Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
6. oldal «ITTVAKÖfcT 1977. augusztus hó den nyelvre lefordítva a “Fehér Ördögök (Pay Len Kue) Világbirodalmának Történeté”-ben hátborzongató angol kulisszatitkokat, melyekhez képest Victor Hugo “A Nevető Ember” c. munkájába foglaltak az angolokról, egyszerű, altató gyermekmesévé szelídülnének . . . Sok egyebek között, ebből a sajnos meg nem rendelt kínai történelmi munkából megtudhatnók azt is, miképpen akarta a magát “christian”-nak nevező Brit Világbirodalom, az akkori legmodernebb fegyverekkel és hadiflottájával rákényszeríteni a kínai nemzetre azt, hogy lelkileg és testileg hagyja lerombolni önmagát, váljék százmilliónyi tömegeivel védtelen, passzív here-nemzetté és így az angol “export” engedelmes és pontosan fizető fogyasztójává, a korlátlan ópium-szállítást első helyen említve . Ezért folyt a vér, a kínai nép vére a “the gracious Majesty” dreadnought jai 308 mm-es messzehordó ágyúinak összpontosított tüzében, az egész fehér fajra szégyent hozó “ópium háborúban”. A Brit Világbirodalom kíméletlen, önző és sok esetben véres külpolitikai vonalvezetése miatt a fehér népeket a mai napig “fehér ördögöknek” nevezi a kínai köznyelv. A mi fajtánk nagyszerű, tehetséges és tudós mágus-táltosainak rovásírással megörökített hű és igaz történelme helyett, Péter Mester (Anonymus) kénytelen Justinus kivonatokból és német krónikások adataiból meríteni, mint írja — láthatjuk mi került bele a bögréjébe —, mert az előbbi művek elvesztek, állapítja meg ... És bár latinosán “Anonymus”-nak nevezték el később ezen a deák nyelven nem érthetett sokat, mert szerinte Álmos vezért, azért hívták Álmosnak, mert ez annyit jelent latinul, hogy — szent... Számtalan helyen, ahol az elkezdett gondolatmenetbe belezavarodik — mint Álmos esetében is, azzal ugrik ki a további kötelezettség alól, hogy: “Erről ne többet”. És igaza van. Mit is lehetne még többet írni azok után, hogy dentumagyariai őseinkről azt állítja: Emese Anyánk latin nevet adott nagyjövőjű, dicső fiának — nyilván a Vatikán-iránti atavisztikus nagyrabecsülése következtében. Ezt érte el István király idegen környezetére hallgatva, amikor tűvé tétette az országot múltunk rovásírásos okmányainak megkerestetésére és azok megsemmisítésére. Belemélyedve a Gesták és különböző “legendák” tartalmába, szinte magunk előtt látjuk azok íróinak nehézségeit, jobbra - balra való kapkodásait a hiányzó “adatok” pótlására . . . Karinthy Frigyes “fogjanak meg, fogjanak meg ...” szatirikus felkiáltása illett volna legjobban ezekre a jobb sorsra érdemes “történetírókra, midőn önmagukkal küszködtek, hogy mit vegyenek át, avagy mit ne vegyenek... az idegen, sokszor önmaguk által is “ismeretlen”-nek nevezett adat-forrásokból. És mivel senki sem volt a közelükben, hogy csakúgy “megfogja őket”, sokszor saját nemzetüket gyalázó förmedvényeket használtak fel alapul írásaikban . . . Hartvig püspök “István Király Legendája” c. írásából nyilvánvalóvá válik szemeink előtt, mit vesztett emberéletben a magyar nemzet, a kíméletlen eszközökkel minket Rómához taszító belső háború következtében. A többi között így ír az idegen veszprémi püspök: “Midőn tehát a magyarok barbár nemzete (lásd Gembloux-t 978-ban és Monte Cassino-t 1242-ben) a hitetlenség tévelygésében sokáig megrögzött s pogány módra hitvány babonákat követett, tetszék Isten üdvözítő bölcsességének véget vetni bűneiknek, hogy az ördög játéka megszűntével legalább a nemzet maradékai üdvözöljenek.” . . . (Martvig püspök 1110 táján írta ezt a harmadiknak mondott István Legendát.) Mi csak ennyit akarunk hozzáfűzni ehhez a püspöki, “embertársi szeretettől” átitatott, áhítatos gondolatmenethez: A mi Üdvözítő Jézus Urunk, a szeretet és a megbocsájtás Isteni Küldöttje, nem kért volna sohasem az olyan “megtérésekből”, ahol egy nagy nemzetnek csak a maradékai részesültek a szentelt vízben, mert a többit lemészárolták a “keresztelők”. Máté evangélista felel az Úr szájából ismét az ilyen üzelmekre. (7. rész, 22 — 23. vers.) A XX. század értelmiségi magyarja, munkás, diplomás avagy az előbbieket formáló tanító-tanár, nem érti meg ezer év mélységéből, hogyan hagyhatta magát a harcos, szkita besenyők fejedelme, Tonuzóba, tehát királyi-szkita, István királyunk vérrokona (amint valóban volt is), lóháton ülve, az előre megásott gödörben elföldeltetni magát élve, szeretett, hű hitvesével együtt? Egy hamis, nem létező istenért?! Ezerszer nem! Egy kemény, harcos, vezető királyi szkita, amilyen Tonuzoba volt, önmaga büszkeségéért, dacból, talán gőgjéért is, a királyként fölébe került vérrokona előtt, engedelmes, szolgai meghajlás helyett vállalhatta volna ezt az embertejen halált ... De semmiképpen sem tette volna ezt — már a gödörben önként hozzácsatlakozott, őt mélységesen szerető ifjú feleségét is magával rántva a rettenetes halálba, mely a fuldoklás közben száját a rádobott földdel betömő pokol kínjaival járt a maga és felesége számára egyaránt. Olyan vérű férfi, mint amilyen Tonuzoba volt, Atilla leszármazottja, mint maguk az árpádháziak valamennyien, királyi szkiták — feleségéért az utolsó pillanatban, mielőtt a nálánál bizonyára alacsonyabb hitvese száját betömte volna a rászórt föld — meghajolt volna a rokon királya akarata előtt, hacsak látszólag is, hogy utána kis fia, Uokond anyját megkímélve a legkínosabb haláltól, csak arra szentelje az életét, hogy embertelen, zsarnoknak hitt rokonának az első adott alkalommal kitekerje a nyakát . . . Minden ésszerűség bizonyítja — István király vele, vérrokonaival, Tonuzobával és feleségével, ki önként csatlakozott a halálba is hozzá — kivételt akart tenni. Nem akarta lemészároltatni őket úgy, mint a többi pogánykodólf) köznemes magyart. Az élve való eltemettetés ebben az esetben nem annyira kegyetlenséget jelentett, mint inkább a kivégzés lehető legtovább való meghosszabbítását, melynek embertelenül kegyetlen bekövetkezhetősége alatt, alkalmat akart nyújtani a Vajkból lett István király vérrokonának és annak hőslelkű, hűséges feleségének arra, hogy meghajoljanak előtte és akarata előtt. . . Akkor beszüntette volna a beföldelést. Akkor kegyelmet kapott volna mindkét rokon. Kiásták volna őket. Ehelyett azonban a haláluk következett be. így csak a legkeletebbi vérrokonainknak, a japán népnek a legjobbjai tudtak és tudnak meghalni ma is, a halál nemességében évezredek óta nevelt — szamurájok, de azok között is a legmagasztosabbak, akiket feleségeik is követnek minden esetben az önként vállalt halálba, mint Nogi tengernagyot is, annak idején. Aki meg tudott halni ilyen embertelen módon, hitvesével együtt legalább olyan jó magyar volt és legalább olyan nemes királyi vér folyt az ereiben, mint magában István királyéban. De az embertelen halál önként való vállalása, hitvesével egyetemben, István fölé emelte őt is, feleségét is. Csak tiszta lélekkel, a legnemesebb meggyőződéssel lehet úgy meghalni, ahogyan a királyi, szkita Tonuzoba és felesége haltak meg. Nem egy nemlétező pogány istenért. A szájhagyomány szerint Tonuzoba, mielőtt a rájuk vetett föld a szájáig ért volna, már nehezen, de mégis István király felé fordítva a fejét így szólott: “Vajk, te jól tudod — nem a te Istenedet és a mi Istenünket tagadjuk, hanem azokat a rablókat, kik most is körülötted állnak — nem akarjuk elismerni magyaroknak és méltóknak, hogy mifölöttünk ítélkezzenek . . Tovább is mereven nézve királyára és rokonára, ameddig csak szemeit is el nem fedte a reáhányt föld, halt meg a harcos, szkita besenyők nagyszerű fejedelme, Tonuzoba, az árpádi pap-lugálok által, a királyi szkita törzsből e népe fölé emelt nagyszerű magyar. Hű, hőslelkű feleségét, alig egy perc után követve a fulladás által beálló halálba. (A 10 éves kis Urkond így lett árva.) Nem tudjuk mire gondolhatott a mi István királyunk, amikor nagyszerű, egyetlen fiát, Imre herceget, a bajor anyától, de legnemesebb árpádi erényeket örökölve született eszes, komoly fiát temette el, alig pejhes állal . . . Talán arra, hogy élve eltemetetett rokona, Tonuzoba és annak hitvese visszalőttek sírjukból?! Nemzetünk immár ezer éves tragédiája ezekből a kegyetlen évekből származik . . . Minden magyar lelkének a mélyén ott kell lennie annak a kegyeletes kicsi, szent kápolnának, melyben nagy és dicsőséges nemzeti dinasztiánk, az Árpádok emlékét őrizzük. Ok vér voltak a vérünkből, test a mi testünkből. Kerültek ki közülük nagy hadvezérek, szentek, államférfiak, tudósok, sőt bohémok is . . . Nem voltak angyalok az életükben, mint ahogyan egyetlen nagy más nemzet királyai sem voltak azok. De még hibáikban is magyarok voltak. És egyben mind ikrek: a határt nem ismerő bátorságban és a nagylelkűségben ... A maga egyéniségében mindannyiuk lüktető életiramot diktált. Talán azért voltak IV. Béla királyunkon kívül mind rövidéletűek ... De meglehet, hogy másért. A kétszer szentesített “Vérszerződés” negyedik és ötödik pontjai így szólnak: 4. “Hogyha valaki utódjai közül hűtlen lenne a király (lugal) személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a lugal és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos királynak tettek.” 5. “Hogyha valaki Álmos lugal és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa. ” A mi nemzetünk nagyuraira talán lehetne mondani egyet és mást, ami a “gáncsnélküliség” ellen vét, de azt nem, hogy a “Vérszerződés” negyedik pontja ellen vétkeztek volna. Sőt ellenkezőleg. Amikor az Árpád Ház egyenes férfi ága kihaltnak véletett(!?), kutató útra indultak, hogy abból az európai dinasztiából keressenek a nemzetnek új királyt, mely dinasztiában a legtöbb Árpád-vér volt . . . Ilyen dinasztia volt az Anjou-háznak a franciák által is “magyarnak” nevezett ága és ilyen volt a lengyel —litván Jagelló dinasztia is. István király azonban, talán éppen kiváló fiának korai halála miatt elveszve gondolatai között — egy teljesen idegen vérű, magyarul nem érző és nem gondolkodó velencei Orseolo Péterre akarta a koronáját ruházni. Ennek a szándékának sikere érdekében, három unokaöccsét: Endre, Béla és Levente hercegeket atyai megijesztéssel menekülésre is biztatta. Az ennek következtében újból keletkezett vérontásokat mindannyian jól ismerjük . . . Jelentőségében azonban következetesen agyonhallgatott, titkolt és már-már teljesen elsikkasztott jelenség fűződik az új, tiszta árpádi vérű I. Endre királyunk uralkodásának idejére . . . Dacára Róma magyarhoni nagy anyagi és hatalmi pozíciójának, melyre időközben szert tett, a nagy istváni múltrombolás ellenére ismét napvilágra került sumer múltunk bizonysága az ő általa alapított tihanyi bencés apátság alapító-levelében, melynek királyi szkita szövegét a XXIX. párizsi Keleti Kongresszuson, 1973. július 23-án, angol, izraeli és francia sumerológusok úgy olvasták el, mint eredeti sumer szöveget és azt megértették. A “Vérszerződés” István király által való megszegése miatt az Árpád Házra és nemzetünkre szakadt átok és annak országvesztő hatása Isten ujjai által gyógyulásnak indítattak. A jelek arra mutatnak, hogy az Univerzum Teremtője számot tart reánk ismét . . . Bátorít bennünket. Az O Szent Fia születésétől számított második évezred utolsó két évtizedeiben biztat bennünket, álljunk az Emberiség elé, bizonyítsunk és cselekedjünk hatezer éves küldetésünk szerint, amikor őseink mágusai először nyilatkozták meg, ország és világ előtt szorgos tudományuk és kutatásaik eredményét szóban, írásban és rajzban: “Egy az Isten.” A mi hőslelkű utolsó hercegprímásunk (a jelenlegi esztergomi érsek a diplomata öltönyt fölvett istentagadó kommunizmus előtt meghajolva már lemondott a “hercegprímási” címről és jellegről) világot megrendítő mártíruma is bizonyítja, nemzetünk Isten előtt való “rehabilitását”. A magyar vaskardinális, Isten hőslelkű tábornoka, Mindszenty József, ugyanúgy, mint az 1956-os otthoni események, mind egy-egy nemzeti, magyar Igent jelentenek, az Úristen “Népem Hol Vagy?” szólítására . . . Nem lehetünk újból áldozatai egyesek hitetlenségének, vagy szerződésszegése által reánk súlytó “átoknak”. Ezer év alatti országvesztésünk következményei miatt olyan vékony és kicsi lett az országunk, hogy a modern harcászat technikai eszközei birtokában egy nap alatt keresztül és kasul lehet azt átszáguldani és elfoglalni (minélkülünk...). Gyalázat a szellemi vakok és süketek farizeuskodására, akik kenetteljes dörgedelmekkel próbálják megállítani az időt ismét. A valóság itt van a szemünk előtt. A kiáltó, halállal fenyegető valóság. Hagyjunk fel azokkal az ostoba szólásokkal, hogy “majd mi megmutatjuk és kikészítjük ezt, vagy azt az illetőt magunk között. Minket fognak kikészíteni a szomszédaink, de végképpen, ha kigúnyolni próbáljuk azokat, akik hisznek a nemzetük hivatásában és ebben az értelemben cselekszenek is, de nem kenetteljes szólamokkal, hanem forradalmi újjászületést hirdető elszántsággal. Körülnézhetünk országunk, minket megfojtással fenyegető szűk határain belül és azokon át ... A vazallusokból, gazdag nagy országok lettek, a mi terhűnkre. Van olyan is tőlünk délre, melyről a világhírek majdnem, mint nagyhatalomról szólnak naponta. Tőlünk keletre, északra és nyugatra mind a mi országunk kárára terjeszkedtek területben és gazdagságban . . . így néz ki ma Szent István Birodalma! Ha ez káromlásként hangzik, akkor tudja meg minden magyar — eltűnünk végképpen a térképről, elvész a fajtánk, hogyha nem merünk visszatérni a történelmünkben odáig, amikor a magyar megbízott önmagában és vezetőiben, mert nem hozzánk teljesen idegen érdekek diktálták nemzeti politikánkat, hanem kizárólag a mi magunk érdeke. Nem a XX. század kereteibe illik már, de emlékezzünk arra — micsoda bámulatos önbizalom, fölény-érzet, taktikai tudással kellett bírnia a mi “barbár” őseinknek, amikor sokszor maroknyi kétezres, háromezres hadirendben indultak el “éles hadgyakorlataikra” évente, hogy behatol
