte fiatal életét, ettől képviselői mandátuma, mentelmi joga megvédte; ávós börtönorvos gyilkolta meg a “felszabadulás” után (1. Fiala: Zavaros évek, 1976). Matolcsy Mátyást sohasem felejtheti el a magyar parasztság — ez egyik legcsengőbb nemzeti hang ebben a rekviemben. Tragikus sorsa aláhúzza azt, amit elöljáróban bemutattunk, hogy a marxista-bolsevista rendszer irtóháborút visel a parasztság ellen a ezért nemcsak jobboldali néppárti elemeket igyekezett megsemmisíteni, de baloldaliakat is éppenúgy félreállította.

Matolcsy kortársa Féja Géza, a békési parasztság, földmunkásság, kubikusok helyzetét fölmérő “Viharsarok” szerzőjének életmenete 1945 után élénken illusztrálja e tételt. Féja volt a falukutatók apja Magyarországon. “A néma Forradalom” szerzője Kovács Imre viszont Matolcsy Mátyással együtt indult el Gömbös miniszterelnök, illetve a “Reformnemzedék" jóindulatú támogatása mellett. A népirtók működése e korszak jellegzetes szellemi mozgalma volt. A paraszti rekviem legmélyebb hangjai belőlük törnek fel, ostromolni a borús, engesztelhetetlen magyar eget. Illyés Gyula a “Puszták népé”-nek szerzője, a magyar nép harcosa. Tabu, akihez nem mertek hozzányúlni még otthon, de nem is engedték politikai síkon érvényesülni (talán szerencséjére?!). Sértő Kálmán nem érte meg szegény a nagy “szabadságot”. Kis baranyai falujából a főváros aszfaltjára, majd a pesti plutokrata szalonokba került, hogy mint kicsavart citromot hagyják az alkoholizmus és gümőkór lejtőjén halálba zuhanni; végül pedig kiirtsák a magyar irodalomból. Tizenöt-húsz évig a nevét sem szabadott leírni, vagy csak szidalmak között, ennek a minden porcikájában magyar népi költőnek, mert Fiala Ferenc nyúlt a hóna alá és a Hungaristák, sajnos elkésett anyagi segítsége mentette meg az éhenhalástól, de már nem a betegség pusztításától. Erdélyi Józsefet Szabó Dezső fölfedezettjét, Illyés Gyula kortársát a bihari puszták küldötték, egyik legnagyobb magyar költőnket, a “népi írók” legelsőjét, börtönbe vetették “Solymosi Eszter vére” című verse miatt, “Hajnalt festek a magyar égre, s a felkelő napot vele” (és mert nem akart eltérni a nemzeti iránytól). Csak amikor “megjavult” akkor engedték szabadon és hála az Égi Atyának ma is él és írja gyönyörű verseit, költészetünk gyöngyszemeit. Szabó Lőrincet, szegény vasútas család sarját, korunk egyik legműveltebb, legátfogóbb lírikusát meghurcolták; az ávó fogdájából hozta ki Kodolányi János, akit szintén megfenyegettek, mint “tévelygőt” és sokáig holt vágányra állították. De a paraszt rekviem legtragikusabb hangja, sorsa Sinka Istváné volt. Biharból jött, mint annyi nagy magyar; pontosabban Nagyszalonta szülötte, mint Arany János és ugyanazon a tiszta magyar nyelven beszélt és írt, mint Ő. A puszta, a parasztság legősibb, legszegé-