Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
1977. augusztus hó «ITTVAK0HT 7. oldal janak Európa akkor általuk megvetett, lenézett, ellenségesnek tartott országaiba a La Manche csatornáig, tereptudományaikat és taktikai tudásaikat gazdagítani . . . Korruptnak, hazugnak és hamisnak ítélték meg őseink a többi európai népeket, kikkel szemben a “si vis pacem para bellum” elvet gyakorolták, mert csak ezt az egyetlen egy római mondást értékelték . . . És, hogy mennyire bölcsen ítélték meg a “nyugati” gondolkodás-módot, bizonyítja, a mi Árpád lugálunk által honfoglalt Kárpát —Duna hazát csak az istvánkirályi “római” érában merte megtámadni a német —római császár hadserege, addig féltek tőle. Pedig akkorra már mi is “rómaiak” lettünk. Jajgattak, a fogukat csikorgatták őseink az évenkint megismételt “éles hadgyakorlatai” miatt, a végén még le is győzték őket, egymással összefogva, de arra, hogy a magyart a saját országában megtámadják, még álmukban sem mertek gondolni, mert jól tudták, a nagy Kárpát —Duna medencei “darázsfészekének csak apró, de szúrós rajai repülnek át országaikon — a dunavölgyi nagy kaptárakat viszont szerfelett veszedelmes megközelíteni . . . Őseink, hosszú évtizedek alatt szerzett tudása értelmében, később a katonai követelményekhez alkalmazkodva, pontosan úgy ítélték meg a nyugati hamisságot, mint ahogyan az valóban létezett. Csak azt tisztelték ott, akitől féltek is . . . Svájc esete unicum, mert a kis hegyország “birodalom-választó” terület, mely három ország között “gyepű” szerepet játszik már a középkor óta. Ha mélyen nézünk népünk sorsába, látnunk kell, mennyire volt elkerülhetetlen a minket hosszú évszázadokig Rómához kötő külpolitikánk következtében, az egyik tragédiából a másikba való esésünk. Önálló politikát nagyvonalúan csak Szent László és Mátyás királyaink kíséreltek még követni, illetve, hogy igazak legyünk — az idegen, de árpádi vérben ereiben gazdag Nagy Lajos is, az Anjou házból. Ő apjának, Róbert Károlynak pápai “lekötelezettségét” nagyban elfelejtve, szintén nemzeti és önálló politikájával tette naggyá Magyarországot. Minnél jobban távolodtunk Rómától, annál inkább virult és fejlődött a magyar nemzet. Nem a hit dolgáról szólunk itt, hanem az állandó történelmi tényezőkként magának méltatlan jogokat vindikáló “vatikáni klikkről”, kiknek szolgálatába lépett, .saját akarata ellenére a mi nemzetünk, István király óta. Árpádházi királyaink, úgyszólván kivétel nélkül “hű fiai” lettek a mindenkori pápáknak, mert gyermeki naívságukban hitték azt, hogy maga, az Úr Jézus leghívebb és legbátrabb apostola, a szintén galileai Péter apostol, a Szent Halász, a Kőszikla honol Rómában. Nemzetünk ezer éves kálváriája bizonyítja, mennyire tévedtek. Bizony igen gyakran Borgiak trónoltak ott, heródesi pompában és életkörülmények között. A több, mint másfélszázados török-ottomán háborúnk nemzetpusztító eseményeinek vatikáni hátterein is túltesz az első, majdnem nemzethalált okozott, kétségbeesett ellenállásunk a mongol —tatár invázió alatt. Mindkét esetben “keresztes háború” indítására biztatták a pápák királyainkat, illetve a nemzetünket. Ez a “magasztos felhívás” azonban mindkét esetben csakis reánk, magyarokra vonatkozott, jóllehet mindkét rokon invázor tőlünk csak semlegességet kért, hogy az igazi ellenséget, illetve kiszemelt áldozatot, a Német —Római Birodalmat, illetve Rómát, mint világi hatalmat célozták elérni . . . Az első esetben Magyarország nagyhatalom volt. IV. Béla királyunk nem azért kért katonai segítséget II. Frigyestől és IX. Gergely pápától, hogy segítsék megvédeni országát — hanem azért, segítsék megsemmisíteni végleg az Európába betört Arany Hordát, úgy, hogy az többé ne kísérelhessen meg egy újabb betörést. Akkor ugyanis az Arany Horda Batu kánnal az élen másodszor tört be Európába. Előtte, maga Dzsingisz kán vezette az Arany Hordát az orosz síkság szívéig, de onnan a szintén “rokon” Khorezm Birodalom lázadása miatt önként visszavonult, hogy most már végleg a temetők csöndjét teremtse meg a lázadók országában. A mi áldott emlékű IV. Béla királyunk, az igazi új honalapító Árpád-vér, nyugodt, de nagyon széles, kontinentális távlatokban mozgó koncepciójával, megdöbbenve látta, alig három év leforgása alatt, már Dzsingisz kán halála után, mint tört be ismét Batu, az Arany Horda élén Oroszországon keresztül Lengyelország-Sziléziába... A mongol —tatár katonai zseniálitás, mint a vajtéglán tört ismét át mintegy tizenkétezer kilométeres mélységű operációs terepen, a kiindulási ponttól; ismét a földre terítve az orosz hercegek birodalmát, mint alig három évvel ezelőtt. A chmielnicki és wahlstadti megsemmisítő ütközetek Lengyelország lerohanásával IV. Béla nyugodt, majdnem szenvtelen mentalitását is kizökkentették az egyensúlyából. Árpádi logikájával érezte, hogy a mongol stratégia messze maga mögött hagyja az akkor Európában létező összes katonai-fejek kapacitását, a saját magáét és Dénes nádorét is beleértve ... A világtörténelem első, modern hadserege, illetve hadseregcsoportja (nyolc hadsereg) tört be Európába, olyan szervezettséggel, melyhez foghatót az addigi történelem nem ismert. A “híradós”, “pszichológiai”, “tüzérségi”, “hidász” és “lángszórós” egységek bár gyermekcipőben még, de mind képviselve voltak már az erőiben robbanó Túrán hadikeretein belül. Az 1400 km-es arcvonal egységei állandó fény-jelző kapcsolatban voltak egymás között és egy zseniális agy katonai akaratának engedelmeskedtek, Szubotaj Bahadurénak, a vezérkari főnöknek. Batu kán, mint “sayn” a dzsingiszkánid mítosz megtestesítője szerepelt csak, a győzhetetlenség szimbólumaként. IX. Gergely pápa “szeretett fiától” IV. Béla királyunktól azt kérte: állítsa meg és győzze le azt az Arany Hordát, “őseid legendás bátorságával”. A Római Katolikus Egyháznak ebben az időben 126 bíborosa volt, tehát pápaválasztó egyházi méltósága, közöttük több 19 — 20 éves fiatalember, bíborosi talárban (de nem papok), pápaválasztó szavazattal, illő javadalmazással (előkelő latin családok fiaia), de a mi IV. Bélánk Magyar Birodalma, akkor Európa első három nagyhatalma közül az egyik, egyetlen “bíboros süveget” sem érdemelt ki a pápától. De IX. Gergely számított arra, hogy “Béla, szeretett fia” őseihez méltó hősiességgel majd megállítja és legyőzi a rettenetes Arany Hordát hadigépezeteivel együtt. És keresztes hadjáratra bátorította őt. A mi Béla királyunk fiúi hite oly méretű volt, hogyjuliánus barát kétszeri — keleti magyarjaink közötti utazásainak híreit szigorúan cenzúráztatta, vatikáni kérésre, és csak a második már tragikus utazása után, miután őt Rómába küldte jelentéstételre a pápához, adta köztudomására nemzetének a “Vatikán” által jóváhagyott szöveget . . . Ennek értelmében: a magyar nemzetnek el kell felejtenie keleti testvéreit, mert azok úgy élnek, mint az állatok, Istent nem ismernek, még bálványokat sem imádnak; különben is belevesztek a mongol—tatár tengerbe ... A Vatikán szerint a mi keleti testvéreink a legsötétebb akkori Afrika négerjénél is alacsonyabb rendűek voltak, mert azok legalább az “animizmus”-nak nevezett “vodut”, “umbandát” és “kimbandát” gyakoroltak vad, primitív, spiritiszta szeánszaikon . . . Aki nagyon sírhatott ezek után, az a mi áldott emlékezetű dominikánus Juliánus atyánk volt. Két hónappal Rómából való visszajövetele után meg is ölte a szíve. Az európai hatalmi egyensúly megtartása érdekében, ilyen ördögi hazugságot akartak elhitetni a mi nemzetünkkel. A Keletről magunkkal hozott nesztoriánus Jézus hitünk (a Csóka J. Lajos féle, nagy előtanulmányokkal megírt “Szent Benedek Fiainak Világtörténete” maga is három szkita püspökségről ír, a honfoglalás előtti korból), melyet a Káma—Jajk folyók közti Magna Hungária ottmaradt magyarjai “mészárlás” nélkül gyakorolhattak tovább — vatikáni parancsra, immár sohasem léteztek. Ok, mint az állatok egyáltalában semmiben sem hisznek . . . Csak azért, hogy felejtsük el őket és Béla királyunk ne gondoljon többé a Duna —Kárpát medencében való betelepítésükre . . . Ez már a birkát is kihozta volna a türelméből, a magyarság méltatlankodása az égig csapott volna fel, de a másodkézből származó “vatikáni” beszámolóval egyidőben “Itt a tatár! Jön a tatár!” kiáltásoktól hangzott az ország. Fegyverzajtól lett hangos a magyar hon. És a vatikáni sakktábla parasztfiguráit avatott bíborosi kezek küldték szorgosan előre a bástyák védelmére . . . Soha többé ezt a minket lealacsonyító sakkjátékot! Róma két esetben, parancsolva és könyörögve hajtotta a mi nemzetünket a “pogány” keleti ellenség megállítására, állítván, hogy azok Isten ellenségei! Pedig mind a mongol-tatár, mind a török-ottomán hitt és hisz, az egyetlen élő Istenben. Az előbbi a “Legfelsőbb Szellemnek” nevezi ma is (a shamanizmus), míg a nestoriánus úgy, mint mi, itt Nyugaton, a Teremtő Úristennek. A másik Allahnak, egyben majdnem a katolikus hit szerint tiszteli a Szűz Máriát is, Isa-ben Miriam-ot, a Mohamed utáni legnagyobb próféta (ő szerintük) a mi Jézus Urunk édesanyját. Egyik sem istentelen tehát! A muhi csatában huszonnégy óra leforgása alatt két hercegprímásunk esett el (Mátyás és Ugrin) a harc mezején, ezer és hatvannégy egyházi méltósággal együtt. Magyarország akkori Egyházának négy fő hierarchia vonala elpusztult. Mohácson az elpuhult és züllött főúrak helyett főpapjaink vezették a csatarendet és pusztultak el ismét nagy számban, az első vonalban harcolva Tömöri Pál érsek főparancsnoksága alatt. Mégis, a mi hőslelkű, vas-bíboros hercegprímásunknak, Mindszenty Józsefnek, a jelenlegi VI. Pál pápa által az intézményesített istentagadás, az ateista Moszkva jobbindulatáért kellett feláldoznia ... A mongol kánok és török-oszmán szultánok, vizirek, basák és agák mind, tiltották a más hit papjainak bántalmazását, vagy megölését, hacsak nem fegyverrel a kezükben támadnak ellenük . . . Az 1917. októberi kommunista forradalom alatt és után huszonnégyezer orthodox papot koncoltak fel a Vörös Hadsereg martalócai ... A mi országunkban, a Szovjet Hadsereg hódítása 72 katolikus pap és apáca életébe került, közöttük Serédy Jusztinian hercegprímáséba és Apor győri püspökébe (az előbbit az embertelen bánásmód, az utóbbit géppisztoly sorozatlövés ölte meg), 46 református és 14 luteránus lelkészébe. Mégis, a mi hőslelkű, vas-kardinális hercegprímásunknak, Mindszentyjózsefnek, a pápa által, az istentagadó kommunizmus diktátorai előtt kellett feláldoztatnia, hogy kiengesztehessenek, ne haragudjanak többé annyira a Pápára . . . A pápa kiküldöttje Helsinkiben egy árva szót sem ejtett ki a száján Nyugat jó paraszt védőbástyája, Magyarország érdekében, kinek hercegprímásai és főpapjai a csatatereken pusztultak el, a pápák keresztes háborúra szólító könyörgése értelmében. Elestek ők a máshitű Isten-hívők ellen, hogy méltó, hőslelkű utódjuk, Mindszenty József bíboros-hercegprímásunkat a Pápa most feláldozza az istentagadó, papgyilkos és templomgyalázó kommunisták kedvéért. Ha ez a tény nem elég súlyos a galileai Bátor és Szent Halász, a Kőszikla Péter apostol késői utódjai méltatlanságát bizonyítani, akkor nem tudjuk mit vár még egyebet Rómától a mi Nemzetünk, a Magyar Egyházzal az élén . . . Szándékunk az elmondottakban nem táplál magyar lelket és szellemet felrázó igényeket. A mi nagy őseinktől örökölt “tudás-népe”-tulajdonságaink nagyon egyéniek . . . Nehezen mozgásba hozhatók. Kell, hogy kiki a maga észjárásával eméssze meg a hallottakat. Csupán egy hangfoszlány akarunk lenni, mely elhangzik, majd gyenge visszhanggá alakul át, hogy végképpen elnyelessék a jelen magyar éjszakájában. De nyom nélkül mégsem semmisül meg. Parányi, de létező szellemi “elektronná” alakulva át, rezeg tovább a magyar szellemben. És ez már valami. íme, alázatos szívvel és mély tisztelettel gyújtunk meg egy gyertyalángot, a mi Urunk születésének másodezredes évfordulója előestéjén... A mi nagy és dicső őseink emlékét akarjuk szolgálni ezzel a gesztusunkkal, a magyarság, lelki, szellemi és testi feltámadása szolgálatában. — Megírta a görög történetíró annak idején, hogy akkori őseink, a szkiták, mindennél többre becsülték dicső őseiknek porladozó földi maradványait ... Mi forró ragaszkodással gondolunk reájuk, az igazakra, és követni próbáljuk őket ebben az életmegnyilvánulásukban is. Teszszük ezt abban a hitben, hogy szerényen hozzájárulhatunk így a legújabbkori magyar őstörténészek és nyelvészek nemzeti újjászületésünket szolgáló csodálatos, gigászi munkáihoz. Ha minden ma élő, magát magyarnak valló író és újságíró nem ezzel a szándékkal ül le az íróasztalához, hanem azért, hogy csak szórakoztasson, haszontalanságra fecsérli drága idejét. Mert nemzetünk sorsnívójának a legalacsonyabb fokáig csúsztunk le napjainkban. Ezután már nincs újabb fok, csak zuhanás... Mi hisszük őstörténetkutatóinkkal és nyelvészeinkkel egyetemben, hogy nemzetünk nagy küldetést teljesít napjainkig, immár hat évezred óta. És hiszünk népünk hallhatatlanságában a Teremtő Isten földi számításain belül. Ez a mi Nemzeti Ügyünk. A mi hitünk és munkáink nélkül, minden eddigi írott erőfeszítésük kárba veszne . . . Eggyel több kötettel gazdagítanánk csak a könyvespolcokat. * * * (A következő “EPILÓGUS” címe: Miben hiszünk mi?) * Új hetilap indult Magyarországon Magyar Hét címmel. A magyar kiadáson kívül orosz, cseh, szlovák, lengyel és német nyelvű kiadásai is lesznek. * * * * A Magyarország című külpolitikai hetilap érdekes cikksorozatot kezdett a harminc évvel ezelőtt aláírt párizsi békéről. Első eset, hogy a magyar sajtóban bíráló szavak hangzanak el a párizsi békeszerződésről, de a cikk természetesem nem mulasztja el hangsúlyozni: egyedül a Szovjetunió pártfogolta a magyar békedelegáció által előterjesztett álláspontot. (FMH)
