Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-04-01 / 4. szám
1977- Április hó «IttVAKÖkt 11. oldal AZ ÁRPÁD-KORI MAGYAR LEGENDÄR ES KRÓNIKÁK Csakis múltunk helyes ismeretével és őseink tisztelésével készülhetünk jövő feladatainkra. A történelemkutatás az utóbbi ötven-hatvan év folyamán ugyanolyan fejlődésen, változáson ment keresztül, mint az orvosi, mérnöki, vagy más szaktudomány. Ennek eredményeként történelmünk újraértékelése, múltunk időszerű felmérése, őseink tetteinek új felbecsülése már jelentősen haladt előre. Tudósaink és műkedvelő kutatóink rengeteg új anyagot, új szempontot és új elméletet hoztak elő és elvezették az olvasóközönséget Közel- és Távol-Keletre, Ázsiába, sőt Mu földjére és Amerikába is. Ez alkalommal nem kívánok ezekkel az újabb magyarázatokkal foglalkozni, hanem csupán egy másik, konkretebb, de nem kevésbé lenyűgöző feladattal: az Árpád-kori magyar legendákkal és krónikákkal. Legendáink között nyolc a legismertebb. Az első, egyben a legterjedelmesebb Szt. István király életéről szól, melynek szerzőjeként Hartvik augsburgi (“ágostai”) püspököt ismerjük. Ez az egyházi férfiú a mi Kálmán királyunknak Könyves Kálmánnak volt gazdagon megjutalmazott udvari tollnoka. A fiatal Kálmán királyfit nagybátyja: Szent László király papnak neveltette. Kálmánnak azonban ez a pálya, nem volt kedvére és mielőtt váradi püspökké felszentelték volna, sietve Lengyelországba menekült. Onnan csak László király halála (1095) után tért vissza, a királyválasztó nemesek sürgetésére. Kálmán király 1095-től 1116-ig uralkodott. A római szemszögű írók megjegyezték róla, hogy “borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt és selypített”. Ezzel szemben a király lengyel kortársai úgy emlékeztek meg róla, mint daliás termetű, a földkerekség leghatalmasabb és legtudósabb uralkodójáról. Kálmán király uralkodása végén, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy Rómával megbéküljön, megbízta Hartvik ágostai püspököt, hogy írja meg Szent István életrajzát. Így keletkezett ez a fontos munka. Hartvik kilétét csak hiányosan ismerjük Egy német oklevél szerint ilyen nevű püspök Illőben élt Augsburgban, de nincs említés Kálmán magyar király részéről kapott megbízatásáról. A budapesti Nemzeti Múzeumban őriznek egy hártyára írt kéziratot, ami állítólag Hartviktól ered. Tekintve azonban, hogy ez az irat 1200—1220 között készült, nem tekinthető Hartvik eredeti munkájának, hiszen ő Kálmán király kortársa volt és jó száz esztendővel korábban élt, mint a kézirat keletkezése. A Hartvik-legenda egyéb másolatai, nevezetesen a reini kolostor (Ausztria) példánya a XIII. század végén, a bécsi állami levéltár, valamint a brüsszeli múzeum példányai minden kétséget kizáróan a XV. század végén készültek. A legendát Magyarországon először 1771-ben adták ki, Mancini olasz jezsuita gondozásában. Utána Érdy (1816), majd Endlicher (1827) tette közzé, magyarul is. Eszerint a legrégibb okmány, amely első királyunk életét ismerteti mintegy százötven évvel a nagy király halála után készült. Szent István ún. Nagy-legendája kéziratát az Ausztriában lévő Sank Kreuz-i (Szentkereszti) kolostorban őrzik. Szövegét a múlt századi kutatók feltevése szerint 1181—1200 között írták és nem nyert befejezést. Eddig még nem engedték meg, hogy a kéziratot modern technikai eszközökkel is megvizsgálják. Nyelvezetét elemezve, e sorok írója arra a meggyőződésre jutott, hogy a szöveg jó száz esztendővel későbbi keletű lehet, mint amire becsülték, vagyis nem más mint a budapesti Hartvik kézirat kivonata. — Szent István ún. Kis-legendáját szintén Ausztriában őrzik, a Lilienfeld-i kolostor könyvtárában és kétségtelen, hogy ez a szentkereszti példány késői kivonata: 1610 táján állíthatták össze. Az említett legendák arra az időre, amelyre vonatkoznak, vagyis a XI. századra csak bizonytalan értékű történeti adatokat tartalmaznak, mert sokkal az események után készültek. A budapesti példány egyik figyelemre méltó adata az, hogy a kalocsai érsek ment volna Rómába a pápához, hogy elhozza Szent István koronáját. Igen ám, de a “Kalocsa” szó utólag van beszúrva a szövegbe, méghozzá más kézzel és más tintával. Ez a körülmény az adat hitelességéből sokat levon. Az előadottak szerint a három legenda keletkezési körülményeit így ábrázolhatjuk: Hartvik-lesenda. 1200—1220 I-------------------------------------------! Nagy-legenda Kis-legenda a Xm. sz. végén a XVII. sz. elején Szent István király Intelmei fiához, Imre herceghez, továbbá a Szent Gellért-legenda, meg a Szent László-legenda másolatai a bécsi állami levéltárban 3662 sz. alatt vannak leltározva. Mind a három legenda szövege a XV. század közepén (1450) készült. A reini kolostorban van egy példány Szent Imre életéről, amit a kolostor a Hartvik-legenda folytatásának tart és állítólag a XII. századból való. Tudomásom szerint ezt a példányt szakértők még nem vizsgálták meg és nincs is kiadva. A bécsi levéltárban őrzött okmányokat először Batthány Albert közölte latin eredetiben 1790-ben, magyarra Szabó Károly fordította 1846-ban. A bollandista olasz oklevélkritikusok szerint a bécsi Szt. Gellért legenda kézirata hamisítvány. Szt. Imre és Szt. László legendája mint magyar nyelvemlék érdekes, mert néhány magyar nevet említ, de ezt a nyelvemléket is csak a XV. század idejére tehetjük, amikor a kéziratok elkészültek. Mind a három legenda majdnem szószerint szerepel a Képes Krónikában, amit 1358-ban írtak. Zoerard és Benedek életrajza Velencében 1573-ban jelent meg. Állítólag mindkét szerzetes Szent Gellért kortársa volt és a mártonhegyi (pannonhalmi) ill. bakonybéli kolostorban lakott. Nem tudtam megállapítani, hogy ez a legenda honnan ered, sem azt, hogy eredeti kézirata hol található. Az a benyomásom azonban, hogy a velencei kiadvány hamisítvány, mert más hírek szerint Benedek a Vág mellett élt mint remete és egy barlangban lakott, ahol rablók ölték meg. Ezt a körülményt azonban kétséggel kell fogadnunk, mert más forrás nem említi, s úgy tetszik, a magyarokkal nem rokonszenvező olasz papok hozták forgalomba, akik a Mohács utáni magyar trónviszály idején tartózkodtak az országban. A legendák sorában végül megemlítem a Margit-legendát, amelyet 1340 táján egy Garinus nevű velencei pap írt mintegy nyolcvan évvel a királyleány halála után. Rátérve ezután krónikáinkra, ezekre a középkori történelmi munkákra, első helyen kell említenünk a legismertebb és legnépszerűbb krónikát, Béla király jegyzőjének, Anonymusnak krónikáját. Ez a krónika mint nyelvemlék is fontos, tekintve a latin szövegbe beiktatott nagyszámú magyar szavakat. Egyik szövegét a bécsi állami levéltárban 514. sz. alatt tartják nyilván; kétségtelenül későbbi másolat, nem az eredeti szöveg. Anonymus krónikáját először Schwandtner adta ki (1811), majd Endlicher (1827). Magyarra többen is lefordították, de legnépszerűbb Szabó Károly fordítása (1846). A krónika irodalmi és történelmi értékelése körül sok vita folyt, nemcsak a szerző személyét illetőleg, hanem a munka tartalma miatt is. Erre a könyvtárt kitöltő hosszú vitára, amely ma sem zárult le, ezúttal nem térhetünk ki. Hogy az író pontosan mikor készítette munkáját, ma sem tudjuk. Egyesek szerint III. Béla király uralkodása alatt (1172—1196), mások szerint IV. Béla király alatt (1235— 1270). Akik későbbi időt vallják, főérvül a krónika tartalmára hivatkoznak, amelyben IV. Béla korabeli eseményekről is történik említés, így pl. a kunok betelepítéséről. Részemről is inkább a IV. Béla korabeli készítés mellett török lándzsát és adatait is inkább a XIII. századi viszonyokra tartom megbízhatóknak és kevésbé a honfoglalás idejére. Kevesebb népszerűséget aratott, de annál nagyobb tudományos megbecsülést IV. vagy Kún László királyunk (1272—1290) hű egyházfiának, Kézai Simon mesternek Gesta Hungarorum (A magyarok tettei) c. munkája. Krónikásaink közül ez a legrövidebb, szerkesztési idejére pontos támpont, hogy adatai az 1281-es kun lázadással befejeződnek. A szakírók, ezt a krónikát tartják hitelesnek, minden magyar történet és későbbi krónika alapjának. Kézai mester nemcsak eredeti anyagot közöl, hanem — mint maga is írja — felhasználja a korában hozzáférhető régebbi feljegyzéseket és krónikákat is, esetleg' talán az ősi hun-magyar krónikát is, ami elveszett, de aminek létezését feltételezik. A mű hun-magyar kapcsolatok megőrzésén kívül azzal is kiválik, hogy Kun László korát dicsőíti, ellentétben a római szemszögű krónikaírókkal, akik szerint Kun László uralkodása idején az országban csak nyomor és szenvedés volt, nyilván mert a király “pogánykodott”. Kézai mester legfőbb érdemének mégis azt tarthatjuk, hogy függelékében közli a bevándorolt nemesek és udvarnokok nevét és származását és hangsúlyozza, hogy 108 hun-magyar eredetű nemzetség van az országban. E függelék miatt, valamint a pápa akaratával szembeszálló Kun László dicsőítése miatt Kézai Gestáját sokáig “eretnek” írásnak tartották. A munka eredeti kéziratáról Horányi Sándor a XVIII. századi nagynevű polihisztor értesít bennünket, aki szerint 1782-ben még két eredeti hártyapapíron írt példány létezett Magyarországon, az egyiket az Esterházy-család kismartoni könyvtárában őrizték, a másikat Kosa Jenő birtokolta. A kismartoni példányt Hevenesi másolta le 1780-ban és e másolat 14 lapja jelenleg a budapesti Egyetemi Könyvtárban található. Sajnos, a szöveg hiányos és több utólagos javítás található benne. Kossa-féle kéziratot Horányi Sándor adta ki, 1782-ben, Budán és Bécsben. E kiadványok megjelenése után mind a kismártoni mind a Kosa-féle felbecsülhetetlen értéket képviselő kéziratok ismeretlen körülmények között eltűntek. Horányi kiadványát Szabó Károly fordította le magyar nyelvre, 1862-ben. Árpád-házi királyaink történetével foglalkozik még: a Budai krónika, a Dubniczi krónika, Muglen Henrik krónikája, A rímes krónika, a Képes krónika, Albericus Világkrónikája; továbbá ezek: Rogerius, Carmen miserabile-je; a Planctus Hungáriáé, és Tamás spalatói főesperes Históriája. De mindezeket már nem az Árpádházi királyik uralkodása idején készítették, hanem később, a XIV. század második felében. Krónikáink között bizonyos összefüggés észlelhető, amit így ábrázolhatunk: Az ősi hun-krónika az ősi magyar krónika Albericus, 1241 Pozsonyi évkönyv, c. 1210 Anonymus, c. 1278 Kézai Simon, 1282 Budai minorita krónika, 1330 Képes krónika, 1358 Budai krónika, 1350 1 Thúróczy, 1464 i ; : i Pozsonyi krónika, i Nagyváradi, 1360 1360 Muglen H., 1360 Zágrábi, 1360 Az európai viszonylatban, is gazdag magyar krónikairodalmat áttekintve, megállapíthatjuk, hogy a felsorolt művek minden erényükkel és hibáikkal teljesen korszerű alkotások voltak. Anonymus krónikája világos szerkezetével és remek stílusával az európai középkor elbeszélő források legkimagaslóbb alkotásai közé tartozik. Történeti adatok szempontjából viszont Kézai Simon krónikáját kell különösen kiemelnünk, amely megőrizte számunkra a hét magyar törzs és a 108 honfoglaló nemzetség nevét. Ha történetünk kutatói az illusztris magyar krónikaírók szellemében dolgoznak, bízom abban, hogy hiteles történetünket és nemzeti kultúránkat biztonságosan őrizhetjük meg a további évezredek során. BENYÖ DEZSŐ * “Mi lesz veled Belváros?” címmel hosszú cikk jelent kesereg a Magyar Nemzetben a pesti Belváros házainak állapotáról. A szűkebb Belváros 800 bérházából 250 beázik, jónéhány állapota életveszélyes és 500 lift közül 300 javításra vár. A köztulajdonba vett házak rohamosan mennek tönkre, nincs aki törődjön velük.
