Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-03-01 / 3. szám
1978. március hó «IttVAKÖkT 7. oldal nyebb rétegéből származott. Feltöréséig 40 évet élt az alföldi legelőkön, mint birkapásztor, a “fekete bojtár”. Petőfit ponyva füzetekben mécsvilágnál kezdte olvasni és eltelt messiási lélekkel, hogy a puszták népének kiáltó hangja legyen; szószólójuk ezeréves pörükben; felmutassa, megörökítse semmibe foszló életüket. Versei a magyar néplélek legmélyéből tűzhányók forrongó erejével feltörő, de formailag, stílusban ötvösszerűen kidolgozott szépségnek. Csiszolt, tragikus zenével telt balladaszerűségükkel talán ezek a sorsfeltáró versek tettek a legtöbbet az ifjúság, a gondolkodó magyar értelmiség népfelé fordulásáért a harmincas évek végétől a második világégésig. Olvassuk el a “Szobor neve: Kenyérszegő” első versszakát: Úgy faragtam csak magamnak, fából kiindulva egy szent csudából azzal az örök akarattal, mit magam hordok már magammal, mert pásztorapám egy régi őszön imára borult a mezőkön s akaratát a földbe harapta . . . De a maradékot nekem hagyta, talán konokul, hogy én is fájjak s hogy minden lázadást fába vájjak tán éneknek, tán vigasztalónak, elsőnek tán, vagy utolsónak . . . És az Erdélyi Józsefnek ajánlott “Szállnak a vadlibák” (az 1977-es “Válogatott Versekből” az ajánlást elhagyták, vajon miért?): Bocskoros, rongyos nagyapám, hogy nem szólhatott a világnak, elsírta hát panaszait az égbeszálló vadlibáknak. Ősz volt talán s hold fürdette rőt haját a puszta csendjén, míg a libák messzi, magosán úsztak a csillagos estén. Ő csak állott . . . haján a fény, bocskorán megcsillant a por s körötte a csorda álmát ringatta halkan az akol. S panaszkodott . . . szakállas álla szinte lángolt a hold fényén, ahogy állt az akol előtt ezeréves sorsa mélyén. Két nagy jobbágykeze ingott, hangját csendben futta a szél — a vadlibák tovatűntek s csörgött a fákon a levél. A wal felkelt neki a táj, s panaszával maradt maga — helyette most én várom, én, hogy hátha felel az éjszaka. . . . Csörögjetek sárga lombok, csörögjetek ma énnekem, mert hiába futnék tőletek, jön az erdő s a rét velem. És legyek dongnék és dong a szél, a puszta mélyén éj a világ, s mint a lelkem a semmibe, szállnak ma is a vadlibák. Örök érdeme Dr. Püski Sándornak, a Magyar Élet Könyvkiadó alapítójának, hogySinka verseit 1937-től 1945-ig megjelentette. Mert azután Sinka István is kilett rekesztve a magyar szellemi életből. A “felszabadulás” után politikai üldözés, mellőzés, betegség, súlyos idegfájdalmak bénították alkotóerejét. A “Himnuszok Kelet-kapujában” (1934), “Pásztorének”, “Vád” (1939), “Hontalanok útján” (1942) verseskötetei és “A fekete bojtár vallomásai” (1943) prózai önéletrajza, “Harminchat vadalma” (1943) novella és “Kadocsa merre vagy?” (1944) elbeszélő kötete után Sinka-írás nem jelenhetett meg 1961-ig, a Paraszt és Munkás Köztársaságban; tragikomikus ellentétben a sokat szidott, de nem egyszer igazságtalanul gyalázott “átkos”, “fasiszta” régi rendszerben. Csak 1961-ben engedélyezte a honi sajtó-cár Sinka “Eltűnik a hóri domb” c. kötetének, majd “Végy karodra” c. válogatott verseinek gyűjteményét (1964) és a “Mesterek utcája” c. örökszép antológiáját (1967). Két év múlva már halott, szegény néhai barátom és páciensem. Halála után jelent meg a “Szigetek könyve” és 1977-ben “Válogatott költeményei” elő- és utószóval, amit megszabadott írni róla, azt megtette a nemrégiben hirtelen elhunyt Kormos István. Amit pedig nem, azt elmondjuk mi, főleg ezért született meg ez a requirem. A sajtó új urai azt követelték 1945 után, hogy írjon magyarázkodó, önbíráló előszót versei, írásai elé. Sinka István ezt nem tette, nem volt hajlandó bemocskolni magát, s ezért hallgatnia kellett 1961-ig. Tudja meg tehát az egész világ, hogyan lett elevenen eltemetve még javaéletében az a népfi, a magyar parasztság, a puszták elesettéinek sirályhangú, vulkán izzású, legforradalmibb, de reménytelenül szomorú hangszerelésű képviselője. Tragikus sorsa kissé annak a hibának is végkövetkezménye, amit a “népi irodalmi mozgalom” vezetői (ha voltak?) elkövettek. Politikai pártalapítással a harmincas évek elején az egész magyar fiatalság melléjük állt volna egy radikális nemzeti program megvalósítására. De se Veres Péter barátom, se Kovács Imre, hogy neveket említsek, erre az egyetlen és szükségszerű lépésre nem szánta rá magát. Politikai jogokat, szociális változtatást csak harc árán lehet megszerezni és ennek eszköze a mozgalom és a párt. Tiszta vizet kellett volna önteni a pohárba. Letagadhatatlan történelmi tény, hogy az összes Horthy-kori magyar pártvezérek közül a mártír halált halt Szálasi Ferenc merte kimondani, hogy “Erős iparral bíró parasztállamot akarok”, vagy, hogy “Magyarország parasztország, ez adottság, amit a természet kényszerít ránk”. Parasztvezetőinek (Tatár Imre, Matolcsy Mátyás, Koszo Béla) feladatává tette, hogy radikális földreformot dolgozzanak ki, tagosítással, telepítéssel, korszerűsítéssel karöltve. Népi bekötöttségét megmutatta az 1939 márciusában megtartott első általános titkos szavazású képviselőválasztás eredménye. Dacára annak, hogy előtte a választási törvényt megfejelték, a választójogot, illetve a korhatárt felemelték két évvel és a választóhatóságot 30 helyett 32 évben szabták meg — ez a szélső-jobboldalt súlytotta elsősorban —, amely ennek dacára a szavazatok ötven százalékát, de a furcsa törvény miatt csak 51 képviselőt hozott be az országházba. Nem is volt több választás azután se a Felvidék, se Erdély, vagy a Bácska részleges visszatérése után; behozták a behívásos rendszert, megteremtve a precedenst, ebben is a “debreceni” kormánynak, az 1945-ös csodálatos választásokig. Az 1939-es választások halálos csapást mértek a Kisgazda Pártra és majdnem teljesen felszámolták a Szocdem pártot, úgy kellett Keresztes-Fischer belügyminiszternek úgyszólva hatósági támogatással feltámasztani a trianoni-korszak utolsó éveiben (lásd Málnási idézett könyve II. kiadását, Mikes Kelemen Kör, München, 1959). Tehát végzetes késéssel, csak az országromlás után alakult meg a Nemzeti Paraszt Párt és került a koalíciós kormányba, mert a Kisgazda Párt országos győzelmét elalkudva (mint Nagyatádi idejében, 1920-ban Bethlennek), a kommunistáknak oroszlánrészt adott a “felszabadult” Magyarország kormányzásában. Nem térek ki részletekre, csak jellemzésül megjegyzem, hogy a földművelésügyi tárca helyett a hadügyminisztériumot passzolták Veres Péter szeretett öreg barátom, a Parasztpárt elnöke nyakába, nyilván, hogy lejárassák ezt a parasztságért egy életen át harcoló és ezért üldözött népi írót és valóságos földművest. A rossz időpontban beindított földreform, 4 millió hold nagybirtok és antikommunisták elkobzott földjének felosztása népboldogítás helyett, a kolhoszgazdálkodás első lépése volt. A kifosztott, idegen megszállás alatt élő országban azokat a nemzeti jövő szempontjából életfontosságú gazdasági reformokat, melyekért fiatalkorunkban küzdöttünk, melyeket teoretikusaink Matolcsy Mátyás, Kerék Mihály, Móricz Pál, Balázs Ferenc stb. megláttak és kidolgoztak — ilyen politikai és közgazdasági klímában megvalósítani nem lehetett. A hirtelen felépített kommunista párt testestől-lelkestől idegen volt a magyar parasztságtól, sőt vele halálosan ellenséges, de muszkavezetésük folytán ők voltak az elsőhegedűsök és a többi pártok csak társutas szerepet tölthettek be. Megkezdődött a kulák-üldözés (lásd még Sütő András: “Anyám könnyű álmot ígér” az erdélyi testvéreinkről e korban írt bátor könyvét és Végh Antal elbeszéléseit a magyarországi helyzetről, pl.: “Ökörsirató”). Mégiscsak 1956 tragikus végű Szabadságharcának kellett bekövetkeznie, hogy a második orosz-invázió és Nyugat közömbös vezetőinek árulása folytán beállott politikai holttérben, erőszakkal kolhozokba verjék a magyar parasztságot. A népi írók politikai szerve, a Nemzeti Parasztpárt legalább 10 — 15 évet késett megalakulásával (ez, gondolom Püski Sándor barátom véleménye is, lásd “Itt-Ott” c. amerikai folyóirat 1974. 5. sz.); így működése csak kisebb taktikai sikerekre korlátozódott, például sok üldözött, vagy megsemmisítendő népi író és más intellektuál megmentésére. Ez nagyon szép, de édes kevés. Azok pedig akik bent és külföldön azt mondják, hogy a magyar parasztságnak jó, vagy “soha ilyen jó dolga nem volt”, azoknak válaszom a következő: Ezt a kérdést nem lehet csak anyagi szempontból megítélni. Azzal mindenki tisztában volt Magyarországon, néhány száz begyöpösödött fejű kivételével, hogy a feudális-főúri-főpapi- és pénzintézeti nagybirtok felosztásra fog kerülni a II. világháború végével, tekintet nélkül arra, hogy melyik fél győz. Az új társadalmi rendszerben a földreformnak a magyar parasztság érdekeit és a Nemzet jövőjét kell szolgálnia! Tehát nem kolhozt, hanem a “három millió koldús” (Oláh György) helyén, ugyanannyi önálló kisbirtokos magyar paraszti életet teremteni és biztosítani, annak minden gazdasági és szellemi követelményével és áldásával. A dán szövetkezeti mozgalom, a Kálót népakadémia, az aranykalászos gazda mozgalom megmutatta a korszerűsítés, gépesítés, minőségi termelés útját-módját. Sajnos a paraszt-kultúrákat tönk szélére vitték a szovjet fegyverek és ideológia egész Közép-Európában. Azok, akik saját muzsikjaikat és kulákjaikat kardélre hányták és a mai napig, 60 évvel a forradalom után a saját agrár kérdéseiket nem tudták megoldani, hogyan taníthatnak másoknak országrendezést? De amióta engedélyezték a házhelyi termelést Magyarországon és a doktriner vezetést liberálisabb gazdaságpolitika váltotta fel — azóta viszonylag jobb dolga van a falunak is. De az infláció és agrárolló működésben van — így a fővárosban kimondottan drága az élelem — vidéken még mindig olcsó. Hogy a falusi kocsmák tele vannak dologidőben is — az nagyon kétes értékű vívmány. Hogy vannak jó és rossz termelési szövetkezetek, aszerint, hogy milyen a falu szerencséje a helyi politikai vezetéssel, az ismeretes. Hogy csak az öregek maradnak a faluban, őstermelésben, ez is világjelenség. Ami azonban a melldöngető, bombasztikus öndicséretből kimarad, az a tönkre silányított nyomorgó falusi és városi tanítóság ügye. Mi nemzeti érzésű jobb- és baloldali reformerek mindig olyan rendszerről álmodtunk, amelyben akkor is érvényesüljön valaki, ha véletlenül gróf vagy báró, de ne csak akkor. Olyan országról, mely mindenki édes Hazája. Olyan Hazáról, hol egész népünk kenyeret, iskolát, tanítást és nevelést kapjon. Az utóbbi áldozatos munka, a nevelőrend — tanító, pap, tanár — hivatása. A mai Magyarországon, 31 évvel az új rendszer (vagy osztály?) uralomra kerülése után, egy képzetlen kétkezi dolgozó többet keres, mint egy tanító. Ez katasztrofális a nemzet szempontjából. Ha a tanítót degradáljuk, népünket alacsonyítjuk le, ahelyett, hogy fölemelnök magasabb szintre. Ez olyan hiba, melynek következményei már meglátszanak balkanizálódott községekben, városokban, vendéglőkben, kocsmákban, vasúti állomásokon, illemhelyeken. “Üres hassal nem lehet himnuszt énekelni” merte írni az akkori magyar világvégére, Székelyudvarhelyre száműzött fiatal tanár, Szabó Dezső, a nagyhatalmú miniszterelnök Tisza Istvánnak. De úgy látszik, hogy 65 év után sincsen változás ezen a téren. Rekviemünk a magyar parasztságért megszólaltatta azokat a hangokat, bemutatta azokat az életeket, melyek nemzetünk alapját, gerincét képező parasztságunkért éltek, lobogtak, és haltak meg. Ezekről szólva nem feledkezhetünk meg a falusi és tanyai tanítóságról, népünk nevelőiről. Húzzuk meg tehát végezetül az ébresztőharangokat a magyar tanítóságért! Kívánjuk, hogy sorsuk javuljon, szellemük világítson, ifjúságunk nevelésével építsék tovább a Nemzetet, a Hazát, a jobb és boldogabb jövendőt. * * * VÉGSZÓ Es Póri Abel vallatta az eget a sok kis A bel örök kínja miatt (Sinka: Az ég csak kék volt) Nem tudhatjuk, hogy hangunk eljut-e azokhoz, ahova szánjuk? Hányán értik meg és hányán értik félre? Igyekeztünk — ha néha keményen is —, de mindég őszintén, az igazság és tárgyilagosság szempontjai szerint írni. Kitenyésztődik-e olyan igaz magyar vezetőréteg, mely mindég népünk, nemzetünk érdekeit látja, munkálja és védi? Mi magyarságunkért síró bujdosók, kiknek 16 millió nemzetbelink sorsa fáj, örömmel üdvözlünk minden olyan javítást, cselekedetet, alkotást, mely népünk boldogulását maradandóan szolgálja. Mint ahogyan a legmerevebben, leghatározotabban elítéljük, elutasítjuk annak ellenkezőjét is! Az oly régóta várt földosztást visszacsinálni nem lehet, de nem is kell! Rántottából nem lehet tojást csinálni! De javítani kötelesség! Szót emelni számunkra szintén belső parancs, de ezért a kötelesség teljesítésért nem várunk, nem várhatunk jutalmat! Mi csak segíthetünk azoknak, akik kitartanak minden körülmények között az ősi földön! Azért kiáltjuk, hogy tudják meg, nincsenek magukra hagyva. A világ minden tájáról aggódó, de bizakodó testvérek tekintete követi lépteiket. Nincsenek egyedül! Édes szülőhazánkról, annak népéről, soha, de soha nem fogunk megfeledkezni. De ők se feledkezzenek meg a csonkahatárainkon kívül élő magyar milliókról!
